19.-20.-21. Fejezet

 

Tizenkilencedik fejezet

Fordította: Jane

Cromwell

A hangom a levegőben lebegett, egy vallomás, mint a kátrányba ragadt tollak. Úgy kapaszkodtam Bonnie-ba, mintha ő lenne a mentőövem, hogy ne essek szét.

Nyeltem egy nagyot. – Az... apám. – Már a szó említése is jégként vágott a gerincembe, a gyomrom pedig összeszorult.

Bonnie nem szólt semmit, csak hagyta, hogy megnyugtasson a csend. A válla fölött a szoba túloldalán lévő zongorára bámultam. Eszembe juttatta azt a régi fa zongorát, amit a tizenkettedik születésnapomra kaptam tőle.

– Tartsd lehunyva a szemed, Crom! – mondta, miközben az otthonunk folyosóján vezetett.

– Mi az?– Az izgalom úgy száguldott át rajtam, mint a villanyoszlopok a házunk előtt.

Apám keze eltakarta a szememet. Amikor megálltunk, ellépett mellőlem, és leengedte a kezét. – Jól van, fiam! Nézhetsz!

Elakadt a lélegzetem, amikor a tekintetem az étkezőnk asztalával szemben álló fazongorára esett. Odarohantam, és közvetlenül előtte álltam meg. Nyeltem egyet, és végigsimítottam a kezemmel a fán. Ütött-kopott volt és karcos, de nem törődtem vele.

– Ez nem sok, Cromwell. Tudom.– Visszafordultam apám felé, és azt láttam, hogy elvörösödött az arca. Anyám könnybe lábadt szemekkel állt az ajtóban. Visszafordultam a zongorához.

– Régi és használt, de jó állapotban van. Átvizsgáltattam.

Nem tudtam, miről beszél, mert számomra ez volt a legszebb dolog, amit valaha láttam. Visszanéztem apámra. Bólintott, látva a néma kérdést a szememben.

– Játssz, fiam! Nézd meg, milyen érzés!

A szívem furcsa ritmusban dobogott, száguldott és verdesett, amikor leültem a nyikorgó, öreg székre. A billentyűkre bámultam, és úgy olvastam bennük, mintha könyv lenne. Színek kapcsolódtak a hangokhoz, amelyeket a billentyűk produkáltak, és nekem csak követnem kellett a nyomukat.

Rátettem az ujjaimat a billentyűkre, és játszani kezdtem. Olyan élénk színek táncoltak előttem, hogy szinte égették a szememet. Szivárványok és színképek vették át az uralmat az elmém felett. Vörösek, kékek és zöldek, mind előttem szaladtak, hogy üldözzem őket.

Felnevettem, amikor a zene betöltötte a szobát. Mintha valami történt volna a mellkasomban. Valami, amit nem tudtam megmagyarázni. Amikor véget ért az út, amelyen a színek vezettek, felemeltem a kezem a billentyűkről. Felnézve azt láttam, hogy anyám és apám engem figyel. Anyu a szája elé tartotta a kezét, könnyek folytak végig az arcán. De apámnak más kifejezés volt az arcán. Büszkeség.

Összeszorult a gyomrom. Ő… büszke volt rám.

– Milyen érzés volt, fiam? – kérdezte apám.

A billentyűket bámultam, és azon gondolkodtam, hogyan fogalmazzam meg szavakkal, amit gondolok. Furcsa volt; csak ránéztem a zenére, és azt játszottam, amit éreztem. A színek mutatták az utat. Az érzelmek, amelyek eluralkodtak rajtam, megmondták, mit kell játszanom. Beszélni tudtam a zenémmel.

A szavakkal nem voltam olyan jó.

Próbáltam valami hasonlót kitalálni. Amikor felnéztem a falra, ahova anyám évek óta felakasztotta a képeit. Apámra néztem. – Mint amikor hazajössz.

Apámnak mintha elakadt volna a lélegzete. Követte a tekintetemet a róla készült képre a falon. Arra, amelyen a tiszti egyenruháját viselte.

– Cromwell – mondta rekedten, és a vállamra tette a kezét.

– Mint amikor hazajössz...

* * * * *

A hangom megremegett, amikor Bonnie-ra néztem, és azt mondtam: – Azután a nap után mindenhová elvitt. Próbálta rávenni a megfelelő embereket, hogy találkozzanak velem. Olyan embereket, akik, mint én, tudtak játszani.– Elnevettem magam. – Egyszer megpróbált játszani. Próbáltam megtanítani.

– Hogy a fenébe csinálod?– ingatta a fejét. – Afiam, egy zenei csodagyerek. És az apja, egy botfülű bolond.

– Játszottam és játszottam. Brightonban a zeneszerzők a szárnyaik alá vettek. Amikor elment küldetésre, én csak gyakoroltam és gyakoroltam, amíg haza nem jött. Szimfóniák és zenedarabok áradtak belőlem hónapról hónapra. És minden alkalommal, amikor hazajött, még keményebben próbálkozott. Próbált segíteni, hogy elérjem az álmomat...– Lehunytam a szemem.

– Mi az, Cromwell?– hajolt hozzám Bonnie, hogy megcsókolja az arcom.

Mély levegőt vettem, majd folytattam. – Fiatal voltam. Ha most visszatekintek, azt látom, hogy nem igazán volt gyerekkorom. Bejártam az országot, zenét komponáltam és vezényeltem az alkotásomat. Tizenkettő, tizenöt, és végül tizenhat évesen.– A távolba bámultam, miközben a gondolataim visszavittek arra a napra. – Beteg voltam és fáradt.– Megráztam a fejem. – Tizenhat éves voltam, és életem nagy részét zeneszerzéssel töltöttem ahelyett, hogy a haverokkal szórakoztam volna. Minden ismert hangszeren játszottam ahelyett, hogy lányokkal randiztam volna. Egyik este elegem lett.– Egy gombóc tömítette el a torkomat. – Egy éjszaka, mielőtt apám elutazott egy újabb afganisztáni küldetésre. A brit hadsereg kivonult, csak néhány század maradt, hogy szemmel tartsa a dolgokat.

Elhallgattam, nem voltam biztos benne, hogy mondhatok-e többet. De amikor Bonnie nagy barna szemébe néztem, amelyek kezdtek elhalványulni a fényben, tudtam, hogy muszáj. Ezt tudnia kellett rólam. És el kellett mondanom. Olyan volt ez, mint egy rákos daganat bennem, ami addig emésztett, amíg már semmi sem maradt.

Nem akartam többé sötét és üres lenni belül.

Nem akartam többé a haragot.

Élni akartam.

– Egy másik koncerten voltam – mondtam, azonnal újraélve a múltat. – Épp lejöttem a színpadról... és befordultam...

– Fiam! Ez elképesztő volt!– jött apám a kulisszáksarkából. A közönség még mindig tapsolt a nézőtéren, de én csak dühöt éreztem. Vörösen izzó dühöt, ami az ereimben tombolt. Letéptem a csokornyakkendőmet, és a földre dobtam. A mobilom rezegni kezdett a zsebemben.

Nick: Nem hiszem el, hogy megint kihagytad. Egy nagyszerű estét mulasztottál.

– Fiam? – kérdezte apám. Lehunytam a szemem, és tízig számoltam.

– Végeztem! – mondtam, amikor a düh nem múlt el.

– Mi van?

Elvonultam mellette, és az öltöző felé vettem az irányt. Becsaptam az ajtót, és a táskámért nyúltam. Ki kellett bújnom ebből a szmokingból, mielőtt megfojtana.

– Cromwell! – Apám becsukta az ajtót, kizárva a világot. Mert mindig is csak ezt tette, bezárva tartott, hogy zenét alkossak. Nem volt gyerekkorom, alig voltak barátaim, és kurvára nem volt életem.

– Végeztem! – A padlóra dobtam a kabátomat. Felvettem a pólómat és a farmeromat. Apám zavarodott arckifejezéssel figyelt engem.

– Én… Nem értem.– A hangja remegett. Majdnem megálltam, de képtelen voltam rá. Tudtam, hogy Lewis itt volt ma este. A zeneszerző, akit megpróbált meggyőzni, hogy vegyen a szárnyai alá. De én már végeztem. Kurvárabefejeztem!

Széttártam a karjaimat. – Nincs életem, apa!– kiabáltam. – Nincsenek közeli barátaim, nincs más hobbim a zenén kívül, és nincs más dolgom, mint szimfóniákat írni! Zenélni. Klasszikus zenét.– Megráztam a fejem, és tudtam, hogy most, hogy elkezdtem, nem fogom tudni abbahagyni. – Annyi koncertterembe nyomtál be, ahányba csak tudtál. Több zenekarba írattál be, mint amennyit meg tudnék számolni, és benyaltál minden zeneszerzőnek, akiről úgy gondoltad, hogy taníthat nekem valamit. De egyikük sem tudott.– Felnevettem, és majdnem megtorpantam, amikor apám arca elsápadt. – Nekem ez olyan könnyű, apa! A zene, amit alkotok, csak úgy ömlik belőlem. És valamikor régen nagyon szerettem. Ezért éltem. De most?– Beletúrtam a kezemmel a hajamba. – Most gyűlölöm! – Az arcába mutattam. – Miattad gyűlöltem meg. Azzal, hogy rám erőszakoltad. Mindig csak nyomulsz velem! – Felnevettem. – Nem vagyok egy átkozott katona, apa! Nem az egyik osztagtársad, akinek parancsokat adhatsz, és én majd beállok a sorba.– Megráztam a fejem. – Elvetted tőlem az egyetlen dolgot, amit szerettem azzal, hogy elvetted a szórakozásomat. A szenvedélyemet. Tönkretetted számomra. Tönkretettél engem!

