1.-2.-3. Fejezet

 

"A zene lelket ad az univerzumnak, szárnyakat az elmének, repülést a képzeletnek, és életet mindennek." – Platon

 

Első fejezet

Fordította: Shyra

Cromwell

Brighton, Anglia

A klub vibrált, ahogy az ütem, amit a tömegre zúdítottam, átvette a testük fölött az irányítást. A levegőbe emelt karok, ringó csípők, tágra nyílt és üveges szemek, ahogy a zeném a fülükbe hatolt, a ritmikus ütemek irányították minden mozdulatukat. A levegő sűrű és párás volt az izzadtságtól, a ruhák rátapadtak az emberek bőrére, ahogy összezsúfolódtak a klubban, azért, hogy engem hallgassanak.

Néztem, ahogy az emberek felragyognak a színektől. Néztem, ahogy elvesznek a hangban. Néztem, ahogy levetkőzik azt, akik addig voltak – irodai dolgozó, diák, zsaru, telefonközpontos, vagy bármi. Most, ebben a klubban, a legtöbbjük valószínűleg be volt tépve, a dallamaim rabszolgái voltak. Itt, ebben a pillanatban az én zeném volt az életük. Ez volt minden, ami számított, ahogy a fejüket hátravetették, és hajszolták a mámort, a majdnem nirvánát, amit a pódiumon elfoglalt helyemről nyújtottam nekik.

Én azonban semmit sem éreztem. Semmit, csak a zsibbadást, amit a mellettem lévő pia keltett bennem.

Két kar siklott a derekam köré. Forró lehelet szállt el a fülem mellett, miközben telt ajkak csókolták a nyakamat. Az utolsó ütemet felpörgetve megragadtam a mellettem lévő Jack Danielst, és egyenesen az üvegből ittam egy kortyot. Lecsaptam az üveget, és visszatértem a laptopomhoz, hogy bekeverjem a következő számot. Éles körmű kezek futottak végig a hajamon, és a fekete szálakat húzogatták. A billentyűkre koppintottam, halkabbra véve a zenét, lelassítva az ütemet.

A lélegzetem elnyúlt, ahogy a tömeg várt, a tüdőm megmerevedett, ahogy lassú ringatózásba vittem, felkészülve a crescendóra. Az ütemek és dobok epikus hullámaira, a mix őrületére, amit én fogok előadni. Felnéztem a laptopomról és végigpásztáztam a tömeget, vigyorogva néztem, ahogy a szakadék szélén állnak, várva... várva... csak várva...

Most.

Lecsaptam a kezem, a bal fülemhez szorítva a fejhallgatót. Egy robaj, az elektronikus zene mennydörgő ereje zúdult a tömegre. Neonszínek robbanásai töltötték meg a levegőt. Zöldek, kékek és vörösek árasztották el a szememet, ahogy neonpajzsként kapaszkodtak minden egyes emberbe.

A derekam körüli kezek megfeszültek, de nem törődtem velük, inkább a Jack-es üvegre figyeltem, amely a nevemen szólított. Újabb adagot ittam, az izmaim kezdtek ellazulni. A kezeim a laptop billentyűin táncoltak, a keverőtábláimon.

Felnéztem, a tömeg a markomban volt még mindig.

Ahogy mindig is.

A klub közepén egy lány vonta magára a figyelmemet. Hosszú, barna haja hátrafésülve az arcából. Lila ruha, magas nyakú – egyáltalán nem úgy volt öltözve, mint a többiek. A szín, ami körülvette, más volt, mint a többi klubtagé – halvány rózsaszín és levendula. Nyugodtabb. Sokkal higgadtabb. Összehúztam a szemöldökömet, ahogy őt figyeltem. A szeme csukva volt, de nem moccant. Mozdulatlan volt, és úgy tűnt, teljesen egyedül van, miközben az emberek körülötte tülekedtek és tolongtak. Fejét felszegte, az arcán koncentráció látszott.

Fokoztam a tempót, a ritmust és a tömeget a végsőkig hajszoltam. De a lány nem mozdult. Ez nem volt normális számomra. Mindig az ujjam köré csavartam ezeket a klubtagokat. Én irányítottam őket, mindenütt, ahol kevertem. Ebben az arénában én voltam a bábmester. Ők voltak a bábuk.

Egy újabb adag Jack égette végig a torkomat. És további öt számon keresztül ott maradt, a helyén, csak szívta magába az ütemeket, mint a vizet. De az arca nem változott. Nem mosolygott. Semmi eufórikus mámor. Csak állt... csukott szemmel, azzal az átkozottul merev arckifejezéssel.

És a rózsaszín és a levendula még mindig pajzsként vette körül.

– Cromwell – mondta a fülembe a szőke, aki úgy tapadt rám, mint egy bogáncs. Az ujjai felhúzták az ingemet, és a farmerem derékszíja alá bújtak. Hosszú körmei mélyen benyúltak. De nem voltam hajlandó elszakítani a tekintetemet a lila ruhás lányról.

Barna haja göndörödni kezdett, a klubban táncolókmiatti izzadtság megtette hatását. A szőke, aki egy lépésre volt attól, hogy a klub teljes nyilvánossága előtt kiverje nekem, lehúzta a sliccemet. Beütöttem a következő mixemet, majd megragadtam a kezét, félrelöktem, és felhúztam a sliccemet. Felnyögtem, amikor a keze visszakúszott a hajamba. Ránéztem a haveromra, aki előttem forgolódott. – Nick! – Rámutattam a dekkjeimre. – Figyeld! És ne rontsd el!

Nick zavartan ráncolta a homlokát, majd meglátta a mögöttem álló lányt, és elmosolyodott. Elvette tőlem a fejhallgatómat, és elindult, hogy meggyőződjön róla, hogy a lejátszási lista, amit beállítottam, pontosan megy. Steve, a klub tulajdonosa mindig beengedett néhány lányt a színfalak mögé. Soha nem kértem, de nem is utasítottam el őket. Miért utasítottam volna vissza egy dögös csajt, aki mindenre hajlandó volt?

Lekaptam a Jacket a pódiumról, amikor a szőkeség az ajkát az enyémre nyomta, és visszarántott az ujjatlan Creamfields-pólómnál fogva. Elrántottam a számat az övétől, és az üveggel helyettesítettem. A szőke egy sötét helyre rángatott a színfalak mögé. Térdre ereszkedett, és újra nekiesett a sliccemnek. Becsuktam a szemem, ahogy nekilátott a munkának.

Iszogattam a Jacket, miközben a fejem a mögöttem lévő falnak csapódott. Kényszerítettem magam, hogy érezzek valamit. Lenéztem, és néztem, ahogy szőke hajszálak ugrálnak alattam. De a zsibbadtságtól, amivel minden átkozott nap éltem, gyakorlatilag semmit sem éreztem belülről. A gerincem tövében nyomás gyűlt össze. A combjaim megfeszültek, aztán vége volt.

A szőke felállt. Láttam a csillagokat a szemében, ahogy rám nézett. – A szemed. – Kinyújtotta az ujját, hogy végigsimítson a szemem körül. – A legfurcsább szín. Olyan sötétkék.

