28.- Epilógus

 

Huszonnyolcadik fejezet

Fordította: Jane

Bonnie

Hatalmas volt a sor, amikor a helyszínre érkeztünk. Kibámultam az ablakon, és lenyeltem az idegességemet. Ma este itt játszott Cromwell. Hiányzott. Jobban, mint valaha is gondoltam volna. Egyre jobban éreztem minden nap, amikor nem volt mellettem. Hiányzott a mély, tengerkék szeme. Hiányzott, ahogy elsöpörte a hajamat az arcomból, és hiányzott az a ritka mosoly, amivel néha boldogított.

Hiányzott a kezemet fogó keze.

Hiányoztak a csókjai.

Hiányzott a zenéje.

De leginkább egyszerűen csak ő hiányzott.

Nem is tudtam, amíg nem jött Charlestonba, hogy mennyire szükségem van rá az életemben. Ő volt a levegő, amit belélegeztem, a hold az éjszakámban.

Cromwell Dean volt a napom.

– Készen állsz, Bonnie?

Bólintottam anyám felé. Kisegített a hátsó ülésről a székembe. Mostanra már egyre többet sétáltam. A fizikoterápiám jól haladt. Reméltem, hogy néhány hét múlva már állandóan járni fogok.

Easton szíve jól egyezett velem. De hát mindig is tudtam, hogy így lesz. A fivérem sosem látott volna rosszul.

Anya az ajtók felé vezetett minket. De mi más irányt vettünk, mint mindenki más. Rájöttem, hogy ez a VIP bejárat. Rámosolyogtam a férfira, aki elvette a jegyeinket, majd a szívem erősen kezdett kalapálni a mellkasomban, amikor személyesen vezettek minket a helyünkre.

A nézőtér zsúfolásig megtelt, egyetlen szabad helyet sem lehetett találni. Elakadó lélegzettel néztem a színpadot, és hallgattam a zenekar árulkodó hangjait, ahogy bemelegítenek a súlyos vörös függöny mögött. Valami elektromosság lüktetett a levegőben, amitől libabőrös lettem.

Amikor megérkeztünk a helyünkre, körülnézve mindenkit a legjobb ruhájába öltözve láttam. A férfiak szmokingot, a nők pedig pompás ruhákat viseltek. Büszkeség érzése töltötte el a szívemet. Mindannyian Cromwell miatt voltak itt. Mindenki azért volt itt, hogy az én Cromwell Deanemet hallgassa.

Anya hozzám hajolt, és megfogta a kezemet. A szemei tágra nyíltak. – Ez...– A fejét ingatva küszködött a szavakkal.

Erősebben markoltam a kezét. Én sem találtam szavakat. A nézőtér fényei felvillantak, jelezve, hogy mindjárt kezdődik a műsor. A függönyre bámultam, mintha átláthatnék rajta. Azon tűnődtem, vajon hol lehet most Cromwell. Vajon a kulisszák mögött várta, hogy bejelentsék? Jól volt? Legszívesebben a kulisszákmögé rohantam volna, hogy megfogjam a kezét.

Három éve nem lépett fel.

Biztos nagyon ideges lehetett.

Én is osztoztam ebben az idegességben, amikor a terem elcsendesedett és a fények elhalványodtak. A lélegzetem a torkomban rekedt, amikor a függöny felemelkedett, és feltárult a zenekar. Megtapsolták a zenészeket, aztán elült a taps, miközben vártunk... vártunk a fiúra, akit a régi és az új szívemmel is mindennél jobban szerettem ezen a világon.

A fülemben hallottam a szívem dobogását, és a megugrását,amikor Cromwell kilépett a színpadra. A kezem megszorította anyám kezét, miközben magamba szívtam őt. Tökéletesen szabott szmokingot viselt. Nagy testalkata és magas termete miatt úgy nézett ki, mint egy modell, miközben a pódiumhoz lépett. A közönség tapsa visszaverődött a falakról, amikor Cromwell megállt a színpad közepén. Elállt a lélegzetem, amikor megláttam az inge gallérjából kikúszó tetoválásokat a nyakán. Piercingjei megcsillantak a fényben. Fekete haja ugyanolyan kócos volt, mint mindig. A mellkasom pedig megrebbent, amikor megláttam a jóképű arcát.

Ideges volt. Senki más nem láthatta. De én igen. Láttam, ahogy forgatja a nyelvét, és összedörzsöli az ajkait. Láttam, ahogy a szeme alkalmazkodik a fényhez, majd tekintete végigsiklik az üléseken.