A szobában sűrű volt a feszültség, miközben próbáltam megnyugodni. Végül felemelve a fejem azt láttam, hogy apám engem rám néz. Le volt sújtva. Könnyek csillogtak a szemében. Megszakadt a szívem, amikor láttam, hogy apámat, a hősömet, ennyire megbántották a szavaim. De nem tudtam visszavonni őket. Fogva tartotta a düh.

– Én… csak segíteni akartam neked, Cromwell – mondta megtörve. A földre dobott szmokingot bámulta. – Láttam a benned rejlő lehetőségeket, és csak segíteni akartam.– Megrázta a fejét, és meglazította a nyakkendőjét. Apám mindig tökéletesen öltözött. Egyetlen dolog sem hiányzott a helyéről. – Nincs tehetségem, fiam. Én… Nem értem, mi lakozik benned. A színek. A zene.– Nyelt egyet. – Csak segíteni akartam.

– Hát nem tetted! – Átdobtam a vállamon a táskámat. – Tönkretetted. Tönkretetted az egészet! – Elnyomakodtam mellette, és kinyitottam az ajtót.

Éppen csak kiléptem a folyosóra, amikor azt mondta: – Szeretlek, Cromwell. Sajnálom! – De én csak mentem tovább, és nem válaszoltam semmit. Aznap este nem mentem haza, mert most az egyszer berúgtam és a barátaimmal maradtam...

– Másnap már nem volt ott, amikor hazaértem. Elment a következő küldetésre, ami kilenc hónapig tartott.– Egy tőr hasított a gyomromba.

– Cromwell! Nem kell...

– Mindössze négy nappal később elkapták – böktem ki. Most, hogy már beszéltem, képtelen voltam abbahagyni. – Elkapták őt és az embereit.– Felidéztem, ahogy anyám bejött, hogy elmondja nekem. Emlékeztem, hogy a szívem a mellkasomban dobogott, olyan hangosan, hogy a fülemben is hallottam. Emlékeztem, hogy úgy remegett a lábam, hogy azt hittem, nem tudok majd járni. És emlékszem, hogy a tüdőm olyan nehézzé vált, hogy nem kaptam levegőt. És csak az apám öltöző béli arcát láttam magam előtt. Amikor szíven ütöttem a szavaimmal.

– Hónapok teltek el, mire megtalálták őket.– Bonnie közelebb húzódott, és a mellkasához húzta a fejemet. Átkaroltam a derekát. Kapaszkodtam belé, és távolról észrevettem a szívének furcsa hangját a fülem alatt. – Egyik nap kopogtak az ajtón. Amikor anyám kinyitotta, egy férfi volt az a hadseregből. Anya beküldött a szobámba. De amint belépett az ajtón, már tudtam. Abban a pillanatban tudtam, amikor megláttam apám dögcéduláját a kezében.

– Cromwell – mondta Bonnie. Hallottam a szomorúságot a hangjában.

– Megölték őt. Mindannyiukat megölték. És hagyták őket ott rohadni. Az apámat...– Elcsuklott a hangom. – A hősömet... megölték, mint egy állatot, és otthagyták megrohadni.– Megráztam a fejem, és erősebben kapaszkodtam Bonnie melegéhez. – És úgy halt meg, hogy azt hitte, gyűlölöm. Gyűlöltem azért, mert megtett mindent, amit csak tudott, hogy valóra váltsam az álmaimat.

– Tudta, hogy szereted – mondta Bonnie, és én elvesztem a karjaiban. – Tudta – suttogta a hajamba, mielőtt megcsókolta a fejemet. Kurváraszétestem. Bonnie pedig végig mellettem maradt.

Amikor újra képes voltam lélegezni, halkan azt mondtam: – Játszottam azon az estén, amikor elmondták. Azt a darabot játszottam... azt, amit az előbb hallottál.– Annak az estének a fájdalma még mindig olyan friss volt, mint három évvel ezelőtt, a színek ugyanolyan élénkek. – Aztán soha többé nem játszottam. Mármint klasszikus zenét.

Bonnie keze a hajamba túrt. – És az EDM?

Felsóhajtottam, érezve a mellkasomban a vallomás okozta nyerseséget. – Muszáj volt játszanom! – Humor nélkül felnevettem. – Nem volt más választásom. Apámnak igaza volt, úgy kellett nekem a zene, mint a levegő. De miután apa... Nem tudtam más hangszerhez nyúlni. Képtelen voltam klasszikus zenét hallgatni, nemhogy játszani. Komponálni. Így hát az EDM felé fordultam.

Felemeltem a fejem, és Bonnie könnyes szemébe néztem. Végigsimított az ujjával az arcomon.

– Azért szeretem az EDM-et, mert olyan élénkek a színek.– Próbáltam megértetni vele. – Ez adta meg a kiutat, amire szükségem volt, a lehetőséget, hogy játszhassak. De az érzelmek nem olyan erősek.– Megfogtam Bonnie kezét, és a szívemre helyeztem. – A másik zene, a klasszikus, túlságosan erőssé teszi az érzelmeimet. Felemészt engem. De táplál is. Az apával történtek után elzsibbadtam. Annyira elzsibbadtam, hogy soha többé nem akartam érezni. Az EDM-mel a folyamat kevésbé volt... minden. Szeretem. Végül is ez a zene. Azért szeretem, mert nem érzek tőle semmit.

Elvigyorodtam. – Egészen idén nyárig, amikor egy sértéssel széttörted ezt a zsibbadást. A zenédnek nincs lelke!

Bonnie összerezzent. – Sajnálom! Soha nem mondtam volna, ha tudom ezt.

Megráztam a fejem. – Ne! Ez volt az a lökés, amire szükségem volt. Akkor még nem fogtam fel, de ez volt a kezdet.

– Minek a kezdete?

– Hogy a zene visszatért hozzám.– Visszagondoltam anyámra. – Anyám idén év elején újra férjhez ment, és ez tönkretett. Elvesztem a szórakozóhelyeken, a lányokban és az italban.– Éreztem, hogy Bonnie megfeszül. De ez volt az igazság. – Aztán Lewis elvállalta az itteni munkát, és újra kapcsolatba lépett velem.

– Az apád évekkel ezelőtt kapcsolatba lépett Lewisszal miattad?

Bólintottam.

– Szeretett téged.– Bonnie elmosolyodott, és megcsókolta a kezemet. – Nagyon szeretett téged.

Elmosódott a látásom a könnyektől. – Igen.

Bonnie még közelebb húzódott, amíg ugyanazon a párnán nem feküdt, mint én. – Megtiszteled őt azzal, hogy itt vagy, Cromwell. Azzal, hogy befejezed azt a darabot. Azzal, hogy játszol bármelyik hangszeren, amiről lemondtál három évvel ezelőtt.

– De ahogyan otthagytam a dolgokat... – Bonnie nyakába hajtottam az arcomat.

– Most is lát téged.– Megdermedtem. Bonnie arcán olyan meggyőződés látszott. – Én hiszem ezt, Cromwell! Minden porcikámmal hiszek benne!

Újra megcsókoltam. Bonnie ajkának színe kezdett megváltozni. Egy lila árnyalat a korábbi vöröshöz képest. De nem kevésbé szépek. – Mi történt a kórházban?– kérdeztem. Bonnie arca elkomorult. A gyomromat is magával rántva a mélybe. – Bonnie?

– Felgyorsuló szervi elégtelenség.– A szavai golyóként csapódtak a mellkasomba. Már, nyitottam a számat, hogy magyarázatot kérjek, de megelőzött. – Ez azt jelenti, hogy már csak kevés időm van hátra, amíg a szívem már nem bírja tovább.– Megdermedtem, képtelen voltam megmozdulni, miközben a szemébe bámultam. A szemébe, amiben több erő volt, mint amit valaha láttam bárkiben is. – Nem fogok tudni többé egyetemre járni. Rövidesen túl gyenge leszek ahhoz is, hogy elhagyjam ezt a szobát.– Hallottam, amit mondott, de a pulzusom lüktetett a nyakamban, a vér pedig száguldott a testemben.

– Visszaadtad nekem a zenét – mondtam. Bonnie pislogott a hirtelen témaváltásra. Aztán felderült az arca. Mélyet lélegeztem. – Te voltál az, Farraday. Te adtad vissza, amit elvesztettem.– Végigsimítottam a hüvelykujjammal az alsó ajkán, miközben a szeme csillogott. – Te hoztad vissza a zenét a szívembe.– Elhallgattam, próbáltam szavakat keresni, hogy elmondjam, mire gondoltam. Be kellett érnem azzal, hogy – segítettél a zenémnek újra megtalálni a lelkét.