Azok voltak. A fekete hajammal párosítva mindig felkeltették a figyelmet. Ez, és persze az a tény, hogy én voltam Európa egyik legmenőbb új DJ-je. Oké, talán kevesebb köze volt a szememhez, és több ahhoz, hogy a nevem, Cromwell Dean, idén nyáron a legnagyobb zenei fesztiválok és klubok legtöbbjének címlapján szerepelt.

Felhúztam a sliccemet, és megfordultam, hogy lássam, Nick épp a következő mixemet pörgeti. Összegörnyedtem, amikor nem sikerült úgy átvezetnie az ütemeket, ahogy én tettem volna. A táncparketten tengerészkék volt a füst háttere.

Soha nem vetítettem tengerészkéket.

Egy „Köszi, szívem” -mel söpörtem el a lány mellett, figyelmen kívül hagyva a válaszként elhangzó „Fasz” sziszegését. Levettem a fejhallgatómat Nick fejéről, és a sajátomra tettem. Néhány billentyűzetkoppintással később a tömeg ismét az enyém volt.

A tekintetem anélkül, hogy tudatosan gondolkodtam volna, arra a helyre tévedt, ahol a lila ruhás lány állt.

De ő már elment. Ahogy a halvány rózsaszín és a levendula is.

Nyeltem egy újabb korty Jacket. Újabb dallamot kevertem. Aztán kibaszottul kiütöttem magam.

* * * * *

A homok hideg volt a talpam alatt. Lehet, hogy itt az Egyesült Királyságban nyár eleje volt, de ez nem jelentette azt, hogy az éjszakai széltől nem fagyott le a tököd, amint kiléptél a szabadba. Az üveg piámat és a cigarettámat szorongatva leereszkedtem a homokra. Rágyújtottam, és a sötét égboltot bámultam. A telefonom zümmögött a zsebemben... megint. Egész éjjel csengett.

Dühös voltam, hogy meg kellett mozdítanom a karomat, és elővettem a mobilomat. Három nem fogadott hívásom volt Lewis professzortól. Kettő anyámtól, és végül néhány SMS.

Anya: Lewis professzor megint próbált elérni téged. Mit fogsz tenni? Kérlek, csak hívj fel. Tudom, hogy feldúlt vagy, de ez a jövőd. Tehetséges vagy, fiam. Talán ebben az évben itt az ideje az újrakezdésnek. Ne pazarold el, mert dühös vagy rám.

Vörösen izzó düh cikázott át rajtam. Legszívesebben bedobtam volna a telefonomat az átkozott tengerbe, és végignéztem volna, ahogy elsüllyed a fenékre, ezzel a sok kusza szarral a fejemben, de láttam, hogy Lewis professzor is írt.

Lewis: Az ajánlatom még mindig áll, de jövő hétre kell a válasz. Minden megvan, amire szükségem van az áthelyezéshez, kivéve a válaszát. Maga kivételes tehetség, Cromwell. Ne pazarolja el. Segíthetek.

Ezúttal valóban ledobtam magam mellé a telefonomat, és visszasüllyedtem a homokba. Hagytam, hogy a nikotin mámora megtöltse a tüdőmet, és lehunytam a szemem. Ahogy becsukódott, halk zenét hallottam, ami valahol a közelben szólt. Klasszikus. Mozart.

Részeg gondolataim azonnal elkalandoztak a gyerekkoromba...

– Mit hallasz, Cromwell? – kérdezte apám.

Lehunytam a szemem, és hallgattam a zenét. Színek táncoltak a szemem előtt. – Zongora. Hegedű. Csellók… – Mély levegőt vettem. – Hallom a vöröseket, zöldeket és rózsaszínűeket.

Kinyitottam a szemem, és felnéztem apámra, aki az ágyamon ült. Bámult engem. Furcsa kifejezés ült az arcán. – Hallod a színeket? – kérdezte. De nem tűnt meglepettnek. Az arcom lángra lobbant. Behúztam a fejem a paplanom alá. Apám lehúzta a szememről. Megsimogatta a hajamat. – Ez jó – mondta, a hangja valahogy mély volt. – Ez nagyon jó...

A szemeim felpattantak. A kezem fájni kezdett. A kezemben lévő üvegre néztem; az ujjperceim elfehéredtek, ahogy a nyakát szorítottam. Felültem, a fejem forgott a testemben lévő whisky mennyiségétől. A halántékom lüktetett. Rájöttem, hogy ez nem a Jacktől van, hanem a zenétől, ami lejjebb a partról hallatszott. Hátratúrtam a hajamat az arcomból, aztán jobbra néztem.

Valaki csak néhány méterre volt tőlem. Belehunyorítottam a derengő éjszakába, a korán felkelő nyári nap lehetővé tette, hogy kivegyem a vonásait, bárki is volt az. Egy lány volt. Egy takaróba burkolózott lány. A telefonja ott feküdt mellette, a hangszóróból halkan Mozart zongoraversenye szólt.

Éreznie kellett, hogy nézem, mert elfordította a fejét. A homlokomat ráncoltam, és azon tűnődtem, hogy miért ismerem az arcát, de aztán...

– Te vagy a DJ – mondta.

A felismerés felcsillant. A lila ruhás lány volt az.

Szorosabban szorította magához a takaróját, miközben újra lejátszottam a fejemben az akcentusát. Amerikai. A kemény nyelvjárásából ítélve a Biblia-övezetre[1] tippeltem.

Úgy hangzott, mint az anyám.

Mosoly húzódott az ajkára, miközben néma maradtam. Nem igazán voltam bőbeszédű. Főleg akkor nem, amikor a gyomrom tele volt Jackkel, és semmi kedvem nem volt egy ismeretlen lánnyal csevegni hajnali négykor egy hideg brightoni strandon.

– Hallottam már rólad – mondta. Visszabámultam a tengerre. Hajók vitorláztak a távolban, fényeik, mint apró szentjánosbogarak, fel-le billegtek. Humortalanul felnevettem. Remek. Még egy lány, aki meg akarta dugni a DJ-t.

– Jó neked – mormoltam, és belekortyoltam a Jackembe, éreztem, ahogy a torkomon lecsúszik a függőséget keltő égető érzés. Reméltem, hogy elhúzza a csíkot, vagy legalábbis nem próbál tovább beszélgetni velem. A fejem nem bírt elviselni több zajt.

– Nem igazán – vágott vissza. Ránéztem, a szemöldökömet zavartan összehúzva. A tengerre nézett, az álla a behajlított térdein fekvő, összefont karjain nyugodott. A takaró lehullott a válláról, és felfedte a lila ruhát, amit a pódiumról vettem észre. Felém fordult, arca most a karján nyugodott. Melegség futott át rajtam. Csinos volt. – Hallottam már rólad, Cromwell Dean. – Megvonta a vállát. – Úgy döntöttem, veszek egy jegyet, hogy megnézzelek, mielőtt holnap hazamegyek.

Rágyújtottam egy újabb cigarettára. Az orrát ráncolta. Láthatóan nem szerette a szagát.

Pechje volt. Akár el is mehetett. Amikor utoljára ellenőriztem, Anglia szabad ország volt. Elcsendesedett.

