4.-5.-6. Fejezet

 

Negyedik fejezet

Fordította: Jane

Bonnie

Becsuktam a terepjáróm ajtaját, és elindultam a kollégiumi szobám felé. Minden egyes lépéssel Cromwell Deanre gondoltam. Természetesen tudtam, hogy itt van. Amint Easton megtudta, hogy vele fog lakni, csak erről beszélt.

Én azonban nem hittem a fülemnek.

Easton nem tudta, hogy Brightonban találkoztam vele. Senki sem tudta. Őszintén szólva, még mindig nem tudtam elhinni, hogy úgy beszéltem vele, ahogyan. De amilyen módon beszélt velem... lerázott. Nagyon bunkó volt, így nem tehettem róla. Láttam, ahogy a Jack Danielsszel a kezében letántorog a partra. Láttam, abban a zsúfolt klubban. Néztem, ahogy az emberek úgy táncoltak a zenéjére, mintha valami isten lenne. És én minden, amit éreztem…

Csalódottság.

Cromwell Dean. A világ nagy része DJ-ként ismerte, de én valami másként. Úgy ismertem, mint egy klasszikus csodagyereket. És Cromwell Dean tudtán kívül, én láttam őt. Láttam őt gyerekként miként olyan gyönyörűen vezényelt le egy szimfóniát, hogy az inspirált, hogy jobb zenész legyek. Láttam a nyers felvételeket egy angol fiúról, aki olyan tehetséges, mint Mozart. A zenetanárnőm megmutatta a róla készült videót az egyik zongoraórámon. Hogy megmutassa, mire képes egy korombeli. Hogy megmutassa, hogy vannak mások is a világon, akik ugyanolyan szenvedélyes szeretetet éreznek a zene iránt, mint én. Cromwell Dean lett a legjobb barátom, még akkor is, ha ő nem is tudott a létezésemről. Ő volt a reménységem. A remény, hogy ezen a kis városon kívül az emberek ugyanúgy a szívükben hordozzák a zenét, mint én. Valaki másnak éppúgy vérzett a szíve és a lelke a hangjegyekért, dallamokért és koncertekért.

Cromwell megnyerte az év fiatal zeneszerzőjének járó BBC Proms díjat, amikor tizenhat éves volt. Zenéjét a BBC Szimfonikus Zenekara a Proms utolsó estéjén játszotta. Az éjszaka közepén néztem végig a laptopomon, könnyek csordultak végig az arcomon, el voltam ájulva az alkotásától. A kamera mutatta, ahogy az első sorból figyeli a zenekart. Épp olyan gyönyörűnek találtam őt, mint a szimfóniát, amit komponált.

Aztán, alig néhány hónappal később, eltűnt. Nem készült több zene. A zenéje a nevével együtt halt meg.

De én ennyi idő után sem felejtettem el a nevét. Szóval, amikor elkezdett újra a zenével foglalkozni, az izgalmam fékezhetetlen volt.

Amíg meg nem hallottam.

Semmi bajom nem volt az elektronikus tánczenével, önmagában. De hallani a fiút, akit annyi éven át bálványoztam, szintetikus ütemeket keverni az igazi hangszerek helyett, amiken mesterien játszott, összetörte a szívem.

Elmentem meghallgatni őt, amikor Angliában voltam. Nem tudtam megállni. Beolvadtam a tömegbe. Becsuktam a szemem. De nem éreztem semmit. Kinyitottam a szemem és néztem őt, nem éreztem mást, csak részvétet a fiú iránt, akit egykor láttam, amint levezényelte a zenét, amit olyan lenyűgözően alkotott. Kezei táncoltak a karmesteri pálcával, ahogyan elragadták a vonósok és a szárnyaló fafúvósok dallamai. A zene, amit a lapokra öntött egyenesen a lelkéből. A szíve lenyomata, amit a színházban hagyott, amelyet megajándékozott az előadással. És az emberekben, akiknek megadatott a lehetőség, hogy hallhassák.

Fent a pódiumon, a szemei halottak voltak. A szíve hiányzott az ütemekből, és a lelke még csak jelen sem volt a teremben. Lehet, hogy ő volt a leggyorsabban szárnyaló DJ Európában, de amit játszott, az nem a szenvedélye volt. Nem ez volt a célja az életben.

Nem tudott becsapni.

Az a Cromwell Dean, akit gyerekkoromban néztem, meghalt azzal, amitől elvesztette azt az vágyat, hogy életre szóló darabokat alkosson.

– Bonnie?

Pislogtam, a látásom kitisztult, és csak a kollégium folyosójának fa ajtaját bámultam. Megfordultam, és láttam, hogy Kacey belép a szobájába, amely az enyém mellett volt.

– Szia – mondtam, és a fejemre tettem a kezem.

– Jól vagy? Álltál a kezeddel a kilincsen néhány percig.

Nevettem, és megráztam a fejem.

– Elmerültem a gondolataimban.

Kacey elmosolyodott.

– Hogy van Easton?

Forgattam a szemem. – Részeg. De szerencsére alszik és biztonságban van az ágyban.

Kacey közelebb jött. – Hazavitted Cromwellt?

– Igen.

– Milyen volt? Beszélt?

– Egy kicsit. – Sóhajtottam, a fáradtságtól. Nagy szükségem volt az alvásra.

– És?

Szemeztem vele, és megráztam a fejem. – Őszintén szólva, elég nagy pöcs. Bunkó és arrogáns.

– De dögös. – Kacey elpirult.

– Nem hinném, hogy okos ötlet lenne ráhajtani, Kace. – Eszembe jutott a lány, akivel Brightonban eltűnt. Egy összeállítás közepén. A durva szavai, amelyek hozzám intézett a parton. Már leszopták a farkam...