– Cromwell– mormogta, és megcsókolta az ajkaimat. Éreztem, ahogy remegnek az ajkai. Aztán lehunyta a szemét, és bevallottam: – Félek! – A gyomrom összeszorult, és a mellkasom kettészakadt. – Én is félek, Cromwell! Azt hittem, több időm van! – Kicsordultak a könnyei a szeméből, és végiggördültek az arcán.

A kezem a mellkasára esett, ahol a szíve volt. Éreztem a tenyerem alatt a szeszélyes és túl lassú dobbanását. Az érzés és a hang egy lüktető, vörösesbarna kör volt a fejemben. Mozdulatlanná vált, amikor megérintettem. Aztán befedte kezével a kezemet. – Hogyan lehetséges ez, Cromwell?– Felszínes, ziháló lélegzetet vett. – Hogyan lehet egy szív ennyire sérült, mégis ilyen lehetetlenül telinek érezni? Hogyan mondhat csődöt egy szív, amikor annyi élettel van tele?

– Nem tudom – suttogtam, és lesújtottság söpört végig rajtam, amíg már csak azt éreztem.

– És hogyan tudok együtt élni azzal a szomorúsággal, hogy tudom, nem fogok veled komponálni? Hogy nem fogom befejezni, amit elkezdtünk?

– Be fogjuk fejezni! – Szorosabban átöleltem. – Nem érdekel, hogy ágyhoz vagy kötve! De be fogjuk fejezni!

A szemei lehunytak. – Megígéred?

– Esküszöm! – mondtam határozottan. – És ha megkapod a szíved, az év végén meghallgatjuk az iskolai zenekar előadásában.

– Nem fogok tudni játszani semmit, miközben komponálunk – mondta, és szavait megalázottság árasztotta el.

– Akkor majd én játszom!

– Nem fogok tudni írni!

– Akkor majd én írok nekünk!

– Nekünk.– Bonnie elmosolyodott. Ezúttal nem volt szomorúság a szemében. – Nekünk– ismételte meg. – Ez jól hangzik.– Behunyta a szemét. – Úgy hangzik, mint egy dal.

– Te vagy a szövegíró.

Bólintott. – Ez az álmom. Szavakat zenébe önteni. Életre kelteni őket. Nem vagyok egy nagy előadóművész.– Szerettem volna vitatkozni ezzel a ténnyel. Azon az estén, amikor megláttam őt a kávézóban, akkor minden megváltozott. – De az álmom az lenne, hogy másoknak írjak.– Rám nézett. – Mi a tiéd?

– Csak zenélni– sóhajtottam. – Olyan zenét, ami jelent valamit.

– Hát ez nem az lenne, ha a kettőnk álma összeütközne? – Elmosolyodtam, mert láttam ezt a fejemben. Láttam Bonnie-t magam mellett, amint dalszövegeket ír, miközben én a zenét komponálom. Őt mellettem, ahogy életet lehel a jegyzeteimbe.

– Nem semmi lenne – visszhangoztam. Bonnie ásított. Amikor a szemei kezdtek lecsukódni, hallottam a „Wings”című dalát, amit beépítettem a mixembe. És elmosolyodtam.

Mi.

– Cromwell?– Bonnie felült, és felvette a pizsamáját. Néztem őt. Nem hittem, hogy valaha is képes leszek levenni róla a szemem. Lefeküdt, a szemei lecsukódtak. – Öltözz fel, Cromwell! Mielőtt a papám lejön reggel, és lelő téged.

Annak ellenére, hogy nyersességet éreztem a mellkasomban, és annak ellenére, hogy a félelem kibaszott tíz tonnás súlyként érződött, tudván, hogy Bonnie-nak már nincs sok ideje, amíg a szíve már nem bírja tovább, felnevettem. Bonnie elmosolyodott, a szeme még mindig csukva volt, én pedig felöltöztem. Viszont hátradőltem az ágyon, leszarva a nyirkos ruhámat, vagy azt, hogy a szülei reggel így találhatnak ránk. Magamhoz húztam, ahogy a paplan alatt feküdt, és megfogadtam, hogy soha nem engedem el.

– Crom?– mondta Bonnie, álmossággal átszőtt hangon. Elmosolyodtam a becenév hallatán, ami az imént csúszott ki a száján.

– Mmm?

– Szeretlek – suttogta, és eltörölte a szívem maradékát.

– Én is szeretlek!

Zene töltötte meg a fejemet, ahogy a harcára gondoltam. Ahogy hallgattam a ziháló lélegzetvételét, és láttam, hogy a szíve vérhiánya miatt az ajkai egyre jobban beesnek. Ez egy dallam volt, csak neki. Hogy erős maradjon. Hogy ösztönözze a harcra.

Tudtam, hogy felveszem, amint hazamegyek.

Mert túl kellett élnie.

Nem tudtam volna elviselni még egy veszteséget. De annak a vesztesége, ami lehetne, ez volt az, ami a legjobban megrémített. Mert biztos voltam benne, hogy valami különleges lehetnénk.

Csak túl kellett élnie.

 

Huszadik fejezet

Fordította: Jane

Cromwell

Két héttel később…

Sötétségbe sétáltam vissza a kollégiumi szobában. Odamentem a függönyökhöz, és széthúztam őket. Easton megint az ágyban volt. A fejére húzta a paplant.

– Mi a franc, Crom!?

Megálltam az ágya mellett, és lehúztam a takarót. Easton megfordult. Bűzlött az alkoholtól. Épp most jöttem haza, mert Bonnie-nál aludtam, de tudtam, hogy ő csak most ért haza.

– Kelj fel! Szükségem van a segítségedre! – mondtam, és keresztbe fontam a karomat a mellkasom előtt. A festményre néztem a festőállványon. Egy újabb sötét, elrontott darab. Megértem. Krisztus tudta, hogy megértem. Láttam a fájdalmat, amit minden nap érzett, miközben elveszetten járkált.

Nézte Bonnie-t, és amikor azt tette, csak mosolygott. Még akkor is, amikor a lány kezdett elhalványulni. Ahogy egyre ritkábban jelent meg a főiskolán. Ahogy a lábai egyre gyengültek, és tolószékbe kényszerült, és amikor a légzése annyira leromlott, hogy minden nap oxigénpumpára volt szüksége. Egy részem meghalt, minden egyes alkalommal, amikor láttam, ahogy a teste feladja. És sikítani akartam, amikor láttam a harcot a szemében. Ahogy fogta a kezemet, és olyan erősen kapaszkodott, ahogy csak tudott... az egykor kemény szorítás most olyan könnyű volt, mint egy tollpihe.

Easton egyre rosszabbul viselte. De Bonnie-nak szüksége volt rá. A pokolba is, nekem is szükségem volt rá! Ő volt az egyetlen személy, aki megértette ezt az egészet.

De amikor itthon volt, akkor fekete festékkel festett a vászonra, vagy leitta magát.

– Segítened kell bepakolni a teherautóba! – Easton kinyitotta a szemét. Megdörzsöltem a tarkómat, a mellkasom összeszorult. Minden pillanatban úgy éreztem, hogy mindig csak egy lépés választ el a pokolba zuhanástól. – Elviszem hozzá a hangszereket.

Easton arca elkomorult, és hallottam, hogy mély levegőt vesz. Tudta, hogy ez mit jelent. Bonnie többé már nem tudott eljönni a főiskolára. Sok mindenre nem volt többé képes.

– Kérlek, East! – Tudtam, hogy meghallhatta az árulkodó reszketést a hangomban. Easton felöltözött, és követett a zenei épületbe. Lewis engedélyt adott, hogy Bonnie-val otthon dolgozzak. Messzire jutottunk. De most Bonnie csak fekhetett és hallgathatott az ágyában. Ha megpróbálná felvenni a hegedűt, a karjai feladnák. Ha megpróbálna a zongora billentyűin játszani, az ujjai túlságosan zsibbadtak ahhoz, hogy mozgatni tudja őket. És ami a legrosszabb: ha megpróbált a gitáron játszani, amit annyira szeretett, a keze nem talált erőt a pengetéshez.

És a hangja. Az ibolyakék. A szenvedélye. A szavai... suttogássá halványultak, a szaggatott lélegzetvétel miatt, képtelen volt énekelni. Ez volt a legrosszabb. Minden nap énekelt. Lefeküdtem mellé az ágyára, ő pedig énekelt. És az ibolyakék napról napra egyre gyengült, egyre halványult, míg végül csak egy híg halványlila lett belőle. Míg végül már egyáltalán nem maradt pigment.

Amikor megpakoltuk a teherautót, elindultunk Bonnie háza felé. Easton nem beszélt többet. Alig mosolygott. Rápillantottam. Kifelé bámult az ablakon. Nem volt mit mondanom neki. Mi a fenét mondtam volna? Mindannyian vártunk, minden nap, a hívást. A hívást, hogy találtak egy szívet.

Palliatív, magyarázta nekem nemrég Bonnie anyja. Bonnie most már hivatalosan is palliatív ellátásban részesült. Minden nap jött egy nővér. És láttam a megalázottságot Bonnie szemében, miközben ápolták. A vágyat, hogy felkeljen az ágyról és járjon. Énekeljen és játsszon.

Csak hogy jól legyen.

Megálltunk Farraday-ék háza előtt. Easton le sem vette a szemét az ablakról. – Jól vagy?– kérdeztem.