Megdermedtem, amikor mélykék szemeinek pillantása rám esett. Aztán melegség árasztott el, amikor a vállai elernyedtek, és láttam, ahogy sóhajt. A szemei egy pillanatra lecsukódtak, és amikor újra kinyíltak, elmosolyodott. Egy igazi mosoly. Egy széles mosoly.

A szerelem mosolya.

Egy mosoly, ami csak nekem szólt.

Minden levegő kiszökött, ami a tüdőmben volt, ahogy a mosolya eltalálta a szívemet. Cromwell meghajolt, majd a zenekar felé fordult. A levegőbe emelte a pálcáját, és abban a felfüggesztett pillanatban ráébredtem, hogy az igazi Cromwellt látom. A profi zenészt, amire született. A zenekar várta a jelét, és a fények kialudtak.

A szimfónia egyetlen hegedűvel kezdődött. Én pedig felziháltam. Nem az amúgy is mennyei hangzástól, hanem a zenekar feletti képernyőtől. A fekete képernyőtől, amelyena hang megszólalásakor felvillant egy szín és egy alakzat – egy háromszög.

Cromwell megmutatta nekem. Megmutatta, milyen volt neki.

Megmutatta nekem a színeket, amiket hallott.

Megbabonázva néztem, ahogy a szivárvány minden színében pompázó alakzatok táncolnak a képernyőn. Követve Cromwell minden kézmozdulatát, becsatlakoztak a vonósok, fa- és rézfúvósok. Én pedig teli szívvel és tágra nyílt szemmel néztem, ahogy Cromwell megmutatja nekem a lelkét. Próbáltam mindent magamba szívni, a hangokat, a látványt, a tökéletesen megszólaló hangszerek illatát. Cromwellt, aki otthon volt a színpadon, megmutatva a világnak, hogy mire született.

A második tétel végén a zene egyetlen dobra csökkent le, amely egyetlenritmust hordozott. Cromwell leengedte a pálcáját. Ekkor a színpad bal oldalán feltűnt Lewis professzor. A közönség könnyedén tapsolt, nem tudták, mit tegyenek a hírhedt karmester meglepetésszerű megjelenésére. Cromwell átadta Lewisnak a pálcát, és eltűnt a sötétben. A dobolás folytatódott, egyenletes ritmusban. ...mint egy szívverés...

Hirtelen reflektor irányult a színpad bal felső részére. Cromwell állt a reflektor alatt, előtte a deckek, a laptop és a dob. Fülhallgató volt a fülén, így minden porcikájában annak az EDM DJ-nek tűnt, akinek megismertem. A megszólaló dobot hirtelen túlharsogta Cromwell szintetikus dobja.

A vonósok következtek, egy nagybőgő és egy cselló vette át a vezetést. Hegedűk vették át a dallamot. Könnyed és tiszta. Aztán egy általam ismert dal kezdett el szólni. A jobb oldali zongorista azt a darabot játszotta, amelyet oly régen egyszer Cromwellt láttam játszani késő estea zeneszobában… szétesett, miután elhalkult az utolsó hang.

A szívem a torkomba ugrott. Könnyek gyülekeztek a szemembe. A zongorista tökéletesen játszotta a dalt, miközben Lewis könnyedén vezényelte a zenekart. Aztán a zene újra elhallgatott, és a felettünk lévő hangszórókból egy általam ismert dal halk hangja áradt – egy dal, amely a szívemből jött.

Az én dalom.

Az én hangom.

Felziháltam. A „Wings”-et éneklő hangom töltötte be a termet. A dalt hárfa és fuvola kísérte. Derűs. Tiszta.

Gyönyörű.

Kezemmel a számhoz kaptam, miközben akadozott a légzésem. Mert ő így látott engem. Aztán a háttérből egy dobogó szív hangja hallatszott. Megremegett a kezem, amikor felismertem a hangot.

Az én szívem volt az.

Arégi szívem.

A dallam egyre hangosabb lett. A szomorúságé. A klarinét és a cselló egymás mellett játszó gyönyörű hangjától megsajdult a szívem. És akkor érkezett egy másik szív hangja. Egy sokkal erősebb szívé.

Easton szíve.

Az én szívem.