Kacey nem volt igazán barátnőm, csak mellettem lakott. Aranyos volt.

És biztos voltam benne, hogy Cromwell Dean kihasználná, majd eldobná őt, ha megkapja tőle, amit akar. Pontosan ilyen típusnak tűnt.

– Ja – válaszolta Kacey. Tudtam, hogy csak udvarias volt, és úgy tett, mintha figyelt volna a szavaimra. – Jobb, ha lefekszem. – Oldalra fordította a fejét. – És te is, édes. Elég sápadtnak tűnsz.

– Jó éjt, Kace. Holnap találkozunk.

Befurakodtam az egyágyas szobámba. Ledobtam a táskámat a padlóra, felvettem a pizsamámat, és bemásztam az ágyba. Megpróbáltam aludni. Fáradt voltam, a testem fájt a kimerültségtől. Az elmém mégsem akart kikapcsolni.

Nem tudtam kiverni Cromwellt a fejemből. És ami még rosszabb, tudtam, hogy találkozom majd vele hétfőn. A legtöbbször egy osztályban leszünk. Zenéből mesteriztem. Soha nem volt más választásom. Tudtam, hogy Cromwell ugyanígy volt ezzel. Easton elmondta nekem.

Lehunytam a szemem, de csak őt láttam, amint a kocsim anyósülésén terpeszkedik, a Jackkel a kezében. Ahogy dohányzik, pedig megkértem, hogy ne tegye. A tetoválásokat és a piercingeket.

– Cromwell Dean, mi történt veled? – suttogtam az éjszakába.

A mobilomhoz nyúltam, és megnyitottam a videót, amin az a zene volt, ami oly sokáig a szívemben dalolt, és megnyomtam a lejátszást. Ahogy a vonós hangszerek táncoltak, és a fúvósok átvették a vezetést, lehunytam a szemem, és az álom rám talált.

Azon tűnődtem, vajon az ehhez hasonló zene valaha újra meg fogja találni és érinteni Cromwell Dean szívét.

 

* * * * *

– Hugi? – megfordultam a székemen, hogy lássam Eastont belépni a szobámba.

– Hát, szia – mondtam. Easton az ágyamra pottyant. Végigsimított az ujjaival a gitáromon, mielőtt letette volna a padlóra.

– Bocs a tegnap estéért – mondta, és rám nézett. – Ez volt Crom első estéje, és a hely őrületes volt. Elragadott az egész. – Megvonta a vállát. – Ismersz engem.

– Igen. Ismerlek. – A szobámban lévő kis hűtőszekrényhez léptem, és átadtam neki egy üdítőt.

– Cukor. Köszönöm, Bonn. Tudod, hogyan kell felvidítani engem.

– Tudod, hogy nem is iszom ilyesmit. Csak a másnapossági vészhelyzeteidre tartogatom.

Rám kacsintott. – Cromwell azt mondta, hogy te vittél minket haza. – Bólintottam. – Mit gondolsz róla?

Eltoltam a lábát az útból, hogy leülhessek mellé az ágyra.

– Mit gondolok róla?

– Igen – kérdezte, és lehajtotta az üdítőt. Felállt, és fogott egy másikat, mielőtt visszaült volna. – Tudom, hogy durván viselkedik. De én kedvelem a fickót. Csak nem hiszem, hogy túl sok barátja van.

– Csak most érkezett.

– Mármint Angliában sem. Soha senki nem hívja fel. Láttam néhány sms-t, de azt mondta, hogy az anyukájától vannak.

– Akkor nem kéne ilyen bunkónak lennie, ugye?

– Bunkó volt veled?

– Részeg volt – mondtam, teljesen kizárva azt a tényt, hogy rosszabb volt, mint amikor Brightonban találkoztam vele.

Easton bólintott. – Ott kellett volna lenned, Bonn. A fickó őrülten tehetséges. Olyan, mintha bekerülne valami transzba, és egyenesen a lelkéből játszana. És a francba, a te osztályodba fog járni, ugye? Figyelned kell majd rá.

– Az a benyomásom, hogy nincs szüksége senkire, aki vigyázzon rá, East.

– Akkor is. – Leugrott az ágyról, és kinyújtotta a kezét. – Gyere. Mama és papa már az étteremben lesznek.

Megfogtam a kezét, és felálltam az ágyról. Figyelmesen nézett rám.

– Jól vagy? Fáradtnak tűnsz. Többet maradtál bent a szokásosnál az idén nyáron.

Forgattam a szemem. – Easton, fáradt vagyok. El kellett mennem érted, miután egész este és éjjel tanultam. – Éreztem, ahogy felforrósodik az arcom a kifogás hallatán. – Le akarom nyűgözni Lewist hétfőn, tudod? Hogy egy ilyen valakit rávegyenek, hogy ide… – Megráztam a fejem. – Nem mindennapi esemény, hogy valaki, aki ennyire tehetséges, a tanárod lesz.

Easton átkarolt. – Akkora stréber vagy.

Elhúzódtam tőle, és egy kis Altoidot dobtam felé. – Egyél egy párat, mielőtt elmegyünk a mamához és a papához. Olyan szagod van, mint egy szeszesitalnak boltnak. – Easton elkapta őket, és kivezetett minket az ajtón.

Hétfőn kezdődtek az órák. Biztos voltam benne, hogy Cromwell Dean még csak rám sem fog nézni. És Easton nagyon is rosszul gondolta. Annak a pasinak semmi szüksége nem volt arra, hogy valaki vigyázzon rá.