Easton üres tekintettel fordult felém.

– Vigyük be a hangszereket a testvéremnek. – Kiszállt, és kezdett kipakolni. Egy hegedűt, egy fuvolát és egy klarinétot cipelve követtem őt. Amint beléptem a házba, megcsapott a fertőtlenítőszer szaga. Az egész háznak most már kórházszaga volt.

Amikor beléptem Bonnie szobájába, nem számított, hogy az ágyon feküdt, és az orrában lévő műanyag csövön keresztül oxigén áramlott a testébe, még mindig ő volt a legtökéletesebb dolog, amit valaha láttam. Mrs. Farraday ült mellette. Easton letette a dobot, amit cipelt, és az ágyhoz lépett, hogy megcsókolja Bonnie homlokát.

Bonnie elmosolyodott, és a látványtól meghasadt a szívem. Egy infúzió lógott a karján, folyadékok, amelyek segítettek erejénél tartani most, hogy nem tudott rendesen enni vagy inni. Lefogyott. Mindig is karcsú volt, de most a szemem láttára fogyott el.

Hirtelen nem kaptam levegőt, könnyek szúrták a szemem. Megfordultam, és visszamentem a kocsihoz, hogy újabb hangszerekért menjek. Abban a pillanatban, ahogy a hűvös levegő megcsapott, megálltam, és csak lélegeztem. Easton mellém lépett, és ő is megállt. Egyikünk sem szólt semmit. De amikor kifújta a levegőt, a lélegzete remegett, akár a háztetőkről is kiabálhatta volna.

Bonnie haldoklott, és kurvára nem tehettünk semmit.

Amikor újra képes voltam megmozdulni, bevittem a csellót és a szaxofont a hálószobába. Ezúttal Bonnie várt rám, tekintete az ajtóra szegeződött. Amikor elkaptam a tekintetét, olyan rohadt nagy mosoly húzódott fakó arcára, hogy az égboltot is bevilágította.

– Crom... nos... – dadogta, alig hallatszott a hangja. Csak néhány órája jöttem el mellőle, de amikor az időd korlátozott, minden külön töltött perc egy örökkévalóságnak számított.

– Farraday – mondtam, és melléje léptem. Az anyja elment, és az ápolónőjét, Clarát a konyhában láttam, amikor elhaladtam mellette. Hátrasimítottam Bonnie haját. Amikor a pillantása körbejárt a szobában, könnyekkel telt meg a szeme. Lila ajkai szétnyíltak, és egy ziháló sóhaj hagyta el a száját.

– Te... elhoztad... nekem a...– Gyorsan levegőt vett. A szemei lecsukódtak, miközben küzdött, hogy egyszerűen csak lélegezzen. – Zenét – mondta, a mellkasa dupla sebességgel emelkedett és süllyedt, miközben sikerült kipréselnie magából az utolsó szót.

– Megcsináljuk! – Előrehajoltam, hogy megcsókoljam az ajkát. – Megígértem neked!

Easton megjelent az ágya másik oldalán. Leült, és a kezébe vette a lány kezét. Láttam a szemében a kínt. És láttam a sötét árnyékot, amely köpenyként lógott körülötte. Tengerészkék és grafit bizonyítékait annak, hogy a húgát ebben az ágyban látni az ő verziója a pokolról.

– Magadra hagylak a zenével.– Felnézett rám. – Cromwell most már elkapott téged, oké?– Megcsókolta a kezét. – Viszlát, Bonn! – Easton hangja megakadt. A gombóc a torkomban napról napra nagyobb lett, elzárva a nyelés képességét. És most, amikor láttam, hogy Bonnie könnyezik, nézve, ahogy a könnycseppek legördülnek a sápadt arcán, akkorára dagadt, hogy nem kaptam levegőt.

Bonnie megpróbált erősen belekapaszkodni. De láttam, hogy nehezen mozdítja az ujjait. Easton felállt, és megcsókolta a homlokát. Rám nézett. – Cromwell.

– Viszlát, East – mondtam, ő pedig elhagyta a szobát.

Bonnie felzokogott, és én két másodperc alatt az ágyon voltam, hogy a karjaimba vegyem. Éreztem a könnyeit a nyakamon. Semmit sem nyomott a karjaimban. – Nem akarom... – suttogta. Mozdulatlanul tartottam, míg ő befejezte a többit. – Hogy elszomorítsam.

A szemem összeszorult, és megfeszült az állkapcsom. Szorosabban öleltem őt. A zongora, amelyen a legtöbbször játszottam, rám meredt. A füleihez emeltem a számat. – Írtam neked valamit.

Visszafektettem Bonnie-t az ágyára, és a hüvelykujjammal letöröltem a könnyeit. – Tényleg? – kérdezte.

Bólintottam, majd gyorsan megcsókoltam. Most már minden csókunk gyors volt. De nem érdekelt. Nem voltak kevésbé különlegesek. Végigsimítottam a kezemmel a haján. – Te vagy a legbátrabb ember, akivel valaha találkoztam. – Bonnie pislogott, a szemei egy töredékkel tovább csukódtak be, ahogy a szavaim elmerültek bennem. A bőre nyirkos volt, ezért hátratoltam az arcát keretező hosszú barna haját. – Nyerni fogsz, Bonnie! Soha nem adom fel a reményt! Akartam valamit alkotni, ami emlékeztet erre, a harcra, amiről azt mondtad, hogy felveszed. Írtam neked valamit, amit lejátszhatsz, amikor elveszíted a reményt.

Izgatottság lobbant a szemében. Mindig így volt, amikor játszottam. Apámra emlékeztetett azokban a pillanatokban. Egy másik ember, akit szerettem, aki annyira hitt bennem. Akinek az volt a legnagyobb öröme az életben, hogy hallgatta, ahogy játszom. A veszteség, amit ezekben a pillanatokban éreztem, rendkívüli volt. Mert ha apám találkozott volna Bonnie-val... imádta volna őt.

És ő is szerette volna őt.

– Készen állsz? – kérdeztem rekedten, mert ezek a gondolatok elrabolták a hangomat.

Bonnie bólintott. Nem engedte el a kezemet, amíg fel nem álltam az ágyról, hogy átsétáljak a szobán. Leültem a zongorához, és lehunytam a szemem.

A kezem elkezdte lejátszani a színeket, amelyeket az emlékezetembe véstem. A mintát, amely a lelkemből áradt, és amelynek zenéje betöltötte a szobát. Egy apró mosoly húzódott az ajkamra, ahogy hagytam, hogy felidéződjenek a képek, amelyek ezt a darabot ihlették. Bonnie, amint előttem sétál, és fogja a kezem. A mosolya és rózsaszín ajka. A sápadt bőre, amely kipirult az erős dél-karolinai naptól. És ő, ahogy leül velem a fűbe, nézve a tavat. A kenusok és evezősök lassan haladnak a vízen, semmi sietség vagy rohanás. A szellő végigsimított a haján, és észrevettem a szeplőket, amelyeket kibújtak a naptól az orrán és az arcán.

Felém hajolt, hogy megcsókoljon. Megfogtam a derekát, érezve a nyári ruhája anyagát. És ő könnyedén lélegzett, ahogy elkaptam a száját. A teste erős lenne. És amikor a tenyeremet a szívére helyezném, az egyenletes, normális ritmusban dobogna.

A tüdeje belélegezné a friss levegőt.

És nevetne és futna, mint mindenki más.

Aztán együtt ülnénk a zeneteremben. Ő mellettem a zongoránál. Én játszanék, a hangja pedig a legélénkebb ibolyakékkel töltené meg a szobát, amit valaha láttam.

Éjszaka átölelném az ágyban, és ő a karomra hajtva a fejét aludna el... boldogan.

Ujjaim felemelkedtek a zongoráról. Három mély lélegzetet vettem, mielőtt megfordultam. Bonnie döbbent arckifejezéssel figyelt engem.

– Tökéletes – suttogta, összetörve a szívemet. Leültem az ágy szélére. Levettem a telefonját az éjjeliszekrényéről, és feltöltöttem rá a darabot.

– Amikor magányos vagy, amikor magad alatt vagy. Amikor elveszíted a reményt. Játszd ezt, és szerezd vissza azt az erőt, amit azóta mutatsz nekem, hogy először találkoztunk Brightonban!

Bonnie biccentett. Az ujja ügyetlenül megnyomta a lejátszást. A darab, amit az imént játszottam, ott lebegett közöttünk. Bonnie lehunyta a szemét, és elmosolyodott.

– Olyan, mintha... – A légzésén dolgozott. – Mintha a tavon lennék.

– Szeretsz a tavon lenni?

Kinyíltak a szemei. És elmosolyodott, megsemmisítve engem. – Igen... különösen nyáron.– Bólintottam a fejemmel. – Egy... csónakban.

Megfogtam a kezét. – Majd ha jobban leszel, akkor megcsináljuk.

Szélesebben mosolygott. – Igen.

Bonnie szeme lecsukódott, és miközben a zeném még mindig szólt mellette végtelenített módban, elaludt. Mellette maradtam, amíg be nem sötétedett. Amikor Bonnie még mindig nem ébredt fel, megcsókoltam az arcát. – Hamarosan visszajövök. – Felkeltem az ágyról, és az ajtóhoz sétáltam.