A kezem a mellkasomra esett, és éreztem a dobbanásokat a tenyerem alatt, szinkronban a hangszórókból érkező ritmussal. Cromwell elektronikus ütemeket fűzött a zenekarhoz, a színek tűzijátékként mutatták, amit a fejében látott, amikor a zenéje szólt. Én pedig el voltam ragadtatva. Úgy vonzott a darab, mintha benne éltem volna. A harcos dalom következett, az a dal, amelyet annyiszor játszott nekem a kórházban, hogy a himnuszommá vált. Reményeim és vágyaim dallama, miközben lélegzetért küszködve feküdtem az ágyban.

A vágyam, hogy örökké vele legyek.

A zene, amelyet oly sokáig elnyomtam magamtól, beszivárgott a bőrömbe, a húsomba, egészen a csontjaimig. Nem állt meg, amíg el nem jutott a szívemig, és végül a lelkemig.

Lehunytam a szemem, ahogy a szimfónia elérkezett a crescendójához, a modern és a régi médiumok keveredése életre keltett. Úgy éreztem, hogy a szívem ki akar ugrani a mellkasomból.

Ezért szerettem a zenét.

Ezért a mostani érzésért. Ez a harmónia. Ez a dallam, ez a tökéletes szimfónia... és akkor meghallottam a gitárt, az akusztikus gitárt, amely utat talált magának a dobok dübörgése és a felcsendülő hegedűk fölött.

Az én dalom.

A mi dalunk.

– „ A WishForUs”.

A könnyek kicsordultak az arcomra, amikor felhangzotta történet folytatása. Mert Cromwell ezt tette. Elmesélte nekem az egészet. A gyerekkori első szerzeményétől kezdve, az apjáig, Eastont... és engem. Mindent elmondott nekem a zenén keresztül, az éneken keresztül... az egyetlen számára ismert módon.

Sírtam. A mellkasomba hasított a Cromwell Dean iránti szerelmem, a fiú, akit a brightoni tengerparton ismertem meg. A fiú, akit egész lelkemmel szerettem. A fiú, aki szimfóniát alkotott csak nekem.

Amikor az utolsó hang is felszállt a levegőbe, bebetonozva Cromwell helyét a zenei nagyságok között, a közönség kitört. Az emberek talpra ugrottak, megtapsolták a zsenit, aki Cromwell volt, és a szimfóniáját.

Egy műsorfüzet esett elém a földre. Amikor lenéztem, megláttam a szimfónia címét: „AWishForUs”. És elmosolyodtam. Hagytam, hogy a könnyek lecsorduljanak az arcomon, elűzve a fájdalmat, a zsibbadást és a Cromwell nélküli életemet.

Cromwell a színpad közepére lépett. Lewis kinyújtotta a karját, és bemutatta a fiát a közönségnek. A büszkeség Lewis szemében majdnem a vesztemet okozta. Cromwell mély levegőt vett, tekintete a tömeget kutatta. Tapsoltam és tapsoltam, csodálva mindazt, ami ő volt. A személyt, aki volt, és a bennem keltett szeretet.

Aztán a tekintete rám szegeződött. A keze a mellkasához emelkedett, és szégyenlős mosollyal megkocogtatta a szíve fölött. Boldogság töltötte el minden sejtemet. Cromwell meghajolt, és elhagyta a színpadot. A taps még sokáig tartott, miután elment. Bizonyossága annak, hogy a zenéje milyen hatással volt azokra az emberekre, akik beengedték a szívükbe.

Amikor kiürült a nézőtér, anyám a színpad mögé tolt. A szívem dübörgött a mellkasomban, miközben a kezemmel végigsimítottam a ruhámon. Zenészek mozogtak a kulisszákmögött, érezhető volt azőket átjáró adrenalin.

Aztán befordultunk egy sarkon, és megláttam őt.

Cromwell a folyosó végén állt a falnak támaszkodva, lehunyt szemmel, mély lélegzeteket véve. A csokornyakkendője kibomlott, az inge pedig kigombolva. Az ingujja könyékig fel volt gyűrve, és kilátszottak a tetoválásai.

– Magatokra hagylak titeket.– Anyám léptei elhalkultak.

Cromwell kinyitotta a szemét. Megdöbbent, amikor meglátott. Felegyenesedett a fal mellől, mellkasa gyors mozdulatokkal emelkedett és süllyedt, és egy lépést akart tenni előre, de én kinyújtottam a kezem, hogy álljon meg.

Megállt, én pedig mély levegőt vettem.

Megragadtam a szék karfáját, és felnyomtam magam. A lábam remegve ért le a padlóra... és egész idő alatt le sem vettem a szemem Cromwellről. Büszke mosoly ragyogott fel az arcán, amikor tettem egy lépést felé, gyenge lábaim tudták, hogy nincs más választásuk, mint előre vinni engem. Mert ők is tudták, ahogy a szívem is tudta – Cromwell-lel kell lennem.