Biztos voltam benne, hogy csak akkor viselkedne igazán seggfejként, ha egyáltalán megpróbálnám.

 

Ötödik fejezet

Fordította: Shyra

Bonnie

Az osztály zsibongott. Az elmúlt évben nem voltak ilyen energikusak, mint most. Az osztály kicsi volt, de éreztem mindenki izgatottságát, mintha egy zsúfolt stadion közepén álltam volna.

Bryce a barátom odahajolt hozzám. – Furcsa, mi? Hogy egy professzor ekkora felhajtást tud okozni.

Ő azonban nem akármilyen professzor volt. Lewis professzor, egy világhírű zeneszerző volt. Beutazta a világot. Olyan koncerttermekben és színházakban lépett fel, amelyekről a magamfajta csak álmodhatott. A drogokkal és az alkohollal való személyes küzdelmei széles körben ismertek voltak. Ez volt az, ami elszakította őt élete munkájától és a Jeffersonhoz hozta vissza. A szülővárosába. Az iskolaújságnak adott interjújában azt mondta, hogy szüksége van arra, hogy azon a helyen legyen, amit a legjobban ismert. Szeretett volna visszaadni valamit a helyi közösségnek azzal, hogy itt vállalt állást.

A zenei világ vesztesége a mi nyereségünk volt.

A nyitott füzetemre koppintottam a tollammal. Az ajtó kinyílt, és egy férfi lépett be rajta, akit számtalanszor láttam a tévében. Csend lett, ahogy a terem elején lévő asztalhoz lépett. Fiatal volt. Fiatalabb, mint amire számítottam. Sötét haja és kedves mosolya volt.

Éppen szólásra nyitotta a száját, amikor az ajtó ismét kinyílt, és egy magas, erősen tetovált alak lépett be rajta.

Cromwell.

Ha Lewis professzor belépése csendet és áhítatot keltett, Cromwell Dean belépése halk suttogást és tizenöt kíváncsi szempárt eredményezett, amint lehajtott fejjel a hátsó ülések felé sétált.

Lassan felment a lépcsőn, és leült a hátsó sorok egyikébe. Nem fordultam meg, mint mindenki más. Lewis professzorra néztem, és észrevettem a homlokán a bosszúság okozta ráncokat.

Lewis megköszörülte a torkát. – Mr. Dean. Kedves öntől, hogy csatlakozik hozzánk.

Ezúttal mégis hátrapillantottam Cromwellre. Csak hogy lássam, van-e rajta bármi jele a lelkiismeret-furdalásnak. A székében görnyedve, üres tekintettel bámult Lewisra. Az arrogancia megtestesítőjének tűnt, a nyelvkarikáját a fogaihoz görgette. Fekete farmert viselt, amelynek derekán lánc lógott, és egy egyszerű fehér inget, amelynek mélyen dekoltált nyaka volt, és szűk, rövid ujja az izmos bicepszére tapadt. Tetoválásai indaként kúsztak fel a karján és a nyakán.

Egyesek művészetnek tartanák őket. Szerintem úgy néztek ki, mintha fojtogatnák.

A haja rendetlenül hullt a homlokára. Ezüstkarikákat viselt a fülében, és a bal orrcimpájában is volt egy.

Éppen el akartam fordulni, amikor tekintete találkozott az enyémmel. Az íriszeinek színe furcsa volt. Olyan zavaros kék volt. Nem olyan, mint az ég kékje, hanem mély tengerészkék, mint a hevesen hullámzó tenger veszélyes mélységei. Nagyot sóhajtott. Biztos voltam benne, hogy a jelenlétem miatt. Nem mondtam neki, hogy én is zenei szakra járok.

– Mr. Dean? Kezdhetjük? – kérdezte Lewis.

Biccentett a fejével. – Én nem állítottam meg eddig sem. – A szemem tágra nyílt a válaszára.

Cromwell angol akcentusa vaskos és szembetűnő volt Lewis dél-karolinai akcentusával szemben. Mintha Cromwellnek még egy okra lett volna szüksége, hogy kitűnjön. A mogorvasága és a tetoválása elég volt ehhez ebben a kisvárosban. Levettem a pulóveremet a székemről, és felvettem. A teremben hirtelen hűvös lett.

– Ne kerülgessük a forró kását – szólt Lewis az osztályhoz. – Fárasztó programmal készülök, és elvárom, hogy mindannyian megfeleljetek, és a legjobbat hozzátok ki magatokból. – Az asztala elé lépett. Az asztal szélének dőlt, és így szólt: – Mostanra már mindannyiótoknak el kellett volna olvasni a kurzus tananyagát. Ha megtettétek, akkor tudjátok, hogy az osztályzat legnagyobb százalékát egy egész éves kompozíciós projekt adja. Ezt párban fogjátok elvégezni. – Elmosolyodott, barna szemében féktelen izgalom csillogott. Mintha láttam volna, hogy röviden Cromwellre siklik a tekintete, de nem voltam benne biztos.

– Már ki is választottam a párokat. – Belenyúlt az aktatáskájába, és felemelt egy papírlapot. – Az óra végén látni fogjátok, kivel lettetek párba állítva. És mielőtt megkérdeznétek, nem, a párosítások nem képezik vita tárgyát. És igen, mindkét félnek teljesíteni kell a feladatot, különben kockáztatjátok, hogy elégtelen minősítést kaptok. Senki sem akarja, hogy ez szerepeljen az anyagában.

Visszament az asztalhoz, és bekapcsolta a kivetítőt. A tanársegéd lekapcsolta a fényeket. – Mindannyian tizenöt órát kapnak félévenként egy-egy négyszemközti foglalkozásra velem. – Szigorú arccal nézett át a válla fölött. – Ne pazaroljátok el ezeket az órákat.