Bonnie anyja ott állt az ajtóban. Rám mosolygott.

– Ez gyönyörű volt, Cromwell. A zene, amit játszottál neki.

Végig dörzsöltem a tarkómon. – Köszönöm! – Nem akartam megkérdezni. Nem tudnám elviselni, ha rossz lenne, de azért megkérdeztem. – Mennyi időnk van még?

Mrs. Farradaya lányát bámulta az ágyán, és hallgatta a zenét, amit neki komponáltam. – Éppen az imént beszéltem Clarával. Úgy gondolja, hogy már csak néhány hét, talán egy hónap, és kórházba kell mennie.– Mrs. Farraday szeme könnybe lábadt. – Azután... – Nem fejezte be a mondatot. Nem is volt rá szükségem. Mert azután már csak annyi időnk volt, ameddig Bonnie szíve bírta.

– Kapni fog egyet – mondtam, és Mrs. Farraday bólintott.

– Kapni fog egyet.

Hazafelé hajtottam, de azon kaptam magam, hogy a tisztás irányába vezetek, ahová Easton vitt. A legtöbbször ide jöttem. Néha Easton is eljött. Megálltam a kocsival, és leültem fűre, ahonnan látszott a tó. Ugyanaz a kenus is itt volt, akit minden alkalommal láttam. Az, akiről azt hittem, hogy éjszaka sem alszik. Szüksége volt a testmozgásra, hogy elűzze a démonjait. A jobb oldali stég mellett pedig egy kis csónak volt. Mintha a tavon lennék...

Bámultam a holdat és a tükörképét a vízen. És azon kaptam magam, hogy olyasmit teszek, amit még soha nem tettem. Imádkoztam. Egy olyan Istenhez imádkoztam, akivel még soha nem beszéltem. De biztos voltam benne, hogy Bonnie-t okkal hozta az életembe. És el kellett hinnem, hogy nem azért, hogy átsegítsen ezen a zene elutasításán, csak hogy a végén elveszítsem őt, tudván, hogy az éppúgy birtokolja a szívemet, mint a szervi elégedetlenség az övét. Teljesen és visszafordíthatatlanul.

Csak ültem és néztem a kenust a távolban, amíg ki nem evezett a látóteremből a túlsötét messzeségbe. Felálltam, és visszahajtottam a kollégiumba. Csend volt, miközben az ajtónkhoz lépkedtem. A szobában sötét volt. Felkapcsoltam a villanyt, és holtra váltan megálltam, amikor megcsapta a festék szaga az arcom.

Fekete és szürke festék volt az összes falra kenve. Easton poszterei le voltak tépve, a maradványok az ágyon hevertek. Beljebb mentem a szobába. Mi a fene történt?

És akkor megláttam egy pár lábat a szekrény oldalánál. Közelebb léptem, és mély puffanás kezdett csapódni a mellkasomba.

Aztán megláttam a vért.

Gyorsan a sarok mögé léptem. A mellkasomból kiszökött a levegő, az arcomból pedig kifutott a vér, amikor megláttam Eastont a földön a falnak dőlve ülni, a csuklóján lévő vágásokból vér szivárgott.

– A francba! – A földre roskadtam, és a kezemmel betakartam a csuklóját. Meleg vér borította be a tenyeremet. Körülnéztem a szobában, nem tudtam, mit tegyek. Az ágyamhoz rohantam, és lehúztam a lepedőt. Csíkokra téptem, és bekötöztem velük Easton vágásait.

A telefonomért tapogatóztam, és hívtam a 911-et.

– Mentőt – mondtam, a szavaim sietősek és pániktól átszőttek voltak. – A barátom felvágta az ereit.

– Lélegzik?– Láttam, hogy még nem volt eszméletlen. A mellkasa fel-le mozgott. A szemei cikáztak.

A nyakára tettem a kezem. – Gyenge a pulzusa.– Megadtam nekik a címet, és elejtettem a telefonomat. Eastont a karomba véve, a kezemben tartottam a csuklóját. – Easton, mi a fasz van? – suttogtam a fülébe. A hangom rekedt volt a megsemmisüléstől. Épp akkor vesztette el az eszméletét, amikor meghallottam odakintről a mentőautó szirénáját.

A mentősök berontottak a szobába, és átvették tőlem. Álltam és néztem, és úgy éreztem, mintha a testemen kívülről nézném a jelenetet, amikor feltették egy hordágyra, és kivitték a szobából. Nem gondolkodtam; csak rohantam velük. A mentőautó hátsó ülésén ültem, miközben dolgoztak rajta. És amikor berontottak a sürgősségi osztályra egy olyan ajtón keresztül, amin én nem mehettem át, ott álltam a váróteremben, ahol tucatnyi szem szegeződött rám.

Remegett a kezem. Lenéztem; a kezem és az ingem csupa vér volt. Kisétáltam az ajtón, ki az éjszakai levegőre. A kezem még mindig remegett, miközben kivettem a zsebemből a telefonomat, és még jobban remegtem, amikor előkerestem Mrs. Farraday nevét, és megnyomtam a hívás gombot.

– Cromwell?– üdvözölt meglepett, fáradt hangja. Biztosan már ágyban volt. Későre járt.

– Eastonról van szó – mondtam nyersen. Mrs. Farraday elhallgatott a másik végén. – Kórházban van. – Összeszorítottam a szemem. – Nem tudom, hogy rendbe fog-e jönni. Annyi vér volt... – Nem tudtam, mi a fenét mondhatnék még. Elsápadt a mentőautóban. Nem tért magához.

– Már úton vagyunk – halkult el Mrs. Farraday hangja, pánikkal teli félelem szőtte át minden szavát. Aztán elnémult a telefonom.

Visszasétáltam a váróterembe. Semmi másra nem emlékeztem, amíg Mrs. Farraday be nem rontott az ajtón. A pulthoz szaladt, aztán rám esett a tekintete. Felálltam. Most éppen zsibbadt voltam. De tudtam, mi következik. Fojtogatón jönni fognak az érzelmek, lehetetlenné téve számomra, hogy lélegezzek.

Mrs. Farraday megragadta a karomat. A szemei hatalmasak voltak, és vörössel szegélyezettek.

– Cromwell, hol van?

Nyeltem egy nagyot, és a csukott ajtók felé néztem.

– Ott vitték át. – Követtem a tekintetét, ahogy az a véres kezemre esett.

– Felvágta az ereit – mondtam, a hangom kijött, akár akartam, akár nem. – A szobánkban találtam rá. Egy késsel vágta fel őket.

Mrs. Farraday mögül fojtott hang hallatszott. Amikor felemeltem a fejem, Mr. Farraday volt ott… és előtte a tolószékben, oxigénmaszkkal az arcán és infúzióval a karjában, Bonnie ült. A szívem kalapált a mellkasomban, elszállt a zsibbadtság, amikor megláttam az arcát. Könnyek potyogtak le az arcán, barna szemei tágra nyíltak, szinte túl nagynak tűntek az arcához képest. Törékeny kezei remegtek az ölében.

– Bonnie! – Közelebb léptem hozzá. Minden egyes lépéssel még több könnycsepp hullott Bonnie szeméből. Megálltam, és lenéztem magamra. A vérre. Az ikertestvére vérére. – Bonnie – suttogtam. A szája kinyílt, de semmi sem jött ki belőle.

– Easton Farraday szülei itt vannak? – kérdezte egy hang a hátunk mögül.

Farradayék az orvoshoz siettek. Ő átvezette őket az ajtón, amelyen én nem mehettem át. Néztem, ahogy az ajtó becsukódik, kívül tartva engem. Aztán meghallottam őket. Az ajtócsukódások hangjait, narancssárga színt hozva az elmémbe. A papírt karistoló ceruzák hangjait. A hangszórók recsegését. A síró barátok és családtagok szipogását a váróteremben.

Elkezdtem járkálni, próbálva kiszorítani őket a fejemből. És a zsibbadást, amely akkor kezdett elmúlni, amikor láttam, hogy Bonnie skarlátvörös csíkokban a padlóra hullik. Leültem, kezemet a fejemre tettem, miközben tehervonatként rám zúdulva, megérkezett az érzelmek rohama, amiről tudtam, hogy jönni fog.

Easton vérben úszó látványa a padlón, csapódott a fejembe. Éreztem a vérének szagát, a fém ónos illata a nyelvemen tört fel. A fájdalom szilánkokra hasadt a mellkasomban, tüskés szilánkok égették a bőrömet. Easton szemei. A padlón összegyűlt vér. A fekete festék. Easton szemei. Mrs. Farraday hangja... aztán...

– Bonnie – suttogtam, és az emlék az arcára, ahogy rám nézett, ahogy elhúzódott előlem, pörölyként csapott a bordáimba.

Fészkelődtem a széken, nem tudtam, hová menjek, vagy mit csináljak. Nem tudtam, mennyi idő telt el, amikor valaki leült mellém. Odapillantottam, a kezemmel beletúrtam a hajamba. Mr. Farraday ült le mellém.

Megdermedtem, és vártam, mit fog mondani. Aztán a keze a vállamra ereszkedett.