Rajtakaptam, hogy rám néz. Barna szemei összeszűkültek, mintha engem vizsgálna. Valamit kiolvasott belőlem, amit nem akartam, hogy bárki is lásson.

Soha senki nem nézett rám közelről. Soha nem adtam rá lehetőséget. A klubok pódiumán kivirágoztam, mert ez mindenkit távol tartott, lent a táncparketten, ahonnan soha senki nem látta az igazi énemet. Ahogy most rám nézett, ideges borzongás futott végig a bőrömön.

Nem volt szükségem ilyen szarságokra.

– Ma este már leszoptak, szerelmem. Nem kérek második menetet.

Pislogott, és még a felkelő nap fényében is láttam, hogy az arca elvörösödik.

– A zenédnek nincs lelke – bökte ki. A cigarettám félúton megállt a szám előtt. Szavai hallatán valami átszúrta a gyomromat. Elnyomtam, amíg a szokásos zsibbadás érzését nem éreztem.

Beleszívtam a cigarettámba. – Igen? Hát, ez van.

– Azt hallottam, hogy valami messiás vagy hasonló vagy azon a dobogón. De a zenéd csak szintetikus ütemekből és erőltetett, ismétlődő, hamis és utánzó tempójú robbanásokból állt.

Nevettem és megráztam a fejem. Egyenesen a szemembe nézett a lány. – Elektronikus tánc zenének hívják. Nem ötvenfős zenekar. – Kitártam a karomat. – Hallottál már rólam. Te magad mondtad. Tudod, milyen zenéket játszom. Mire számítottál? Mozartra? – Ránéztem a telefonjára, amely még mindig azt az átkozott versenyművet játszotta.

Hátradőltem, és meglepődtem magamon. Nem beszéltem ennyit senkivel az elmúlt... Nem is tudom, mióta. Beleszívtam egy slukkot, kifújva a mellkasomban rekedt füstöt. – És kapcsold ki azt az izét, jó? Ki a fene megy el meghallgatni egy DJ keverését, aztán kijön a tengerpartra klasszikus zenét hallgatni?

A lány elkomorult, de kikapcsolta a zenét. Hátradőltem a hideg homokon, és lehunytam a szemem. Hallottam, ahogy a lágy hullámok a partot csapkodják. A fejem megtelt halványzölddel. Hallottam, ahogy a lány megmozdult. Imádkoztam, hogy elmenjen. De éreztem, ahogy mellém ereszkedik. A világom elsötétült, ahogy a whisky és a szokásos alváshiány kezdett magával rántani.

– Mit érzel, amikor a zenét kevered? – kérdezte. Hogy a fenébe gondolta, hogy a kis interjúja most jó ötlet, azt nem értettem.

Mégis meglepő módon azon kaptam magam, hogy válaszolok a kérdésére. – Nem érzek. – Fél szememet kinyitottam, amikor nem szólt semmit. Lenézett rám. A legnagyobb barna szemei voltak, amiket valaha láttam. Sötét haját lófarokba fogta. Telt ajkak és sima bőr.

– Akkor ez a probléma. – Elmosolyodott, de a mosolya csupán szomorúnak tűnt. Szánakozónak. – A legjobb zenét át kell érezni. Az alkotónak. A hallgatónak. A megalkotástól a fülig minden részét csakis érzésekbe szabad burkolni. – Valami furcsa kifejezés futott át az arcán, de a fene se tudta, mit jelent.

A szavai pengeként vágtak a mellkasomba. Nem számítottam a kemény szavaira. És nem számítottam arra a tompa traumára sem, amit, úgy tűnt, egyenesen a szívembe vág. Mintha henteskést fogott volna, és keresztülvágta volna a lelkemet.

A testem viszketett, hogy felálljak és elfussak. Hogy kitépjem a zenémről adott értékelését az emlékezetemből. De ehelyett nevetésre kényszerítettem magam, és kinyögtem: – Menj haza, kis Dorothy. Vissza oda, ahol a zene jelent valamit. Ahol éreznek.

– Dorothy kansasi volt. – Elfordította a tekintetét. – Én nem.

– Akkor menj vissza oda, ahonnan jöttél – csattantam fel. A karjaimat a mellkasomon keresztbe fektetve gubbasztottam a homokban, és lehunytam a szemem, próbáltam kizárni a hideg szelet, amely feltámadt és csapkodta a bőrömet, és a szavait, amelyek még mindig a szívemet szúrták.

Soha nem hagytam, hogy bármi is ilyen hatással legyen rám. Többé már nem. Csak egy kis alvásra volt szükségem. Nem akartam visszamenni anyám házába itt Brightonban, és a londoni lakásom is túl messze volt. Szóval remélhetőleg a zsaruk nem találnak meg itt, és nem rúgnak ki a partról.

Lehunyt szemmel azt mondtam: – Köszönöm az éjféli kritikát, de mint Európa leggyorsabban feltörekvő DJ-je, akinek a világ legjobb klubjai könyörögnek, hogy keverje a zenéit – mindezt tizenkilenc évesen –, azt hiszem, nem veszek tudomást a terjedelmes észrevételeidről, és csak élem tovább a kibaszottul édes életemet.

A lány felsóhajtott, de nem mondott mást.

A következő dolog, amire emlékszem, hogy a nap a szemeimet égette. Összerezzentem, amikor kinyitottam őket. Rajzó sirályok rikoltozása ütötte meg a fejemet. Felültem, és egy üres partot láttam, a nap pedig magasan állt az égen. Végigsimítottam a kezemmel az arcomon, és felnyögtem a másnaposság miatt, ami kezdett eluralkodni rajtam. A gyomrom korgott, kétségbeesetten vágytam egy kiadós angol reggelire, egy csésze fekete teával.

Ahogy felálltam, valami leesett az ölemből. Egy takaró hevert a homokban a lábam előtt. Az a takaró, amit a lila ruhás amerikai lány mellett láttam.

Amibe tegnap este be volt burkolózva.

Felvettem, könnyű illat szállt az orromba. Édes. Addiktív. Körülnéztem. A lány eltűnt.

Otthagyta a takaróját. Nem. Ő takart be vele. "A zenédnek nincs lelke." A szavaira emlékezve összeszorult a gyomrom. Ezért elűztem, mint mindent, ami érzéseket keltett bennem. Mélyen magamba zártam.

Aztán hazavonszoltam a seggem.

 

Második fejezet

Fordította: Shyra

Cromwell

Jefferson Young Egyetem, Dél-Karolina

Három hónappal később…

Bekopogtam az ajtón.

Semmi.

Ledobtam a táskámat a földre. Amikor senki sem válaszolt, elfordítottam a kilincset, és beengedtem magam. A szoba egyik felét poszterek borították: zenekarok, művészeti alkotások, egy Mickey egér-festmény, egy élénkzöld lóhere-festmény – mindenféle téma volt mindenütt. Ez volt a legvéletlenebb látvány, amivel valaha találkoztam. Az ágy már rendetlenül állt, a fekete paplanhuzat az ágy lábánál egy kupacba hányva. A kis íróasztalon chipses zacskók és csokoládépapírok hevertek. Használt festékek és ecsetek hevertek az ablakpárkányon.

Trehány voltam, de nem ennyire.