Bryce-ra néztem, éreztem, hogy zubog a vér az ereimben. – Egyéni óra – mondtam izgatottan, mire Bryce szélesen elmosolyodott.

– Kéthetente szemináriumokat tartunk majd, hogy megbeszéljük a szerzeményeinket, mind az egyéni, mind a párban készülteket. Mert ez az osztály a kompozícióról szól. – Lewis elmosolyodott, és egy pillanatra levetette kemény személyiségét. – Mestereket szándékozom teremteni ebben a teremben. Mindannyian tudni fogtok a személyes démonaimról. – Visszatartottam a lélegzetemet. Mindenki tudott a problémáiról, de nem hittem, hogy tényleg beszélni fog róluk az órán. – Mindent megpróbáltam, hogy a zenémet a világ elé tárjam, de nem ez volt a sorsom. – Ismét elmosolyodott, arcáról a béke arckifejezése áradt. – Abban találtam meg a boldogságot, hogy segíthetek másoknak megvalósítani a tehetségüket. Úgy tűnik, a sorsom a tanítás. Segíteni másoknak megtalálni az értelmüket ebben a világban. A szenvedélyüket.

Szelíd csend borította be a szobát. Pislogtam, rájöttem, hogy a szívem csordultig tele van, ahogy a szemem is.

– Az év végén lesz egy bemutató. A szerzeményeiteket akkor adjátok elő. – Felállt, és a nadrágzsebébe dugta a kezét. – Amit nem sikerült megtanulnom zeneszerzőként, az az, hogy másokra támaszkodjak. Osszátok meg az ötleteiteket, és ösztökéljék egymást, hogy a lehető legjobbá tegyétek a műveiteket. – Az osztályra mutatott. – Azért vagytok itt mindannyian, mert tehetségesek vagytok. De egy gyorshír: több millió más ember is az. Ez a projekt segíteni fog nektek abban, hogy tanuljatok egymástól, és fejlesszétek a tudásotokat. A feladat az, ami a legjobban érdekel.

Lewis professzor visszafordult a kivetítő képernyőjéhez, és befejezte a kurzus többi követelményének ismertetését. Amikor befejezte a beszédet, azt mondta: – Az órának vége. Azt javaslom, derítsétek ki, hogy ki a kompozíciós partneretek, és menjetek el egy kávéra vagy valami hasonlóra. Használjátok ki okosan az időtöket. Ismerjétek meg jól a partnereteket. – Elvigyorodott. – Sok időt fogtok majd együtt tölteni ebben az évben.

A diákok előre tódultak, hogy megnézzék a tanársegéd által a falra tűzött papírt. Mások bemutatkoztak Lewisnak. Bryce ellenőrizte a nevét, majd átsétált Tommy Wilderhez. Fintorogva néztem rá. Bryce és én általában együtt dolgoztunk. Odajött, és megrázta a fejét. – Az álomcsapat ezúttal kettéválik, Bonn.

A szívem egy kicsit összeszorult. Láttam Bryce arckifejezésén, hogy ő is csalódott. Jól éreztem magam Bryce-szal. Nem ő volt a legtehetségesebb. De aranyos volt. Tudtam, hogy többnek tekintett engem, mint barát, ám én abba sosem mennék bele. De kényelmesen éreztem magam mellette. Nem tett fel túl sok személyes kérdést.

Megvártam, amíg a tömeg elvonul. Néhányan rám néztek, mielőtt elsétáltak volna. Kíváncsi voltam, miért. De amikor elolvastam a listát, megkaptam a választ.

Hosszan és lassan kifújtam a levegőt. Hitetlenkedve bámultam Cromwell Dean nevét az enyém mellett.

Amikor megfordultam, már csak Lewis professzor maradt a teremben. – Bonnie Farraday, feltételezem? – A kezében tartotta a névjegyzékét, a nevem mellett a fényképemmel.

– Igen, uram. – Az ajkamba haraptam. – Tudom, hogy azt mondta, nem válthatunk partnert a projekthez...

– Így volt. És komolyan is gondoltam.

A gyomrom összeszorult. – Oké. – Megfordultam, hogy elmenjek.

– Te vagy az osztályelső, Bonnie – mondta Lewis. – Cromwell vadonatúj a főiskolán. – Leült mellém az asztal szélére. Ilyen közelről láttam, hogy sötét hajába őszes hajszálak vegyültek. A negyvenes éveiben járhatott. – Az Egyesült Királyságban osztályelső volt. Okos és rendkívül tehetséges. De új diáknak lenni egy új főiskolán bárki számára ijesztő lehet. Bármennyire is érintetlennek tűnik. – Összefonta a karját a mellkasán. – A tanári kar azt mondta, hogy te jó választás lennél, hogy csapatot alkossatok.

– Igen, uram – válaszoltam ismét. Most az egyszer utáltam, hogy a tantestület megbízhatónak és lelkiismeretesnek tartott.

Éppen távozni készültem, amikor azt mondtam: – Üdvözlöm újra a Jeffersonban, professzor úr. Ön sokunk számára igazi inspirációt jelent itt.

Elmosolyodott, majd visszafordult a munkájához.

Elmentem, miközben figyeltem a folyosót, hogy nincs-e nyoma Cromwellnek. Sóhajtottam, amikor nem találtam senkit. Elmenekült a teremből anélkül, hogy a táblát ellenőrizte volna. Fogadok, hogy nem tudta, hogy a társa vagyok.