Ő volt az otthonunk.

A szívem erősen vert. És Cromwell felé lépkedtem, emlékezve a szimfóniára, amit ő teremtett nekem. És minden egyes hanggal, amire emlékeztem, minden egyes felvillanó színnel, amely bepillantást engedett a szívébe, tovább haladtam. Addig erőltettem és erőltettem, amíg már kifulladtam...deott voltam előtte. Eljutottam hozzá. Megküzdöttem, hogy eljussak ide. És nem voltam hajlandó feladni.

Felnézve azt láttam, hogy Cromwell ragyogó szemei szegeződnek rám.

– Gyönyörű volt – suttogtam, és megtört a hangom.

– Kicsim! – Cromwell beletúrt a hajamba a kezével. Lehunytam a szemem, az érintése annyira, de annyira jólesett ennyi külön töltött idő után. Aztán az ajkai az enyémre tapadtak, olyan édesek és tökéletesek voltak, mint amilyenekre emlékeztem.

Éreztem őt. Mindent éreztem ebben a pillanatban. Amikor elhúzódott, a szemébe néztem.

– Szeretlek – mondtam, miközben a csuklójába kapaszkodtam. A kezei az arcomhoz simultak.

– Én is szeretlek – sóhajtotta, és lehunyta a szemét. Mintha nem tudta volna elhinni, hogy itt vagyok. Mintha én lettem volna a valóra vált álma.

Mintha én lennék az élő, lélegző kívánsága.

Amikor újra kinyitotta a szemét, azt mondta: – Gyere velem! – bólintottam. A karjaiba vett, és erősen a mellkasához szorított, miközben a lifthez vitt. Amikor az ajtók becsukódtak, csak Cromwellt láttam, éreztem és szagoltam. Nem vettem le a szemem az övéről. Úgy tűnt, valahogy megváltozott. A vállai elernyedtek, és a szemében olyan fény volt, amilyet még soha nem láttam. Mintha életet oltottak volna beléjük.

Amikor a tekintete rám szegeződött, nem láttam mást, csak szerelmet.

Az ajtók kinyíltak, és friss levegő lebbent körülöttünk. Cromwell nem tett le; erős karjaiban tartott, és végigvitt azon, amit egy tetőterasznak láttam. Csillagtakaró meredt lefelé ránk, egyetlen felhő sem volt az égen.

– Cromwell...– mormogtam, mert a látványtól legyőzöttnek éreztem magam. Mindentől ma este. A zenétől, a szívdobbanásoktól, a szimfóniától... és tőle.

Tőle mindig.

Cromwell leült egy kanapéra a kicsi tetőkert közepén. Körülöttünk víz csobogott, nyugodt patakként hangozva. Díszes cserepekben piros és zöld színű téli virágok vettek körül bennünket. Olyan volt, mintha a mennyország egy apró része lenne. És amikor Cromwell szorosabban átölelt, olyan érzés volt, mintha hazaértem volna.

A tetőn csend volt. Csak a lenti utca hangja hallatszott a távolból. Fölpislogtam a csillagokra, és azon tűnődtem, vajon Easton ott van-e fent, valahogy még mindig a szívéhez...hozzám kötve.

– Gyönyörű itt fent – mondtam, és végre Cromwell felé fordultam.

Cromwell már figyelt engem. Úgy nézett rám, mintha olyan ajándék lennék, amit el sem tud hinni, hogy megkapott. A mellkasom kitágult, még több szeretetet engedve magába, mint az előző percben. Nem voltam benne biztos, hogy ez lehetséges.

– Eljöttél – suttogta, és a pulzusom a torkomban lüktetett.

– Eljöttem.

Cromwell közelebb hajolt, és az ajkát az enyémhez szorította. A csók lassú és gyengéd volt, és egy egyszerű ígéretet tartalmazott – hogy nem ez lesz az utolsó. Amikor elhúzódott, hagytam, hogy a homlokom az övéhez simuljon. Beszívtam az illatát, és békével a testembe engedtem. Éreztem, hogy megremeg az ajkam, de átnyomtam magam az érzelmeim hullámzásán, hogy kimondjam: – Élni akarok!

Cromwell megfeszült. Visszahúzódott, és az arcomra tette a kezét.