Balra tőlem nyilvánvalóan az én ágyam állt. A túlzsúfolt táskámat a földre dobtam mellé, aztán ledőltem az ágyra. Kicsi volt, a lábam szinte lelógott a végén. Levettem a fejhallgatómat a nyakamról, és a fülemre tettem. Az időeltolódás kezdett eluralkodni rajtam, és a nyakam is begörcsölt, mert a repülőút alatt furcsa pózban aludtam.

Épp amikor bekapcsoltam volna a zenét, valaki berepült az ajtón. A tekintetem egy magas, szőke, borzas hajú srácon akadt meg. Hosszú rövidnadrágot és ujjatlan felsőt viselt. – Hát itt vagy! – mondta, a kezét a térdére téve, levegő után kapkodva.

Egyik szemöldökömet kérdőn felhúztam. Felemelte a kezét, hogy várjak, aztán közelebb lépett, és kinyújtotta a kezét. Vonakodva megráztam. – Te vagy Cromwell Dean – mondta.

Felültem az ágyon, és letettem oldalt a lábam. A fickó kihúzott egy széket az íróasztala alól, és az ágyam mellé hozta. Megfordította, és leült, a karját a háttámlára támasztva. – Easton Farraday vagyok. A szobatársad.

Bólintottam, aztán a szobának az ő oldalára mutattam. – A dekorációd... eklektikus.

Easton kacsintott, és szélesen elmosolyodott. Nem voltam hozzászokva a mosolygós emberekhez. Soha nem értettem, miért van okuk az embereknek ennyit mosolyogni. – Azt hiszem, ez is egy jó szó rám, mint bármelyik másik. – Felállt a székről. – Menjünk.

A hajamba túrva felálltam. – És hova a pokolba megyünk?

Easton felnevetett. – A pokolba, haver. Eltart egy darabig, amíg megszokom ezt az akcentust. – Megbökte a karomat. – A lányok errefelé meg fognak őrülni tőle. – Fel-le húzogatta a szemöldökét.– Ez és az a tény, hogy híres DJ vagy, meg minden. Teherautószámra kapod a puncikat, mi?

– Boldogulok.

Easton a vállamra tette a kezét. – Te szerencsés gazember. Taníts meg a módszereidre! – Az ajtóhoz sétált. – Menjünk. Megkapod az Easton Farraday-féle idegenvezetést a Jefferson Youngban.

Kinéztem az ablakból az udvarra. A nap forrón sütött. Angliából jöttem; senki sem volt hozzászokva ahhoz, hogy ekkora hőségnek legyen kitéve. Bár gyakorlatilag Dél-Karolinából származtam. Az anyám idevalósi volt, de én sosem ismertem ezt a helyet. Az Egyesült Királyságba költöztünk, amikor mindössze hét hetes voltam. Lehet, hogy amerikai születésű voltam, de ízig-vérig brit.

– Miért is ne? – mondtam, és Easton kivezetett az ajtón.

Követtem őt a folyosón. Elhaladtunk néhány ember mellett, és mindegyikük köszönt Eastonnak. Pacsikat, öleléseket és kacsintásokat osztogatott fiúknak és lányoknak egyaránt az új szobatársam. Láttam, hogy a srácok furcsán bámulnak. Néhányan nyilvánvalóan próbáltak felmérni, mások egyértelműen felismertek.

Easton biccentett egy srác és egy lány közeledésére. A srác rám nézett. – A francba. Cromwell Dean. Easton mondta, hogy jössz, de azt hittem, hogy csak kamuzik. – Megrázta a fejét. – Mi a fenéért vagy itt a JYE-n? Mindenki csak erről tud beszélni.

Szólásra nyitottam a számat, de Easton válaszolt helyettem. – Lewis miatt, ugye? Mindenki, aki valaha is kezébe vett egy átkozott hangszert, miatta van itt.

A fickó bólintott, mintha én válaszoltam volna a kérdésére, és nem Easton. – Matt vagyok. Easton barátja. – Matt felnevetett. – Hamarosan meglátod, hogy az egyetem legnépszerűbb srácával laksz együtt. Ezen az egyetemen kispályások vagyunk, de ennek a srácnak nagy a szája. Mindössze három hétbe telt, hogy mindenki megismerje őt, már elsőévesként. Csak néhány percbe telt, mire a tantestület, a végzősök és mindenki a kettő között tudta a nevét.

– Sara – mondta a Matt melletti vörös hajú. – Kétségtelenül be fogunk szervezni a csoportunkba.

– Pénteken pörgetned kell – mondta Matt.

Easton felnyögött, és megütötte Matt karját. – Volt egy tervem, Matt. Rá kell gyúrni az ilyenre, hogy megkérdezhesd.

A tekintetem Matt és Easton között kalandozott. Sara a szemét forgatta rájuk, aztán Easton felém fordult. – Van egy régi, elhagyatott pajta-csűr-raktár izé pár mérföldre a kampusztól. Egy régi öregdiáké a föld és a pajta. Megengedi, hogy bulikra használjuk. Nem sok hely van errefelé, ahol bulizhatunk – kreatívnak kellett lennünk. Teljesen fel van szerelve. Az egyik tavalyi végzősünk mindent beleadott a fényekkel, a táncparkettel és a pódiummal. El akarta szórni az apja pénzét, amiért megcsalta az anyját. A hely egy főiskolai álom.

– Zsaruk? – kérdeztem.

Easton vállat vont. – Ez egy fősuli egy kisvárosban. A legtöbben a környékről származunk. A Jeffersonnak sosem volt nagy vonzereje, kivéve, hogy olcsó a tandíj a helyieknek, amíg Lewis idén ide nem jött. A zsaruk többsége ide járt középiskolába. Régi barátok. Nem zavarnak minket.

– Olyan 'ne kérdezd, ne mondd' helyzet van velük. A pajta elég messze van a civilizációtól ahhoz, hogy senki ne panaszkodjon a zajra – mondta Matt.

A fejem lüktetett. Szükségem volt egy cigarettára és körülbelül tizennégy óra alvásra. – Persze – mondtam, amikor láttam, hogy három szempár figyel engem, és várják a válaszomat.

– Szent szar! – Matt átkarolta Sara vállát. – Ezt nem hiszem el. Cromwell Dean keverni fog a Pajtában! – Easton felé fordult. – Epikus lesz.

Easton tisztelgett, majd a vállamra tette a kezét. – Körbevezetem Cromot. Később találkozunk. – Követtem Eastont az udvarra vezető lépcsőn. Mélyen belélegzett, amikor a párás levegő tehervonatként csapott belénk. Easton széttárta a karját. – Ez, Cromwell, az udvar. – Emberek heverésztek a füvön, telefonok hangszóróiból zene szólt. Diákok olvastak, párban hűsöltek. Ismét mindenki köszönt Eastonnak. Engem egyszerűen csak bámultak. Gondolom, ez történik, ha másodévesen átiratkozol egy másik országból egy ócska egyetemre.

– Az udvar. Lazításra, lógásra, vagy bármi másra – mondta Easton. Követtem Eastont a büfébe, majd a könyvtárba – amiről azt mondta, hogy nem a könyvekért van, hanem a polcok mögötti dugásért. Egy teherautóhoz értünk. – Szállj be – mondta. Túl fáradt voltam ahhoz, hogy vitatkozzam, beszálltam, ő pedig kihajtott az útra, és elhajtott a főiskolától.