Minden energiámtól megfosztva a falnak dőltem. Két szabad órám volt, és küldetésemnek tekintettem, hogy megtaláljam őt.

Elszánt voltam. Nem hagyom, hogy a negatív hozzáállása legyen a vesztem. Ha együtt kellett dolgoznom vele, akkor meg fogom tenni. De semmi sem engedett arra következtetni, hogy ez a partnerség jól fog alakulni.

Egyáltalán semmi.

 

Hatodik fejezet

Fordította: Shyra

Cromwell

Az íróasztalomhoz mentem, és bejelentkeztem a laptopomon. Easton órán volt, így ledobtam magam a székemre, és bekapcsoltam az összes keverőpultomat. Felvettem a fejhallgatót, és beindítottam a mixet, amit néhány napja kezdtem el.

Lehunytam a szemem, és hagytam, hogy a ritmusok beszivárogjanak a testembe. Rózsaszín és zöld színek villantak fel a szemem előtt. A kezemet a keverőasztalra tettem anélkül, hogy odanéztem volna, és felpörgettem a tempót. A szívverésem a basszust követte, ahogy a ritmus felgyorsult. Háromszögek és négyzetek táncoltak cakkos mintákban. Aztán...

A fejhallgatómat levették a fejemről. Megpördültem, és felugrottam a helyemről. Bonnie Farraday állt mögöttem, a fejhallgatómmal a kezében. Jeges düh futott át rajtam azonnal, de elült, amikor megláttam, hogy ő az. Ez meglepett. Mostanában nagyjából a düh volt az, amiből táplálkoztam. Nem értettem, miért csillapodott le.

Nem szerettem, ha zavarban voltam.

Kinyújtottam a kezem. – Add vissza.

Bonnie lassan a mellkasához húzta a fejhallgatót. Behunytam a szemem, hogy nyugodt maradjak. Amikor újra kinyitottam őket, Bonnie a mellkasán keresztbe fonta a karját. Szűk farmert és fehér pólót viselt. A vállára pulóvert kötött, mint azok az előkelő kölykök, akiket nyáron Chelsea utcáin sétálgatni láttam. Barna haját hosszú copfba fogta. És amikor az arcára néztem, nyugtalannak tűnt.

– Mit keresel itt? – kérdeztem. Hátranyúltam, hogy kikapcsoljam a mixet, ami most a hangszórókból szólt. Még nem volt befejezve. Senki sem hallhatott semmit abból, amin dolgoztam, amíg be nem fejeztem. Egy új összeállítást kellett feltöltenem a streaming oldalakra. A kis Bonnie Farraday felborította az ütemtervem.

– Megnézted egyáltalán a feladatlistát?

A homlokomat ráncoltam. – Milyen feladatlista?

Elkeseredetten nézett fel. – Amiről Lewis nagyjából egy órán keresztül beszélt. – Előre lépett, és a mellkasomhoz nyomta a fejhallgatómat. Lenéztem rá. Körülbelül csak 160 centi magas volt, ha volt annyi. Aprócska volt az én 190 centiméteres magasságomhoz képest. Easton csak egy-két centivel volt alacsonyabb nálam. Nyilvánvalóan ő már az anyaméhben megkapott minden jót.

– Te és én, szupersztár, társak vagyunk. A zeneszerzés órán. A következő egy évben.

Bámultam őt. Meredtem a barna szemeire, és éreztem, hogy a sors gúnyt új belőlem. Úgy tűnt, nem tudok megszabadulni ettől a lánytól.– Hát persze – sóhajtottam, és visszafordultam a laptopomhoz. Épp csak megérintettem egy billentyűt, hogy újra életre keltsem a képernyőt, amikor Bonnie visszacsukta a laptopot.

A keze a számítógépen pihent. Fel sem néztem, csak összeszorított fogakkal mondtam: – Bonnie. Csak egyszer mondom el neked. Szállj le a laptopomról, és menj el. Dolgozom.

A keze nem mozdult. Ő sem mozdult. A tekintetemet felfelé irányítottam, hogy a szemébe nézzek. – Ne szúrd el ezt nekem – mondta nyugodt arccal. De a szavai, amiket a vaskos vidéki akcentusával mondott, mindenhogy hangzottak, csak nem nyugodtnak. Hallottam, hogy a hangja megremeg, amitől összeszorult a mellkasom.

Félretoltam az érzést, és felhúztam a szemöldökömet. – És hogy tudnám ezt elcseszni neked, Farraday? – A hangnemem ócska volt. Leereszkedő. Tudtam én is. De kezdett felbosszantani.

Az arca bosszúsan megrándult, de még mindig nem vette le a kezét a laptopomról. – Nagyon keményen megdolgoztam azért, hogy idáig eljussak, és nem hagyom, hogy egy olyan valaki, mint te, valaki, aki sodródik az élet tengerén, elszúrja nekem.

Valahogy kétségbeesettnek tűnt. Mégis, a belsőmben tűz lobbant fel. – Semmit sem tudsz rólam.

– Nem, nem tudok – vágott vissza. – És nem is kell tudnom. Nem érdekel, hogy kedvelsz-e vagy sem. De a feladat ideje alatt egymásra vagyunk utalva. – Nyelt egyet, aztán a hangja megenyhült. – Az, hogy valaki olyan taníthat, mint Lewis, egy valóra vált álom. – A keze lecsúszott a laptopról. Arra a helyre bámultam, ahol az imént még feküdt. – Ne vedd el tőlem. – A hangja kissé rekedt volt.