– Megmentetted a fiam életét! – Olyan megkönnyebbülés áradt szét bennem, amilyet még soha nem éreztem. De ez csak fokozta az amúgy is felfokozott érzelmeket. El kellett mennem. Szükségem volt... kellett... Szükségem volt a zenére. Ki kellett vetnem magamból ezeket az érzelmeket, az egyetlen módon, amit ismertem. – Megmentetted őt, fiam   ismételte meg Mr. Farraday.

Elfojtottam a torkomban lévő gombócot. Bólintottam és Mr. Farraday-re néztem. Megsemmisültnek tűnt. Két gyereke volt. Az egyikük szívelégtelenségben haldoklott. A másik épp most próbált véget vetni az életének.

Nem bírtam elviselni, hogy itt vagyok. Úgy éreztem, a szívem mintha ki akarna szakadni a bordáim mögül. A bőröm viszketett. El kellett mennem, de...

– Bonnie még kitart egy darabig. – Láttam a megértést a fájdalom mögött Mr. Farraday szemében.

– Nem hagyhatom itt – mondtam halkan. Mert bár úgy éreztem, hogy mindjárt kibújok a bőrömből, látni akartam őt. Biztosra akartam menni, hogy nem hibáztat valahogy. Meg akartam fogni a kezét. Most mindig hideg volt. Mindig csak akkor melegedett fel, amikor megfogtam.

–  Menj és öltözz át! Frissítsd fel magad! Hamarosan találkozunk.

Legszívesebben betörtem volna az ajtón, amely hozzá vezetett. Szarni akartam arra, amit bárki mond, és rohanni Bonnie-hoz. Meggyőződni róla, hogy jól van-e, miután az ikertestvére megpróbálta megölni magát, miközben ő mindvégig az életben maradásért küzdött. Hogy a fenébe tudta ezt felfogni?

– Kérlek, Cromwell! – mondta Mr. Farraday. Ránéztem. Megtört volt. Apám arca villant át az agyamon. Az, ahogyan az utolsó este nézett ki, amikor utoljára láttam. Amikor megütöttem a szavaimmal, és széttéptem a lelkét.

Felugrottam a székről, és kirohantam az ajtón. Elhajtottam a legközelebbi italboltba, és megvettem régi barátomat, Jack Danielst. Hetek óta nem ittam.

Le se szartam a pénztárosnő pillantását, miközben csurom véresen odahajítottam a hamis igazolványomat és a készpénzt a pultra.

Végigszáguldottam a Fő utcán, küzdve az érzelmekkel, amelyek azzal fenyegettek, hogy felemésztenek. A fejem lüktetett, és a szemem mögött nyomás keletkezett. Egy mixet kapcsoltam, amely a szívemmel együtt dobogott. Hangos basszushangok dübörögtek a teherautó fülkéjében. Általában segítettek elnyomni az egészet. Az összes fejemben zakatoló kibaszott gondolatot Eastonról. De most nem segített. Nem fojtotta el az érzelmeket, az érzéseket, amelyek olyan erősen gyűltek bennem, hogy alkohollal kellett elnyomnom őket.

Leállítottam a kocsit a parkolóban. Figyelmen kívül hagytam a diákok bámulását és suttogását, miközben a Jackkel a kezemben viharzottam a zeneterem felé vezető úton. Letéptem a kupakot, és lenyeltem egy hosszú, édes kortyot, várva, hogy az égető érzés elvegye az érzelmeket. Hogy elzsibbassza őket, amíg már képes leszek lélegezni.

Vállal benyomtam az épület ajtaját, és végigtántorogtam a folyosón, amíg be nem léptem a zeneterembe, amit általában használtam. Megálltam, ahogy a hangszerek visszanéztek rám. Gúnyolódtak velem. Kiabáltak, hogy használjam őket. De eluralkodott rajtam a düh. Düh és frusztráció. Annyira elegem volt ebből az egészből. Ittam még egy kortyot a Jackből, aztán nekirontottam a dobfelszerelésnek, és egyetlen dühös rúgással felborítottam az egészet.

De ez nem segített. A cintányér a padlóra zuhant, de az érzelmek még mindig ott voltak fényesen és élénken a fejemben. A neonszínek szinte elvakítottak, a fájdalom, a szenvedés, a tehetetlenség fémes íze égő sav ízt hagyott a nyelvemen.

Kirohantam az ajtón, és Lewis irodájában találtam magam. Nem gondolkodtam; minden, ami bennem volt, túlságosan felemésztett ahhoz, hogy gondolkodni tudjak. Dörömböltem az ajtón, forró könnyek csordultak ki a szemem sarkából, leforrázva a bőrömet. Ököllel csapkodtam a vastag fára, a puffanások egyre erősödtek, mind hangerőben, mind tempóban. Lüktető sárgaság töltötte meg a fejemet. A leheletem olajzölden visszhangzott a fülemben. A szívem világosbarnán dobogott a mellkasomban.

Erősebben ütöttem az ajtót, minden hang, minden érzés, minden íz az érzékek támadása volt. Nem, nem támadás, hanem egy átkozottul erős légicsapás, amely mindent megsemmisített, ami az útjába került.

Az ajtó kinyílt, én pedig beestem a szobába. Lewis állt hirtelen előttem, tágra nyílt szemekkel, és rémülten bámult rám.

– Krisztusom, Cromwell! Mi történt? – Ellöktem magamtól, és járkálni kezdtem a szobában. Felhajtottam még egy kis Jacket, az üveg fele elfogyott. De ezúttal az érzelmek túl erősek voltak ahhoz, hogy elhárítsam őket.

A falhoz vágtam az üveget, hallottam, ahogy az üveg csörömpölve összetörik. Kátrányos aranyfoltok suhantak át az agyamon. A hajamba markoltam, és a tincseket rángattam. Addig ütöttem a fejemet, amíg Lewis el nem rántotta a csuklómat. Szorosan tartotta őket, és kényszerített, hogy a szemébe nézzek.

– Cromwell! – A hangja éles és szigorú volt. – Nyugodj meg!

Kiszivárgott belőlem a harc, és csak a fluoreszkáló lenyomata maradt az elmémben mindannak, amivel küzdöttem. A nyelvemen lévő gyűrűforgott a számban, próbálva megszabadulni a keserűségtől.

– Cromwell!– Lewis megrázott, amitől megereszkedett a vállam.

– Nem bírom elviselni őket – mondtam, és a hangom megtört. Lewis szeme elszomorodott. Lenéztem a még mindig véres kezemre. Még le sem mostam Easton vérét. – Megpróbálta megölni magát.– A hangom remegett. Összeszorítottam a szemem. – Bonnie haldoklik. – Tenyeremet a szememre nyomtam, próbáltam eltüntetni a sötétkék pigmentet, amely minden más színt elmosott a fejemben. Egy tengerészkék vászon, amely minden mást eltörölt.

Kurvára utáltam a sötétkéket.

– Egy szívre vár. De nem hiszem, hogy érkezni fog. – Lewis szorítása meglazult, de nem engedett el. A falán lévő, élénk színű örvényeket ábrázoló festményt bámultam. – Napról napra gyengébb és gyengébb lesz. – Megráztam a fejem, és láttam Bonnie-t a kórházban. Felém fordulva, a szemei beesettek és hatalmasak voltak. Olyan gyengének látszott.

Úgy nézett ki, mint aki elveszíti a harcot.

– Meg fog halni – suttogtam újra. A fájdalom olyan erős, és a kék olyan sötét volt, hogy minden sejtembe belefúródott, és kiszorította a levegőt a tüdőmből. – Rávett, hogy újra akarjak játszani.– Ököllel a mellkasomra csaptam... a még mindig működő szívemre. – Rávett, hogy újra meghalljam a bennem lévő zenét. Rávett, hogy játsszak. Inspirált engem... Újra önmagammá tett.– Lenyeltem a csomót, amitől már hányingerem volt. – Ő nem halhat meg! – Minden harc kiszivárgott a testemből. – Szeretem őt. Ő a mindenem!

Az érzelmek ismét emelkedni kezdtek, mint egy cunami, amely készen áll arra, hogy lerombolja a gyanútlan partot. Aztán Lewis, kezét a karomra téve elvezetett valahová. Nem is fogtam fel, hová megyünk, amíg nem pislogtam, és egy zenei stúdióban voltunk. Csakhogy ez jobb volt, mint bármelyik, amit azóta láttam, hogy idejöttem. Körülnéztem az elegáns helyiségben, a tökéletesen elrendezett és játékra kész hangszereken. Mindegyik új volt és magas színvonalú. Aztán a szemem a sarokban álló zongorára siklott. A ragyogó fekete fényezés mágnesként vonzott. Megmozdult a lábam a világos fapadlón. Úgy éreztem, hogy siklottama zongorához vezető távon, amelyen gyerekkoromban számtalanszor játszottam koncerten. Ahogy a teltházas nézőtéren hallgattak játszani... ahogy apám a kulisszák mögött állt, és nézte, ahogy szinesztéziás fia megosztja a saját lelke színeit.

– Játszanod kell! – mondta Lewis. A terem közepén állt, és engem figyelt. Ebben a pillanatban úgy nézett ki, mint az a zeneszerző, akit évekkel ezelőtt az Albert Hallban láttam.

Tyler Lewis.

Megrándultam, ahogy az érzelmek eluralkodtak rajtam. Úgy éreztem, mintha a fejemet szorongatnák, lüktetve, dübörögve.