– És? – kérdezte, miközben rágyújtottam egy cigarettára, és mélyet szívtam belőle. Lehunytam a szemem, miközben kifújtam. Kilenc óra repülés nikotin nélkül szívás volt.

– Oszd meg az élvezetet, Crom – mondta Easton. Odaadtam neki a cigarettát. Letekertem az ablakot, és kinéztem a sportpályákra és az amerikaifutball-csapat kis stadionjára.

– És? – ismételte Easton. – Értem, hogy Lewis nagy vonzerő számodra, de ettől függetlenül a te életed úgyis el van intézve, nem igaz? – A fejtámlának hajtottam a fejemet, hogy ránézzek. Volt egy tetoválás a karján. Úgy nézett ki, mint egy csillag szimbólum vagy valami ilyesmi. Sosem értettem, miért csak egyet csináltatnak az emberek. Amint megkaptam az elsőt, azonnal bejelentkeztem a többire is. Egy tonnával később még mindig nem végeztem. Függő voltam.

A telefonjáról szólt egy lejátszási lista. A végszóra az egyik mixem szólalt meg. Nevetett. – Ha esetleg kíváncsi lennél, ez csak Isten volt, aki megerősített a kérdésemben.

Hátrahajtottam a fejem, és lehunytam a szemem, csak szívtam a cigit. – Egy évig jártam egyetemre Londonban. Jó volt, de nem akartam már Angliában lenni. Lewis meghívott ide, hogy tanuljak nála. Így hát eljöttem.

Rövid csend következett. – De még mindig nem értem. Miért érdemes egyáltalán befejezni? Hiszen a karriered kezd beindulni. Miért vesződsz a főiskolával?

A gyomromban megfordult a kés, a torkom elszorult. Nem voltam hajlandó ebbe a témába belemenni. Ezért csak csukva tartottam a szemem és a számat.

Easton felsóhajtott. – Jól van. Légy rejtélyes. Csak add hozzá a listához, amitől a csajok nedvesek lesznek. – Meglökte a karomat. – Nyisd ki a szemed! Hogy mutathatnám meg Jefferson város nevezetességeit, ha be vannak csukva?

– Lehet egy audio túra. Mivel sosem fogod be a szádat, komoly pénzt kereshetnél vele.

A srác nevetésben tört ki. – Igaz. – A kisvárosra mutatott, ahová éppen behajtottunk. – Üdvözöllek Jeffersonban. 1812-ben alapították. Lakossága kétezer fő. – Befordult a főútra. – Itt vannak a szokásos helyek. – Ezt iszonyatos angol akcentussal mondta, feltételeztem, hogy csak a kedvemért. – Dairy Queen, McDonalds, meg ilyenek. Egy-két redneck bár. Néhány kis vendéglő. Egy kávézó – van néhány nagyon jó nyílt zenés estje, ha lazítani akarsz. Néhány jó helyi tehetség. – Volt egy mozi, amelynek négy vetítőterme volt, néhány turista cucc, és végül elhaladtunk a Pajta mellett. Pontosan az volt, de Easton azt ígérte, hogy belülről hasonlít valamire, amit Ibizán találsz. Mivel Ibizán zenéltem a legtöbbet, kételkedtem ebben. De ez egy hely volt, ahol játszani lehetett, és ebben a városban ez már valami.

– Mit tanulsz? – kérdeztem.

– Művészetet – válaszolta. A szobánk falán lévő poszterekre és festményekre gondoltam. – Én is szeretem a kevert technikát. Bármit, amiben szín és kifejezés van. – Felém biccentette a fejét. – Pénteken én fogom irányítani a fényeket. Te a fedélzeten, én a fényeknél. Nagyon durva lesz. – Megvonta a szemöldökét. – Gondolj bele, mennyi csaj lesz.

Ekkor már csak az alvásra tudtam gondolni.

 

Harmadik fejezet

Fordította: Jane

Cromwell

Easton valósággal ugrándozott a vezetőülésben, ahogy a Pajtához közeledtünk. Még csak este tíz óra volt. Nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy éjfél előtt bárhova is betérjek.

Eastonnak igaza volt. A hely izzott, az emberek ki voltak terülve a faépület előtti füvön. Zene dübörgött a fapanelek repedésein keresztül. Összerezzentem, amikor hallottam, ahogy egyik szörnyű válogatás éppen átvált egy másikra.

Easton bizonyára látta az arckifejezésemet. Megállt a teherautóval, és a karomra tette a kezét. – Te vagy a megmentőnk, Crom. Látod, hogy mit el kellett viselnünk? Bryce védelmezi kontrollerjét. Figyelmeztetve lettél!

Rágyújtottam egy cigarettára, és kiszálltam a kocsiból. Minden szem a kocsira szegeződött mióta Easton megállt. Még rosszabb lett a helyzet, amikor kiszálltam. Figyelmen kívül hagytam a bámuló tekinteteket és a halk suttogásokat, miközben a teherautó platójához mentem.

Előhúztam a laptopomat, és átdobtam a vállam fölött. Az ujjatlan pólóm a mellkasomhoz tapadt. Az időjárás miatt úgy éreztem magam, mintha állandóan egy szaunában élnék. A farmerom anyaga a lábamhoz tapadt. Követtem Eastont a pajta felé. Az összes lány engem bámult. Mindkét karomat tetoválások borították és a nyakamra is felkúsztak a minták, és emiatt mindig csak két féle reakciót kaptam. A lányok vagy benedvesedtek, amint megpillantották a tintámat, vagy teljes undorral fogadtak. A felém irányuló tekintetekből ítélve többnyire az előbbi történt.

Egy barna hajú lány lépett elém, és megállított. Easton felnevetett mellettem. Meglökte a karját, majd megszólalt. – Kacey vagyok. Te pedig Cromwell Dean.

– Helyes megjegyzés – mondtam.

Elmosolyodott. Végigsimítottam a nyelvemmel az ajkaimon, és láttam, hogy a szeme a nyelvpiercingemre siklik. – Én... ömm… – Elpirult. – Alig várom, hogy halljam mivel készültél. – Belekortyolt a sörébe, és idegesen hátratűrte a haját a füle mögé. – Van néhány mixed, amit akkor hallgatok, amikor edzek, de úgy hallottam, semmihez sem fogható, ha élőben hall téged az ember.

Eastonra néztem. – Ha azt szeretnéd, hogy mindenkit megmentsek ezektől a dobhártyaszaggató mixektől, amiket ez a Bryce játszik, akkor jobb, ha megyünk.

– Később találkozunk, Kacey – mondta Easton. Bólintottam Kaceynek, aztán elindultam azt ajtó felé, miközben kikerültem a lányt. Easton megbökdösött. – Jó csaj – mondtam és szélesebben mosolygott. – És dögös is, mi?

Lehajtottam a fejem, igyekeztem elrejteni az arcom, amikor észrevettem, hogy mindenki bámul. Utáltam, ha bámulnak. Tudtam, hogy hülyén hangzik, hogy egy DJ utálja a figyelmet. De én csak azt akartam, hogy az emberek a zenémért legyenek oda, nem pedig értem. Nem akartam, hogy érdeklődjenek irántam, a személyem iránt. Csak játszani akartam.