Nem tudtam, miért, de az az átkozott szúró érzés, amit olyan gyakran elűztem, a gyomromba hasított. Bonnie belenyúlt a táskájába, és elővett egy darab papírt. – A tanársegéd osztogatta ezeket, amikor  vége volt az órának. Elmentél, mielőtt odaadhatta volna neked. – Rá sem néztem a papírdarabra, ahogy az asztalomon landolt.

Bonnie csalódottan felsóhajtott. – Azt írja, hogy a pénteki szemináriumra el kell készítenünk a projektünk vázlatát. – Egy hajtincset a füle mögé tűrt. – Néhány napig nem leszek itt, úgyhogy ezt most kell megbeszélnünk.

A Bonnie-val való közös munka gondolata nyugtalanító érzést keltett bennem. Nem szerettem semmit sem érezni. Én boldog voltam a zsibbadtsággal. De Bonnie Farraday valamiért újra életet ébresztett a halott lelkemben. – Nem érek rá. – Visszaültem, és a fülemre húztam a fejhallgatót. Éppen levettem a hangerőt a némításról, amikor a laptopom fedelét ismét lenyomták. Ezúttal erősebben. Tízig kellett számolnom... rohadtul lassan.

A düh, amellyel naponta éltem, ébredezni kezdett.

Lecsúsztattam a fejemről a fejhallgatót, és a nyakam mögé tettem. Megfordultam. Bonnie még mindig mellettem volt, és dühöngött. Lehunyta a szemét, és megereszkedtek a vállai. – Kérlek, Cromwell. Tudom, hogy haragszol rám azért, amit Brightonban mondtam neked. Hallom, amikor hozzám beszélsz. De el kell készítenünk ezt a vázlatot.

Már ettől az emlékeztetőtől is felforrt a vérem. – Nem haragszom rád. Semmit sem érzek irántad – mondtam hidegen. Nem akartam, hogy azt higgye, a szavai hatással voltak rám. Főleg, hogy mennyire.

– Persze. Akkor jó...

Összeszorult az állkapcsom, amikor dörzsölni kezdte a karját. Mintha megbántottam volna. Az az idegesítő szúró érzés újra visszatért a gyomromba. Az ajtó felé indult, aztán megállt. Megpördült, és szembefordult velem, az álla felfelé billent. – Gyere el velem egy kávéra. Majd megbeszéljük a dolgot. Mindent megírok. Semmit sem kell tenned, csak hozzájárulnod az ötlethez. Csak el kell döntenünk, hogy mit fogunk csinálni. – Nagy levegőt vettem. Egyszerűen csak egyedül akartam lenni. Jobb volt egyedül. – Csak gyere, kérlek. Aztán visszatérhetsz a keveréshez. – Kitartó volt. Ezt meg kell hagyni neki.

Tényleg nem akartam menni, de furcsa módon mégis azon kaptam magam, hogy felállok. – Van egy órád.

Bonnie válla megereszkedett a megkönnyebbüléstől, aztán követtem őt ki az ajtón. Bezártam. Kulccsal. Megfordultam, és nyilván tudta, mire gondolok. – Easton adott nekem egyet. Általában én vagyok az, aki felveszi és hazaviszi a bulikról. Logikus volt, hogy nekem is legyen egy. – Lenézett a földre. – Engedély nélkül nem fogom többé használni.

Valami megmozdult bennem, amikor a barna szemét lesütötte. Gyorsan elhessegettem magamtól.

Bonnie kivezetett minket az udvarról. Nem mellettem ment, hanem kissé előttem, ami nekem megfelelt. Néhány lány rám mosolygott, én pedig elhatároztam, hogy a héten valamikor elkapom őket. Úgy nézett ki, hogy nem lesz nehéz errefelé dugni. Túl sokáig nélkülöztem, és eljutottam arra a pontra, hogy túl hamar ingerülté váltam. Elterelődött a figyelmem.

Főleg Bonnie miatt.

Bonnie megállt a kocsija előtt. – Ha csak egy órám van, odavezetek. Így gyorsabb lesz.

A diákok minket néztek, amikor Bonnie kihajtott az egyetemről. – Ma estére már hivatalosan is járunk, csak hogy tudd – mondta.

Felé kaptam a fejem, a szemem összeszűkült. – Miről beszélsz?

A diákokra mutatott. – Egy kis helyi főiskola hátránya. A pletykafészkek rosszabbak, mint a TMZ[1].

Hátradőltem az ülésben, és figyeltem, ahogy a Fő utca a látóterembe kerül. – Remek. Ez majd segít, hogy szexelhessek.

Bonnie humortalanul felnevetett. – Nem annyira. Te vagy itt a fényes új játékszer. Ha a lányok azt hiszik, hogy van barátnőd, attól csak még vonzóbb leszel, mint amennyire most vagy számukra.

– Jó tudni.

Bonnie a Jefferson Coffee előtt parkolt le. Kiszállt a kocsiból, és vállára vetette a táskáját, amiben füzetek és isten tudja, mi minden volt még. A tárcámban volt vagy tíz dollár, a kezem pedig a zsebembe dugtam.

Nem hordtam magammal semmit.

Még nem jártam itt korábban, de a hely olyan volt, mint bármelyik másik hipszter kávézó, amit eddig láttam, mindenhol piros falak, hátul egy kis színpaddal.

– Szia, Bonnie! – mondta vagy öt különböző ember, miközben egy asztalhoz vezetett minket a terem hátsó részében. Ragyogóan rájuk mosolygott, aztán lehervadt róla, amikor leült, és felnézett rám.

Ökölbe szorult a kezem. Nem tetszett ez a tény. És gyűlöltem, hogy úgy tűnt, érdekel.

Leültem, és egy srác jött oda. – A szokásos, Bonnie?