– Engedd el őket – mondta. Hagytam, hogy a hangja a fülembe csapjon.

A hangja bordó volt.

Szerettem a bordót.

A kezem szétterült a billentyűkön. Abban a pillanatban, ahogy megéreztem az ujjbegyeim alatt az elefántcsont hidegét, minden megnyugodott. Lehunyva tartottam a szemem, miközben minden, ami ma este történt, képekből színekké változott. Alakzatokká, amelyek táncoltak és csillogtak, szúrtak és íveltek.

És én követtem őket, ahogy a szívem súgta. Minden egyes billentyűvel, minden egyes megszólaltatott akkorddal enyhültek az érzelmek. Játszottam és játszottam, amíg már nem gondolkodtam. Hagytam, hogy a zene csukott szemmel vezessen a sötétbe. Lélegeztem, a mellkasom ellazult. Izmaim eggyé váltak a zongorával, a feszültség a rostokból a dallamba szivárgott. És a szonátával, amely ebben a zeneszobában materializálódott, az érzelmek lecsillapodtak. A fejem már nem fájt, ahogy a hangok táncoltak és szétszóródtak a levegőben, levéve terhüket a testemről.

Játszottam és játszottam, amíg a zene úgy nem döntött, hogy véget ér, és én beteljesültem.

Lélegeztem. Belélegeztem és kilélegeztem, be és ki, amíg a kezem úgy nem döntött, hogy az oldalam mellé esik. Megrebbent a szempillám, és kinyitva a szemem, a fekete-fehér billentyűkre meredtem. A ma este ellenére, a fájdalom és a szomorúság ellenére, amiről tudtam, hogy csak rosszabb lesz, mosolyogtam.

Bonnie imádta volna ezt a mosolyt.

Amikor felnéztem, Lewis még mindig ott állt, ahol akkor, amikor elkezdtem játszani. Csak az arckifejezése volt valami egészen más. És a szemei nedvesek voltak.

– Ez, Cromwell – mondta rekedten –, ez volt az oka, amiért azt akartam, hogy itt legyél, ebben az iskolában! – Egy lépéssel közelebb lépett. – Ilyet még sosem hallottam, fiam! A zeneszerzéssel és karmesterkedéssel töltött éveim alatt nem hallottam még olyat, ami ennyire nyers, ennyire valóságos lett volna, mint aminek most tanúja voltam.

A zongorához lépett, és a tetejére támaszkodott. Elhallgatott. Én a zongorára bámultam, kezemmel végigsimítottam a fényes fekete felületen.

– Ezt akarom – suttogtam, és éreztem, hogy elpattan az utolsó húr, amely szorosan lekötötte az akkordok és dallamok, rapszódiák és szimfóniák iránti szenvedélyemet. A torkomat eltömítő gombóc szinte teljesen eltűnt. Nagyot sóhajtottam és éreztem, hogy a tüdőm évek óta először – talán még azóta is, hogy elvesztettem az apámat –, valóban fellélegzik, mert ez az én döntésem volt.

A zene már születésem pillanatától fogva üvöltött, hogy komponáljak... és most készen álltam arra, hogy meghallgassam.

– Ezt akarom – mondtam hangosabban, olyan meggyőződéssel, amilyet korábban még soha nem éreztem. Felnéztem Lewisra. – Meg kell tennem! – Alkotnom kellett. Komponálni.

Aztán a ma estére gondoltam, és a történetre, amit ez a Steinway épp most mesélt el. Éreztem, ahogy a szomorúság felszínre tör bennem. Az ujjam egyetlen billentyűre esett, és megnyomtam az E-t. Az E-t mindig is szerettem. Mentazöld volt.

– Felvágta az ereit. – Továbbmentem a G-re. – Bonnie fivére, Easton. Ma este megpróbált öngyilkos lenni. – Egy skála indult el, ahogy felfelé haladtam a billentyűkön. – Én találtam meg. – A hangom borotvapengeként szólt.

– Ő...?

– Stabil az állapota. Ezt mondta az apja. – Skála a skála után koppant végig a zongorán. Szabad kezemet a mellkasomra tettem. – Az érzelmek... – Megráztam a fejem, nem tudtam, hogyan magyarázzam meg.

– Felemésztettek téged – mondta Lewis. – Összetörtek.

A kezem megdermedt a billentyűkön. A szemébe néztem.

– Igen. – Zavarodottság fojtogatott. Megértett.

Lewis mellém húzott egy zenekari széket. Az ő ujjai is a billentyűkre ereszkedtek. Néztem, ahogy a keze mintha magától mozdult volna. Láttam a színeket a fejemben. Így kezdtem el játszani a hasonló színeket, amelyek egymásba fonódtak. Harmóniát játszottam. Lewis ajka mosolyra húzódott. Követtem a jeleit. A spektrumok megtörtek az elmémben. És addig kergettem őket, amíg Lewis hátra nem húzta a kezét, és az ölébe ejtette.

Felsóhajtott. – Ezért kezdtem el inni. Drogozni. – Megkocogtatta a fejét, majd a mellkasát. – Az érzelmek. A színek, amiket éreztem, amikor a dolgok rosszul alakultak.

– Megrázta a fejét. – Nem tudtam megbirkózni vele. Alkoholt használtam, hogy elzsibbasszam a fájdalmat. És az életem onnantól kezdve spirálba került.

– Az Ön érzelmei is felfokozódtak? – bámultam rá döbbenten.

Lewis bólintott. – Érzem az ízét. És színeket látok.

– Nem gondoltam volna, hogy a szinesztetikusoknak valaha is ilyen hasonló tünetei vannak. – Lewis bólintott. Olyan könnyedséget éreztem a mellkasomban, amit nem tudtam leírni. Mert valaki más is tudta. Megértette. Mindent. Mindazt, ami néha olyan sok érzéssel borított el, hogy elzárkóztam. Magas falakat építettem, hogy megvédjem az érzéseket. Ki voltam valójában.

Lewis lehunyta a szemét, mély levegőt vett, aztán kivett valamit a kabátja belső zsebéből. Egy ezüstszínű flaskát helyezett a zongora tetejére.

– Whisky – mondta, miközben a flaskára bámult. – Három éve józan vagyok.

Én csak hallgattam.

– Amikor felkértek, hogy komponáljak valamit a pár hónap múlva megrendezésre kerülő gálára, azt hittem, meg tudom csinálni. Azt hittem, úrrá lettem a démonjaimon.– Az állát az ital irányába billentette. – Azt hittem, uralom az érzelmeket, amelyek felszínre törtek bennem, amikor játszottam. Amikor jöttek a színek. – Humor nélkül felnevetett. – Amikor megnyitottam a lelkemet.

A tekintete a zongora billentyűire esett. Egyetlen F hangot játszott, a hang és egy élénk rózsaszín hatszög vibrált a levegőben. – De túl sok mindent bánok, Cromwell. Túl sok szellem van a múltamban, amitől sosem szabadulok. Azok, amelyek mindig jönnek és megtalálnak, valahányszor komponálok. Mert ők bennem élnek. A zeném nem lenne őszinte, ha nem hagynék mindent a kottalapokon. – Végigfuttatta az ujját a flaska filigrán mintáján. – De a szinesztéziám miatt nem tudom kezelni az érzelmeket. Hülye voltam, hogy azt hittem, nem fognak újra felszínre törni.

– Ivott már valamit?

– Még nem. – Megint felnevetett, de inkább úgy hangzott, mintha fuldokolna. – Csak magammal hordom. Hogy bebizonyítsam magamnak, hogy ellen tudok állni neki. – Mielőtt bármit is mondhattam volna, azt mondta: – Nem komponálok a Nemzeti Filharmonikusok gálájára.

Elfintorodtam. Aztán Lewis felém fordult. – Mondtam nekik, hogy van valaki más, aki debütálhat helyette. – Amilyen kimerült voltam lelkileg, beletelt néhány másodpercbe, mire rájöttem, mire akar kilyukadni. A véremben szunnyadó forróság életre kelt, ahogy a szavai belém ivódtak. Borzongás futott végig a bőrömön, és éreztem, hogy felgyorsul a pulzusom. – Ahogy az előbb játszottál... – A fejét ingatta. – Ez csak rajtad múlik, Cromwell. De ha akarod, a hely a tiéd. A programigazgató emlékezett rád a fiatalkorodból. Most már jobban akarnak téged, mint engem. A zenei zseni, aki egy nap abbahagyta a zenélést, nagy visszatérés.

A szívem hevesen kalapált a mellkasomban. – Nincs elég időnk. Túl korán van. És egy egész szimfóniát kellene komponálnom. Én…

– Segítek neked.

Kíváncsian néztem rá. – Miért akar ennyire segíteni nekem? Nem lehet csak azért, hogy visszafizessem apámnak.

Lewis elfordította a tekintetét, majd ismét felém fordult, és így szólt: – Mondjuk úgy, hogy sok hibát kell kijavítanom. Ez a tizenkét lépésem egyike. – Elhallgatott, én pedig azon tűnődtem, vajon mire gondolhat. – De azért is, mert szeretném, Cromwell! Segíteni akarok neked komponálni!