Zenélnem kellett a józan eszemért.

A többit nehéz volt feldolgozni.

Amúgy sem volt bennem túl sok érdekesség. Tényleg nem volt érdemes megismerni engem.

Easton felnevetett, amikor igyekeztem elkerülni a rám irányuló figyelmet, és átkarolta a nyakam. Amilyen hangos és nyitott volt, sosem értené meg. A seggfejnek fogalma sem volt a személyes térről. De nem tehettem róla, kedveltem őt. Nem voltak barátaim. És volt egy olyan érzésem, hogy akkor sem hagyna békén vagy kopna le, ha megkérném rá.

– A francba, Crom. Úgy érzed magad, mint egy állat az állatkertben, vagy mi? Nem jön túl sok híresség ide Jeffersonban.

– Nem vagyok híresség – válaszoltam, miközben a pódium felé vezetett.

– Az elektronikus tánczene világában igen. És itt a JYU-ban az vagy.

Odahajolt egy másik lányhoz, aki a színpad mellett lógott. Esküszöm, ez a srác egy csajozó mágnes volt. Visszafordult hozzám. – Mivel mérgezed magad?

– Jack. Teli üveggel.

– Jó választás – mondta Easton, és elismerően mosolygott.

A lány elszaladt. Kinyitottam a táskámat, és kihalásztam a fejhallgatómat.

Párszor oldalra billentettem a fejem, hogy a nyakamból a feszültség kiszálljon, majd elővettem a laptopomat. Easton úgy nézett, mintha valami élő, lélegző tudományos kísérlet lennék. Felvontam a szemöldökömet. – Ez olyan, mintha egy mestert néznék munka közben, vagy valami ahhoz hasonló – mondta.

Easton megkocogtatta az aktuális DJ vállát. Bryce. Bryce rám pillantott a szeme sarkából, majd elviharzott a pódiumról. Easton felnevetett, ahogy a szeszélyes seggfej mellettem tolakodva eltűnt. Felmentem a színpadhoz vezető lépcsőn, és bekészítettem a laptopomat. Rácsatlakoztattam a rendszerhez, aztán felnéztem.

A hely zsúfolásig megtelt. Több száz szempár szegeződött rám. Mély lélegzetet vettem, ahogy a táncoló testekből felszálló forróság a bőrömhöz tapadt, miközben a körülöttük lévő vibráló színek megtámadták a szememet.

Egy üveg Jack jelent meg mellettem. Nagyot kortyoltam, aztán lecsaptam az üveget a jobb oldalamra. Easton, tőlem balra állt, a fejét felém biccentette. Úgy nyelte le a tequilát, mintha víz lenne. Átnéztem a laptopom fölött a felsorakozott és várakozó testekre.

Ezért a pillanatért éltem. A szünet. A visszatartott lélegzetet a káosz előtt.

Megkocogtattam a billentyűket. Beállítottam a hangzást. Aztán egy kézmozdulattal a tömeget eufóriába taszítottam. Easton zöld lézerfényekben fürdette a teret. Stroboszkópok követték, amitől a táncoló tömeg úgy nézett ki, mintha lassított felvételen mozognának. Iszogatás. Cigizés. Néhányan beszívva.

Easton nevetve hátravetette a fejét. – Ez őrület! Cromwell Dean a Pajtában!

Az ütem eggyé vált a szívem ritmusával, ahogy a dallamok a falakról visszacsapódtak. Easton nem hazudott. Belülről ez a hely jó volt. Egymás után ittam a kortyokat a Jackemből. Easton úgy szívta magába a tequilát, mintha eltűnne, ha nem issza meg gyorsan.

Megvontam a vállam. Az ő élete volt, és a gyilkos másnapossága, amelyik négyszögletesre veri a koponyáját másnap. A Jackemre pillantottam. Kit akartam átverni? Azt terveztem, hogy csatlakozom hozzá.

Easton megbökte a karomat. Az állával a pódium előtti tér felé intett. Kacey, a barna hajú kismadár felnézett rám. Elmosolyodott, én pedig biccentettem neki. Ahogy végigpásztáztam a tömeget, láttam, hogy az emberek csoportokba verődve nevetnek, csókolózó párok és táncoló párok voltak mindenfelé. Ilyesmiben még soha nem volt részem az életben. Nekem csak a zeném volt. És ennyi. A gyomrom a hirtelen jött szomorúságtól összeszorult, és ez váratlanul ért. Azonnal elhessegettem az érzést.

Nem akartam beengedni.

Visszatereltem a figyelmem a zenémre, beledobtam néhány lüktető ütemet a keverékbe, elmélyítve a hangokat. A basszusdobok olyan erősek voltak, hogy megremegtették az épületet. Easton elém tartotta a mikrofont. Sohasem szólaltam meg. A zeném beszélt helyettem. Soha nem kevertem éneket a dalaimra. Csak ütemek és ritmus. – Így kell elveszteni a fejünket? – kiabálta Easton, és a tömeg sikoltozott.

Felugrott az asztalra, amelyen a kontrollerem volt. Megráztam a fejem, és vigyorogtam a két lábon járó önelégültségen, aki Easton Farraday volt. – Azt kérdeztem… – Szünetet tartott, majd kiabálni kezdett. – Így őrültök meg?

Olyan kemény és gyors basszust löktem be, hogy valósággal térdre kényszerítette őket. A testek egymásnak ütköztek és csapódtak, ahogy mozogtak. Ahogy ugráltak és ittak, és néhányan gyakorlatilag vergődtek a padlón. Én pedig elvesztem benne. Mint mindig, ezen a pódiumon, én is eltűntem. Elszakadtam a fejemben lévő sötétségtől, és belerobbantam ebbe. Ebbe a zsibbadt nirvánába.

Behunytam a szemem, hogy kihúzzam magam Easton fényei közül. A csontjaim vibráltak a basszustól, amit toltam. A hang átvitorlázott a fülembe, és befecskendezett magát egyenesen az ereimbe. Vörös és sárga színű tűzijáték robbanások táncoltak a csukott szemhéjaim mögött. Kinyitottam a szemem, és csak azt láttam, ahogy Easton botladozik a pódium körül. A karja egy lány nyakát ölelte át, aki gyakorlatilag felfalta a száját. Hátra fele tolta a lányt, amíg a táncparketten át kifelé nem tartottak.

Az órák egy szempillantás alatt teltek el. Addig játszottam, amíg nem végeztem az összes mixemmel. Bryce, a korábbi fasz, már azelőtt átvette a helyem, mielőtt lementem volna a pódiumról. Fogtam a Jackemet és kiosontam, a közönség túlságosan el volt szállva ahhoz, hogy észrevegyék, megváltozott a DJ. Teljesen tönkretettem őket.

Kimentem a szabad levegőre, és találtam egy csendes helyet az épület egyik fala mellett. A földre rogytam és lehunytam a szemem. A nevetés hangja arra késztetett, hogy újra kinyissam őket.