– Igen. Köszi, Sam.

– Ma nincs Bryce? Nélküle általában sosem látni téged iskolai napokon.

– Új partner. – Úgy mondta, mintha egy halálesetet jelentene be.

Rám nézett. A pöcs bólintott, mintha értené, miért volt ennyire kiakadva. – A legnagyobb kávét, ami csak van – mondtam. – Feketén.

Bonnie kinyitotta a jegyzetfüzetét. – Oké. Azt hiszem, azzal kéne kezdenünk, amivel játszani tudunk. Ez majd segít megtudni, hogy mik lesznek az erősségeink.

– Én csak elektronikus zenét játszom. Úgyhogy nálam lesz a laptopom. Dobgép meg minden ilyen szarság.

Bonnie értetlenül nézett rám. – A laptopoddal és a szintetikus ütemekkel nem tudunk bemutató darabot komponálni.

Hátradőltem a székemben. – Nekem csak ez van. Elektronikusan dolgozom. Lewis tudja ezt. Ő kínálta fel nekem az ösztöndíjat. Kiválasztott engem. Gondolod, hogy magamtól megtalálnám ezt a lepukkant helyet?

– Nem játszol semmi máson? Semmi igazi hangszeren? – A hangjában volt valami megkérdőjelező. Mintha tudna rólam valamit, amit nem akartam, hogy tudjon. Ez elbizonytalanított.

Megráztam a fejem, kinyújtóztattam a karjaimat, és a tarkómra tettem őket. El akartam mondani neki, hogy az elektronikus ritmusok keverése hangszeres zenélés, de még csak ki sem nyitottam a számat.

– Zongorázom és gitározom. Egy kicsit hegedülök is, de abban nem vagyok valami jó. – Rám hunyorgott. Mintha engem tanulmányozott volna. Tesztelt. – De azért tudsz kottát írni és olvasni, ugye?

Bólintottam, és hálát adtam Istennek, amikor megjelentek a kávék, és abbahagyta a faggatózást. Úgy ittam meg az enyémet, mintha üdítő lett volna. Sam látta, és jelezte, hogy mindjárt újratölti.

– Lewis azt akarja, hogy legalább legyen valami elképzelésünk a témáról. Hogy miről fog szólni a darab. Hogy mit akarunk mondani. – Oldalra billentette a fejét. – Van valami ötleted?

– Nincs.

– Én valami olyasmire gondoltam, mint az évszakok? Talán valami, aminek köze van a természethez? Az ötlet, hogy az idő múlik, mi pedig tehetetlenek vagyunk, hogy megállítsuk.

A szememet forgattam. – Lázadásnak hangzik. Már hallom is a madárhangokat, ahogy a laptopom basszusütemét átszövik a csiripelések. – Újra pöcs voltam. Jobban legalábbis, mint máskor. A közelében nem tehettem róla.

Fáradtan megdörzsölte a szemét. – Cromwell. Csak túl kell esnünk ezen, oké? Egyikünknek sem kell élveznie. De együtt tudunk dolgozni. Rengeteg zenész megteszi, megtette, és valami jót alkotott. – Belekortyolt a kávéjába. – Nekem inkább az évszakok váltakozásának gondolata tetszett. Így több hangszert és tempót tudunk beépíteni.

– Rendben – mondtam, amikor Sam visszatért az asztalhoz, és újratöltötte a csészémet.

Bonnie hátradőlt a székében, és belekortyolt a kávéjába. A csészéje fölött bámult rám. – Tetszik, amit látsz? – kérdeztem vigyorogva.

Nem vett rólam tudomást. – Lewis mondta, hogy Londonban osztályelső voltál. – Megdermedtem, az izmaim megrándultak.

– Valakinek meg kéne mondania Lewisnak, hogy fogja be a kibaszott száját.

– Ezt rád hagyom. – Az állát a kezére támasztotta. – Egyébként hogy kerültél ide? Vízummal?

– Kettős állampolgárság. Itt születtem. Charlestonban.

– Te amerikai vagy? – mondta megdöbbenve. – Ezt nem tudtam.

– Nem. Brit vagyok.

Frusztráltan fújt egyet. – Tudod, hogy értem. Itt születtél?

– Hét hetes koromban Angliába költöztünk. Azóta még csak nem is jártam itt. Szóval körülbelül annyira vagyok amerikai, mint a jó öreg Liz.

– Kicsoda?

– A királynő.

Bonnie ezt figyelmen kívül hagyta. – Szóval a szüleid dél-karolinaiak?

– Anyu az.

– És az apád?

– Ennyi akkor? – csattantam fel. Nem fogunk az otthoni életemben vájkálni. Rámutattam a firkálmányára a jegyzetfüzetén. – Évszakok. Rengeteg hangszer. Vegyes tempók. Valószínűleg egy rakás szar lesz, de ennyink van. Végeztünk.

Bonnie hátradőlt a székében. A szája tátva maradt, és a szeme tágra nyílt. Felvillant bennem egy pillanatnyi sajnálkozás, amikor láttam, hogy elsápad, de megint bezárkóztam, mint mindig. Mostanra már jó lettem benne.

– Igen. Mindegy, Cromwell – mondta óvatosan, összeszedve magát. – Innentől átveszem. – Felálltam, és az asztalra dobtam a tízdollárosomat. A székem megcsikordult a fapadlón, olyan gyorsan álltam fel. Az egész kávézó odanézett. Mielőtt Bonnie még felajánlhatta volna, hogy hazavisz, elhúztam a csíkot.