– Gondolkodtam a dolgokon. Sok időm volt arra, hogy átgondoljam a dolgokat.– Fölbámultam a csillagokra. Ahogy a hatalmas égboltot néztem, olyan kicsinek éreztem magam. Egy egyszerű öltésnek a faliszőnyegen, ami a világ volt. Lenyeltem a gombócot, ami a torkomban képződött. – Az élet olyan rövid, nem igaz?

Cromwell felé fordultam. Kék szemei tágra nyíltak, miközben türelmesen várta, mit mondok.

– Nem volt más dolgom, mint az életre gondolni, Cromwell. Annak minden aspektusára. A jóról.– Megcsókoltam a homlokát. – A rosszról.– Easton halálának felfedezése újra lejátszódott a fejemben. – És minden, ami a kettő között van.– Cromwell kemény mellkasának dőltem. Az inge felül nyitott volt, és kilátszottak a sötét tetoválásai. A kezem kinyúlt, hogy játsszon az egyik gombjával. – És úgy döntöttem, hogy élni akarok.

Cromwell erősebben szorított magához. A mélykék szemeibe néztem, a szemekbe, amelyeket egykor zavarosnak, most pedig derűsnek gondoltam. – Nem akarom, hogy az élet elmenjen mellettem! – Hirtelen egy kép villant az agyamba. Én és Cromwell. Hogy beutazzuk a világot... hogy egy nap talán lesz egy sötét hajú, kék szemű gyermekünk. Akárcsak az övé. – Szeretnék mindent megragadni, amit csak tudok, amíg még lehet! Új helyeket, új hangokat... mindent. Veled!

– Bonnie! – mondta érdesen Cromwell.

Megfogtam a kezét, és felemeltem, hogy láthassam a tetovált azonosítót az ujjain. Amiről most már tudtam, hogy az apja tiszteletére készült. – A szeretteid elvesztése nagyon sötétté teheti a világot. De rájöttem, hogy még ha fizikailag el is tűntek közülünk, sosem tűnnek el igazán.– Megráztam a fejem. Tudtam, hogy csapongok. Cromwell szemébe néztem. – Szeretlek, Cromwell Dean! És szeretném szeretni az életet veled együtt! Nem érdekel, hová vezet, amíg jelent valamit. Amíg az életünknek célja van azok számára, akik nem lehettek velünk az úton.

Cromwell szeme csillogott, amikor megcsókoltam a kezén lévő számot. – És amíg te ott vagy, és ott van a zene, tudom, hogy ez egy megélt élet lesz, nem számít, milyen hosszú vagy rövid.

– Hosszú – mondta Cromwell rekedten. – Hosszú életet fogsz élni! Easton szíve erős marad.– Cromwell lehajtotta a fejét, és megcsókolta azt a helyet, ahol az új szívem volt. Az megrebbent, mint egy pillangó szárnya.

Cromwell ismét megcsókolt, én pedig megint a csillagokra bámultam, elégedetten, hogy vagyok. Ez a fiú, aki a karjaiban tartott, a valóra vált kívánságom volt. A fiú, aki mellettem állt életem legnehezebb próbatételeiben. És a fiú, aki, amikor széthullottam, visszahozott magamhoz, visszahozott hozzá.

A zenén keresztül.

A szerelem által.

És a lelke színein keresztül.

Ő volt, és örökké ő lesz a szívem dobbanása.

Egyszerűen fogalmazva, ő volt az egész világom. Egy világ, amelyben szándékomban állt maradni. Megfogadtam, hogy megcsinálom. Hogy soha nem hagyom, hogy a szívem feladja. Mert egy életet akartam ezzel a fiúval. Szeretni, élni és nevetni akartam.

Elszánt voltam. És a dobogó szívem visszhangozta ezt a kívánságot.

 

Epilógus

Fordította: Shyra

Cromwell

5 évvel később…

A nap rám sütött, ahogy a padon ültem. Behunytam a szemem és felnéztem. Melegség terült szét az arcomon, és mustársárgákat és bronzokat hallottam. Madarak énekét és levelek zizegését.

Aztán jöttek, azok a hangok, amelyek mindig a legvilágosabban szűrődtek be az agyamba. Összetett mintázatokba törő színek. Kinyitottam a szemem, és lekottáztam őket a füzetembe.

– Easton! – Ibolyakék tört fel a fejemben, ahogy Bonnie hangja átragadt a szélre. Felnéztem, és rózsaszínt láttam, ahogy Bonnie nevetése követi. Bonnie kocogva érkezett a fához, kipirult arccal. Előre dőlt, és sárga színű kuncogás tört elő mögüle.