Ez a hely egyáltalán nem hasonlított a londoni egyetemhez. A Jefferson Young kicsi volt, és mindenki ismerte egymást. A londoni egyetemem hatalmas volt. Könnyű volt elveszni a tömegben. Egyedül éltem. Semmi kollégium. Csak egy garzonlakás, közel az egyetemhez. Nem voltak barátaim.

Más világ volt itt kint. És tudtam, hogy alig láttam belőle valamit.

Az elmúlt néhány napban alig hagytam el a szobámat, aludtam az időeltolódás miatt és a ma esti zeneszámokat kevertem. Easton megpróbált rávenni, hogy lógjak vele és a haverjaival, de nem tettem. Nem voltam egy társasági ember. Jobb voltam egyedül.

Újra lehunytam a szemem, ahogy egy meleg testet éreztem magam mellé ülni. Kacey volt, egy Coronával a kezében. – Kifáradtál?

– Kipurcantam – mondtam, és hallottam a kis nevetését. Valószínűleg az akcentusom miatt. Easton egész héten ugyanezt csinálta.

– Csodálatos voltál. – Odafordultam felé, de ő félre nézett. – Biztosan úgy érzed, hogy millió mérföldre vagy az otthonodtól, mi? Jefferson nem éppen London. Nem mintha valaha is jártam volna ott, de... igen.

– A távolság jót tesz.

A lány bólintott, mintha értette volna. De nem értette.

– A fő szakod a zene? – Megrázta a fejét. – Nyilvánvalóan. Biztosan az. – A tekintetét a pajtából kibotorkáló emberekre vetette. Én is elmennék, ha azt a szart kellene hallgatnom, amit a másik DJ összeeszkábált. – A fő szakom az angol.

Nem válaszoltam neki, egyszerűen csak nem tettem. Ehelyett csendben ittam a Jacket, miközben ő a Coronaját iszogatta. Pár perccel később Matt és Sara jöttek oda. Matt lekuporodott Kacey mellé, és halk, sürgető hangon beszélt hozzá.

Felsóhajtott. – Fel kell hívnom őt?

Matt bólintott.

– Jézusom! – Kacey elővette a telefonját, és felállt.

– Mi a baj? – kérdeztem.

– Easton – válaszolta Matt. – Be van rúgva. Nem hajlandó megmozdulni. – Kaceyre mutatott. – A húgát hívja. Ő az egyetlen, aki képes kezelni őt ebben az állapotban. A seggfej pokolian erőszakos lesz, ha megpróbálod leállítani. Szeret bulizni, de nem igazán tudja kezelni a bulit, ha érted, mire gondolok.

– Vissza! – Easton részeg hangja végighallatszott a réten. Az emberek messzire elkerülték, amikor felénk botorkált, még mindig a tequilás üvegét szorongatva. Üres volt. – Cromwell! – Megállt mellettem, és átkarolta a nyakam. – Az a hangzás! – motyogta. – Nem hiszem el, hogy itt vagy, ember. A Jeffersonban! Itt soha semmi sem történik. Ez egy unalmas szarfészek.

Összecsuklott a Pajta mellett. Matt megpróbálta talpra állítani. – Baszd meg! Húzzál el! – csattant fel Easton. – Hol van Bonnie?

– Mindjárt jön. – Easton lehajtotta a fejét, bólintott, ezzel jelezte, hogy hallotta.

– Én vele jöttem – suttogtam Mattnek.

– A francba. A mi fuvarunk megtelt. Bonnie majd hazavisz téged. Amúgy is mindig elviszi East vissza a szobáitokhoz. Kedves lány. Nem fogja bánni.

– Megyek, összeszedem a cuccaimat. – Visszaosontam a Pajtába, és elvettem a laptopom. Kisöpörtem a hajamat az arcomból, ahogy kiléptem. Átfutottam a tekintetemmel a terepet. Reméltem, hogy ha idejövök, jobban fogom érezni magam. Megszűnteti ezt a sötét és mélyen tátongó gödröt, amely a bensőmben lakozik. Játszottam a zenémet egy telt házas közönségnek. Beszéltem az emberekkel, de éreztem a szomorúságot, amit mélyre taszítottam, és amivel azért harcoltam, hogy megakadályozzam, hogy felszínre törjön. Készen állt arra, hogy felemésszen.

Hogy eltemessen a múltba.

Az, hogy idejöttem, egyáltalán nem változtatott semmin.

Észrevettem, hogy egy ezüst terepjáró parkol velem szemben. A fényszórók elvakítottak, ahogy közeledtem. Összerezzentem. A másnaposságom kezdett igazán eluralkodni rajtam. Matt Eastont segítette fel a földről, valami új csajszi szűk farmerben és fehér kardigánban Easton másik oldalán állt.

Ez biztos a testvére. Odamentem, amikor Matt becsukta a kocsi ajtaját.

Easton kiterülve, kiütve feküdt a hátsó ülésen.

– Nem baj, hogy haza kell vinned? – kérdezte Matt a lányt, mielőtt megölelte volna, majd elengedte.  Sara ugyanígy tett.

– Nem – mondta a lány.

– Cromwell! – Matt egy kézmozdulattal odaintett. A lány nem fordult meg, amikor közeledtem. A háta merev volt. – Erre. Bonnie hazaviszi Eastont. – Lenézett rá. – Elvinnéd Cromwellt is? Nincs már hely a kocsinkban. East hozta őt.

Nem hallottam a válaszát. Ehelyett a kocsi csomagtartójához mentem, és beletettem a cuccaimat. Matt intett nekem, miközben elsétált, és magával vitte Sarát. Kacey a karomra tette a kezét. – Örülök, hogy megismertelek, Cromwell. – Elsétált a többiekkel együtt, és még egyszer visszanézett a válla fölött.

Épp amikor kinyitottam volna az utas oldali ajtót, Easton testvére felém fordult. Nem hittem a szememnek.

Egy ködös emlék felpattant a langyos szellőre és kegyetlen pofán vágott.

A zenédnek nincs lelke...

Sóhajtott, nyilván látva dühös reakciómat, majd azt mondta: – Üdv, újra.

– Te. – Szárazon felnevettem azon, hogy a rohadt univerzum mennyire szeretett ellenem dolgozni.

– Én – mondta látszólag szórakozottan, és megvonta a vállát. Néztem, ahogy a vezetőüléshez sétált. Sötétbarna haja keretezte az arcát, pont úgy, mint ahogyan Brightonban. Lófarokban hordta, a copf végigomlott a hátán, a gerince közepéig tartott. Beszállt, majd lehúzta az ablakot. – Beszállsz vagy gyalog mész haza?

A nyelvkarikámat a számban pörgettem, és próbáltam enyhíteni az öklöm szorításán. Kizárt dolog volt, hogy kimutassam neki, hogy az az egy rohadt mondat, amit Brightonban, egy hideg nyári reggelen mondott, mekkora hatással volt rám. Nem voltam hajlandó hagyni, hogy újra ilyen hatással legyen rám.

Bonnie, ahogy a jelek szerint hívták, felpörgette a motort. Hitetlenkedő nevetést hallattam. Kinyitottam a hátsó ajtót. Easton horkolt. A karja és lábai minden kis helyet elfoglaltak.

Bonnie hátradőlt, és az üléseken keresztül nézett rám. Kerültem a tekintetét.