Végigsétáltam egy sétányon, amely a kampuszra vezető parkba vezetett. Az izmaim pattogtak. Elővettem a cigarettámat, és rágyújtottam, nem törődve a gyerekeikkel kint lévő anyukák rosszalló pillantásaival. Mire egy nagy réthez értem, már hármat szívtam el, és kellőképpen tele voltam nikotinnal. Leültem egy fa mellé, és néztem azt a fickót, aki a távolban valami Tai Chi-t gyakorolt.

Úgy nézett ki, mint akinek egy képeslapon lenne a helye.

Felnéztem a napra. Szélcsend volt, és baromira felnevettem, amikor hallottam, hogy madarak énekelnek felettem az ágak között.

Madarak.

– Évszakok – mormoltam az orrom alatt. Micsoda szarság.

De miközben ott ültem, és próbáltam kiszorítani az agyamból ezt a béna és túl sokszor megkomponált koncepciót, elképzeltem egy fuvolát, amint rövid, éles szünetekkel vezeti be a darabot. Egyetlen hegedűst láttam, aki a fő dallamot hozza.

Tavasz.

Sárga. A sárga minden árnyalatát a spektrumon.

Kinyitottam a szemem, és a kezemet olyan szorosan ökölbe szorítottam, hogy az ujjaim fájtak. Megfordultam, és ököllel belevágtam a fa törzsébe, amelynek nekitámaszkodtam. Visszahúztam a kezemet, hogy megnézzem, ahogy vér szivárog a vágásokból, amelyeket a durva kéreg okozott.

Felpattantam a fűből, és elindultam vissza a kollégium felé, a vér a hazafelé vezető útra csöpögött. Szükségem volt az ütemekre. Szükségem volt a mixeimre.

Szükségem volt a felejtésre.

A nyakamban lógó fejhallgatót a fülemre húztam, és hagytam, hogy a magas hangerő elnyomja a fejemet gyötrő színeket, gondolatokat és képeket.

Rányomtam egy új lejátszási listára a telefonomon, és belevesztem a garage és a grime[2] súlyos hangzásába. Én nem ilyen zenét alkottam. Még csak nem is szerettem. Csak el kellett terelnem a gondolataimat Lewisról, a szüleimről, Bonnie Farradayről és a kérdéseiről.

Easton az ágyán feküdt, amikor beléptem a szobánkba. Levettem a fejhallgatómat. Easton felállt, és halkan fütyörészve megrázta a fejét. – Mit tettél, hogy felbosszantottad a húgomat, ember?

– Csak a szokásos bájos önmagam voltam. – A laptopomhoz léptem, és újra elkezdtem azt, amit Bonnie félbeszakított. De láttam Bonnie megdöbbent, sértett arcát a fejemben, és ez megállított.

Easton lefeküdt az ágyamra. Egy amerikai focilabdát dobált a levegőbe. – Igen, nos, ha az volt a szándékod, hogy vöröset lásson, akkor szép munka volt. – Abbahagyta a labda dobálását. – Szóval együtt kell dolgoznotok?

– Úgy néz ki. – Hozzátettem a hegedű halk hangját a tempóban váltáshoz, amivel bajlódtam. Egy hegedű. A hang tökéletesen működött. Soha nem nyitottam meg a valódi hangszereket tartalmazó fájlomat. Soha nem adtam még hozzá őket a keveréseimhez.

Vettem egy mély lélegzetet.

Mostanáig.

Elfelejtettem, hogy  Easton ott van mellettem, túlságosan is arra koncentráltam, hogy egy átkozott hegedűt adtam hozzá a mixemhez, amíg azt nem mondta: – Megértem, hogy néha heves tud lenni, de ne bánj vele ennyire szigorúan, oké? – A szavai belém ivódtak, a figyelmeztetés tisztán hallatszott a hangjában. – Nem biztos, hogy elviseli a te őrültségedet. – Megvonta a vállát. – Kisvárosi lány meg minden.

Lelendítette a lábait az ágyról. – Ma este elmegyünk egy bárba. És ez alkalommal nem szabadulsz. Az időeltolódás elmúlt. Elég sokáig voltál szerencsétlen. Most meg már csak egy emberkerülő rohadék vagy. És ezt nem tűrhetem. Meg kell védenem a hírnevemet.

– Ha vannak ott lányok, én benne vagyok. – El sem hittem, hogy tényleg beleegyeztem. De folyton Bonnie-t láttam a fejemben, és tudtam, hogy el kell tűnnie. Le kellett feküdnöm valakivel. Erről szólt ez az egész. Ezért kezdett el ennyire a bőröm alá férkőzni.

– Végre! – mondta Easton, és megveregette a hátamat. – Tudtam, hogy okkal kedvellek. – Átdobta a labdát a szobán egy kosárba. – Csak hozd a hamis személyidet. Tökéletes szárnysegéd leszel. – Összedörzsölte a kezét. – Megnézem a mestert munka közben. Már vártam, hogy mutasd az utat.

– Nem biztos, hogy szükséged van a segítségemre.

Easton úgy tett, mintha fontolóra venné a dolgot. – Pokolian biztos, hogy nincs, de te és én, tesó. Egy másik szintre kerülünk az itteni csajoknál.

A szekrényemhez léptem, kivettem egy tiszta pólót, és végigsimítottam a rakoncátlan hajamon.

Ma este megmártom a kanócot, berúgok, és elfelejtem a világot.

Kár, hogy az éjszaka hátralévő részében a tágra nyílt barna szemek és az egyetlen hegedű hangja folyton az agyamban cikázott.

---

[1] A TMZ a Fox Corporation tulajdonában lévő bulvárhírszervezet.

[2] Garage and grime az Egyesült Királyságban született elektronikus zenei stílusirányzat.