Elmosolyodtam, amikor a fiunk, Easton leugrott a fáról, és megragadta a lábát. Bonnie megfordult, és a karjába kapta. A levegőbe dobta, és a kuncogása halványsárgából olyan fényes árnyalatúvá változott, amely a napéval vetekedett.

Bonnie-nak és nekem gyerekünk született. Még mindig nem tudtam elhinni. Rögtön a főiskola után összeházasodtunk, és Bonnie mindenhová velem jött a világon, ahol játszottam. A gála után soha többé nem váltunk el egymástól. Még egy éjszakára sem. Soha többé nem engedtem el.

Az ő szívével nem volt soha garantáltan időnk. De idáig eljutottunk. És a szíve erős volt. A lelkem mélyén tudtam, hogy Bonnie hosszú életet fog élni. És amikor megtörtént a csoda, és megszületett a kis Easton, tudtam, hogy soha nem hagy el minket.

Farraday dacolni akart az esélyekkel.

Mert ez az volt. Ez volt az az élet, amire vágyott. Ez volt az álma. Hogy feleség és anya legyen. És mindkettőben tökéletes volt. A szívem elolvadt, amikor hallottam, hogy Bonnie énekelni kezd. Az ibolyakék táncolt az elmémben. Nem tudtam levenni róla a szemem, ahogy a fiunknak énekelt, aki úgy nézett rá, mintha ő lenne az egész világa.

És az is volt. Mindkettőnk számára.

Az ibolyakék, a fehér és a rózsaszín dalok altatódalt játszottak a fejemben. Amikor befejezte, Easton felém fordult, széles mosollyal, gödröcskékkel, és azt mondta: – Papa! Mama olyan kéket énekel, mint az ég.

A szívem megdobbant, amikor Bonnie nevetett, és megcsókolta az arcát. Mert Easton olyan volt, mint én, külsőre és lélekben is. Olyan volt, mint a nagyapja, Lewis is, akit kimondhatatlanul szeretett. Bonnie letette Eastont, és ő hozzám szaladt. A karjaimba vettem, és megcsókoltam a pufók arcát. Easton felkacagott, a hangja a legélénkebb sárga volt.

Easton az ölembe ült a padon. Bonnie elsétált a bátyja sírja mellett, és végigsimított a sírkövön. Gyakran jártunk ide, Bonnie képtelen volt sokáig távol lenni a bátyjától. Még a halálban is egymáshoz voltak kötve. Közös szívük még mindig erősen dobogott.

És ahogy egyszer már mondta neki – elhatározta, hogy mindkettőjüknek élni fog. És így is tett. Minden egyes lélegzetvétellel. Boldog volt. És miatta én is az voltam.

Bonnie mellénk lépett, és az oldalamhoz simult. Átkaroltam, ő pedig lehunyta a szemét. – Dúdold nekem, amit megkomponáltál.

Így tettem. Mindig azt tettem, amit kért. Megtanultam, hogy az élet túl rövid ahhoz, hogy bármit is megtagadjak tőle. Dúdoltam a színeket, amelyek a fejembe szálltak, miközben ezen a padon ültem, a feleségem és a fiam pedig hallgatták. És ennél tökéletesebb életet el sem tudtam volna képzelni. Minden nap komponáltam, zenét csináltam, ami a szívemben élt, azt az életet éltem, amit mindig is élnem kellett volna. Ott volt a fiam, aki megmutatta nekem, hogyan kell jobban szeretni, mint azt valaha is gondoltam volna.

És ott volt nekem Bonnie. A csajom, aki még mindig megihlette a zenét, ami a szívemből jött. A lány, aki mindig mellettem volt. A lány, aki a legbátrabb ember volt, akit ismertem.

A legszebb.

A legtökéletesebb.

És a lány, aki egyetlen mosolyával még mindig teljesen beragyogta a világomat.

Tudtam, hogy bárhol is vannak, apám és Easton is mosolyogva néz le ránk. Büszkék azokra az emberekre, akik lettünk. Boldogok, hogy békére leltünk. És elégedettek azzal a tudattal, hogy soha többé nem vesztegetünk el egyetlen lélegzetvételnyi időt sem.

Erre a megnyugtató gondolatra meleg szellő áramlott fölénk, és a béke takaróját hozta magával. Egy madár énekelt odafentről, ezüstös fényekkel ajándékozva meg a szememet. Aztán egy fehér galamb szállt le Easton sírkövére. Egyenesen ránk nézett...

 ...és én elmosolyodtam.

Vége