– Úgy tűnik, itt kell ülnöd mellettem, szupersztár.

Összeszorítottam a fogaimat, és vettem egy nagy, mély lélegzetet. Tekintetemmel kerestem a helyet, ahol korábban ültem. A Jack még mindig ott volt. Odarohantam érte, aztán becsúsztam az anyósülésre. Szükségem volt alkoholra ehhez az utazáshoz.

– Jack Daniels – mondta. – Úgy tűnik, hogy közeli barátok vagytok.

– A legjobbak – mondtam, és belesüppedtem az ülésbe.

Az autóban fülsiketítő volt a csend. Odanyúltam és bekapcsoltam a rádiót. Valami népdal szólt. Nem, köszönöm. Bekapcsoltam a következő dalt a lejátszási listáján. Amikor Beethoven ötödik szimfóniája kezdődött, úgy döntöttem, hogy csak kikapcsolom azt a rohadt rádiót.

– A zeneválasztásod sok kívánnivalót hagy maga után. –Hosszan ittam egy kortyot a Jackemből. Nem is tudtam, miért nyitottam ki egyáltalán a számat. Sosem voltam az, aki elsőként megszólalt. De ahogy az aznap esti szavai körbejárták a fejemet, éreztem, hogy a düh felszállt bennem, és csak úgy kiáradt belőlem.

– Á, így van. Nincs klasszikus. És most nincs népzene. Jó tudni, hogy a jó minőségű zene sért téged. – A másodperc töredékére elfordította a figyelmét az útról, hogy rám nézzen a szeme sarkából. A szemöldöke összehúzódott. – Lewis miatt jöttél, igaz? Mi másért lennél a Jeffersonban?

Újabb kortyot ittam, figyelmen kívül hagyva a kérdést. Nem akartam beszélni vele a zenéről. Nem akartam vele beszélgetni, egy cseppet sem. Elővettem egy cigarettát a zsebemből és a számba dugtam. Rá akartam gyújtani, de megszólalt. – A kocsimban nem szabad dohányozni. – Én mégis rágyújtottam, és nagyot szívtam. Az autó megállt, olyan gyorsan, hogy majdnem elvesztettem a Jacket a gravitáció miatt. – Azt mondtam, hogy az én kocsimban tilos a dohányzás – csattant fel. – Oltsd el, vagy szállj ki. Ez a két választásod van, Cromwell Dean.

A testem megfeszült. Soha senki nem beszélt még így velem. Az a tény, hogy felbosszantott, csak még rosszabbá tette a helyzetet. A szemébe néztem, és hosszan, édesen megszívtam a cigarettámat, majd kipöcköltem az ablakon, amit kinyitott nekem. Ez volt az első alkalom, hogy egyenesen ránéztem. Nagy barna szemek és telt ajkak. – El is tűnt, Bonnie Farraday.

Visszakormányozta az autót, és hirtelen már a főúton voltunk. A diákok kettesével-hármasával tántorogtak hazafelé, a kollégiumba a Pajtából. Nem akartam beszélni vele, de a kocsiban uralkodó csend még rosszabb volt. A kezem a farmerem combjára szorult. – Nem a te bulihelyed? – kérdeztem feszülten.

– Dolgom volt ma este. Tanultam a hétfőn kezdődő órákra – majd a maga mögött a horkoló bátyjára mutatott. – Vagy legalábbis próbáltam, amíg az ikertestvérem úgy döntött, hogy kiüti magát, mint mindig.

Felvontam a szemöldökömet. Látta. – Igen. Easton négy perccel idősebb. Hasonlítunk egymásra, ugye? Abszolút nemhasonlítunk egymásra. De ő a legjobb barátom. Szóval itt vagyok. Bonnie taxi szolgálata.

– Easton azt mondta, hogy mindketten helyiek vagytok.

– Igen, Jeffersonból. Olyan Dél-karolinaiak, ahogy szokás mondani. – Éreztem a tekintetét magamon. – Furcsa, mi? Hogy itt vagy az után, hogy Angliában találkoztunk?

Megvontam a vállamat. De az volt. Mi volt ennek az esélye?

Bonnie beparkolta a kocsit a kollégium előtti helyre. Visszanézett a bátyjára. – Segítened kell felcipelni a lépcsőn. – Kiszálltam a kocsiból, és a hátsó üléshez mentem. Kihúztam Eastont, és felkaptam a vállamra. – A laptopom – mondtam, és az államat a csomagtartó felé biccentettem. Bonnie odament a csomagtartóhoz, és kivette a cuccaimat. Sikerült felcipelnem Eastont a lépcsőn, és ledobtam az ágyára. Bonnie mögöttem volt. Kifulladt, szuszogva és fújtatva állt a lépcsőzés miatt.

– Talán el kéne kezdened egy kicsit kardiózni. A lépcsőzés nem ilyen kemény menet. – Egy pöcs voltam. Tudtam. De nem tudtam megállni. Aznap este Brightonban teljes mértékben felbosszantott és felkavart. Úgy látszik, nem tudtam elengedni.

Figyelmen kívül hagyva engem, Bonnie az asztalomra tette a dolgaimat. Elvett egy poharat Easton éjjeliszekrényéről, majd elhagyta a szobát. Amikor visszajött a pohár tele volt vízzel, és a férfi mellé tette. Két tablettát hagyott a víz mellett, és megcsókolta a fejét. – Hívj fel holnap.

Feküdtem az ágyamon, a fejhallgatót a nyakamban tettem, készen arra, hogy elszakadjak mindentől. Bonnie elhaladt mellettem, és megállt. – Köszönöm, hogy felhoztad. – Egy utolsó pillantást vetett rá. A tekintete megenyhült. Ettől... szebbnek tűnt, mint alapjáraton. – Rajta tartanád a szemed, kérlek?

Kihúztam ezt a gondolatot a fejemből. – Már nagyfiú. Biztos vagyok benne, hogy tud vigyázni magára.

Bonnie felém kapta a fejét. Megdöbbentnek tűnt, aztán az arca elkomorult. – Látom, olyan elbűvölő vagy, mint mindig, Cromwell. Jó éjszakát!

Bonnie elment. Ahogy távozott, Easton megmozdult, és kinyitotta az egyik szemét. – Bonnie?

– Elment – mondtam, és ledobtam magamról az ingemet. Alsógatyára vetkőztem és bebújtam az ágyba.

Easton visszafordult. – A húgom. Mondta?

– Igen.

Másodpercek alatt elaludt.

Megnyitottam a zenét a telefonomon. És mint minden este, most is hagytam, hogy zene töltse be a fejemet. Az EDM-mel más színben pompáztak a színek. Nem azok voltak, amelyek mindenre emlékeztettek.

És köszönetet mondtam ezért, bárkinek is, aki fent volt, legyen Isten vagy akárki.

---

[1] A Bibliaövezet (angolul Bible Belt) az Amerikai Egyesült Államok azon területeinek köznapi elnevezése, ahol elsősorban az evangéliumi (neo)protestáns felekezetek határozzák meg a kultúrát, és általában jellemző a konzervatív társadalomszemlélet és a hívők magas aránya. A Bibliaövezet nagyjából egybe esik a USA déli államaival.