Adrenalin lüktetett bennem a gondolatra, hogy újra egy színpadon állhatok, körülöttem egy zenekar, amely életet ad az alkotásaimnak. De aztán jég hűtötte le ezt az izgalmat.

– Bonnie... Nem tudom, mi fog történni. Nem tudom... – Összeszorult az állkapcsom, amikor elképzeltem őt az ágyán. Aztán a tolószékben, és az arcát, amikor meglátta rajtam Easton vérét. – Nem tudom, hogy képes vagyok-e rá.

Lewis keze a vállamra ereszkedett. – Nem kell most meghoznod a döntést. – Megrázta a fejét, és a keze lecsúszott rólam. – Nem most kellett volna megkérdeznem téged. Érzéketlen volt.

– Nem – mondtam ellent. – Nem volt... Én csak...

– Csak nyugodtan. Még egy darabig nyitva tartják a helyet.

Bólintottam. Aztán lenéztem magamra. Csupa vér voltam. A kezem...

– A billentyűk – mondtam, és nem tudtam, mi a fenét mondhatnék még. Összevéreztem a billentyűket. A Steinway-n. Megragadtam az ingemet, és elkezdtem dörzsölni, hogy megtisztítsam őket. De az ingemen lévő vér csak rontott a helyzeten. Lewis a karomra tette a kezét, és megállított.

Megint reszkettem. Lehunytam a szemem, és mély levegőt vettem, próbálva összeszedni magam.

– Rendbe hozom, Cromwell! Menj haza, és mosakodj meg!

Kinyitottam a szemem, és az ajtóhoz sétáltam. Éppen indulni készültem, amikor Lewis felé fordultam, aki a flaskát bámulta.

– Jó volt – mondtam mogorván. – Beszélni valakivel, aki megérti.

Elmosolyodott. – Vagy egyáltalán bárkivel.– Bólintottam, miközben Lewis visszatért a flaska bámulásához.– Anyád mindig is ez a személy volt számomra.

Összehúzódott a szemöldököm. – Az anyám?

– Igen. Soha nem mondta neked, hogy ismerem őt?– Az arca kissé elsápadt. Mintha épp most osztott volna meg vele valamit, amit nem kellett volna. Megráztam a fejem. Fogalmam sem volt, miről beszél.

– Együtt jártunk egyetemre. Onnan ismert engem. Azért tudott az apád kapcsolatba lépni velem.

– Sosem mondta. – Kíváncsi voltam, miért nem mondta. Ugyanakkor én sem kérdeztem soha. Csak feltételeztem, hogy hallott róla abból a világból, amelyben éltem. De ma este nem volt hely az elmémben, hogy tovább töprengjek ezen.

– Jó éjt, professzor úr! – Otthagytam a szobában a démonjaival és a kísértésével. Visszasétáltam a kollégiumba, a lábaimat nehéz súlyoknak éreztem. Amikor visszaértem a szobámba, azt már kitakarították, feltételeztem, hogy a kollégium takarítói. Csak halvány foltok maradtak a fapadlón, ahol Easton vére összegyűlt. A törmelékeket, amiket szétdobált a szobában, felsöpörték. Lezuhanyoztam, aztán leültem az ágy szélére, és a falra hajigált fekete festékre meredtem. A kavargó szemekre, amelyeket néhány lábnyira rajzolt egymástól. Szemek, amelyek minden mozdulatodat figyelték.

A kimerültség rám borult, és lefeküdtem az ágyamba. Elővettem a telefonomat, előhívtam Bonnie nevét, és küldtem neki egy egyszerű üzenetet:

Szeretlek.

Egyszerű. Mégis, számomra ez jelentette a világot.

* * * * *

Az ajtómon felhangzó kopogásra ébredtem. Megdörzsöltem a szemem, és visszahajtottam a takarót. Napfény szűrődött a szobába a vastag függönyök szélei mellett. Madarak csiviteltek.

Kinyitottam az ajtót, és mozdulatlanná merevedtem. Bonnie ült a székében, és rám nézett. Nyeltem egyet.

– Farraday – mondtam rekedten. A folyosó végén Mr. Farraday távolodott. Feszes mosolyt villantott rám.

Bonnie egyik keze az enyémbe csúszott. Felnézett rám, a szeme fáradt volt, az ajkai remegtek.

– Bonnie – suttogtam, és szorosan megfogtam a kezét. Csak azért engedtem el, hogy a széke mögé léphessek, hogy betoljam a szobába. Amikor becsuktam az ajtót, hallottam, hogy Bonnie szájából egy apró zihálás csúszik ki.

A gyomrom bukfencet vetett. Bonnie keze a szájához emelkedett, miközben a feketére mázolt falat bámulta. Próbáltam megkerülni, hogy megakadályozzam, hogy jobbra nézzen. De nem értem oda időben. Bonnie arcán néma könnycseppek futottak végig, amikor meglátta a vérfoltos padlót.

Felkaptam a takarót az ágyamról, és letakartam a padlót. Lehajoltam Bonnie-hoz, és az ujjammal megemeltem az állát. A tekintete végre elszakadt arról a sarokról. – Nem kell ezt látnod!

Bonnie bólintott. De amikor előrebukott a feje, és a nyakamba temette, minden kijött belőle. Zokogás, fájdalom... minden.

Szorosan átöleltem, éreztem a feltörő érzelmeket, amiket sosem tudtam leküzdeni. Annyira sírt, hogy hirtelen alig kapott levegőt. Megfogtam az arcát, és elhúztam magamtól. Az arca foltos volt, a bőre pedig kifehéredett a túl kevés levegőtől.

– Lélegezz, kicsim! – mondtam. Pánik növekedett bennem, de kordában tartottam, miközben Bonnie megpróbált mélyeket lélegezni.

Percekbe telt, mire eléggé megnyugodott ahhoz, hogy a légzése visszatérjen ahhoz, ami mostanra már normálisnak számított.

– Jól vagy? – kérdeztem. Bonnie bólintott. A szeme zavaros volt a kimerültségtől. – Gyere az ágyba! – Meggyőződtem róla, hogy a szék elég közel van az ágyhoz, hogy az infúzió és az oxigén rendben legyen, aztán felemeltem. A karjai gyengén a nyakam köré fonódtak. Megálltam, és csak magamba ittam az arcát. Annyira szép volt. Bonnie felém fordította az arcát, és egy apró mosolyra húzta a száját. Akkor megölt engem. Megölt egyetlen egyszerű mosollyal.

Odahajoltam hozzá, megcsókoltam, és addig tartottam, ameddig csak tudtam, mielőtt levegőt kellett vennie. Amikor visszahúzódtam, láttam, hogy remeg az ajka.

– Megvagy – mondtam, remélve, hogy tudja, hogy nem csak a mostra értem.

Lefektettem Bonnie-t az ágyra, és mellé csúsztam. Leggingset és pulóvert viselt, a haja pedig befonva lógott a hátára. Ha akart volna sem nézhetett volna ki szebben.

Mondani akartam valamit, ahogy barna szemei az enyémre szegeződtek. De nem tudtam, mit mondjak. A szívem millió mérfölddel vert óránként. Aztán azt suttogta: – Köszönöm.

Bonnie a mellkasomra tette fáradt karját, és közelebb bújt hozzám.

– Te...megmentetted őt. – Lehunytam a szemem. – Ne! – mondta, határozottabban, mint amilyen határozottan már régen hallottam beszélni. Kinyitottam a szemem. A keze az arcomhoz emelkedett. – Szeretem látni a szemed.

– Bonnie! – Megráztam a fejem. – Jól van?

Bonnie arckifejezése megváltozott. Átnézett a vállam fölött.

– East bipoláris. – Elakadt a lélegzetem, mindenem megmerevedett. Az ajkaim szétnyíltak, Bonnie pedig folytatta.

– Mindig is… nehéznek találta az életet. – De... az utóbbi időben jobban volt.

– Bipoláris. – A nagyszerű festményére gondoltam, amikor megérkeztem. A kiabálásra a mikrofonon keresztül a pajtában. A késő éjszakák. Az ivás. Az őrült viselkedés... aztán a sötétség. Ahogy a színek körülötte lilából és zöldből feketévé és szürkévé váltak. A festményei. Képtelen volt felkelni az ágyból.

– Jól tud úgy tenni, mintha minden rendben lenne. – Ismét Bonnie szemébe néztem, és a testvére széles mosolyára gondoltam, amikor körülötte volt, ugyanakkor a hangulatára, amikor itt volt. Bonnie szemhéja leereszkedett. Összefűztem az ujjainkat. Az összefonódott kezekre meredt. – Már korábban is próbálkozott.

Megdermedtem. Bonnie tartotta magát, megmutatva a benne rejlő erőt, még ha a szemei üvöltöttek is a fájdalomtól. – A bőrkarkötője.

Megvirradt a felismerés. – Már korábban is felvágta a csuklóját?

Bonnie bólintott. – Vannak pillanatai, amikor szélsőségesen magasra tör, majd borzalmasan mélyre süllyed. Amikor a mélypontok jönnek, az a legrosszabb. Évek óta fel-le járkál. De mostanában sokkal jobban van. – Felületes légvétele nehézkes volt. – Beismerte, hogy nem szedte a gyógyszereit. Azt mondta, hogy fojtogatónak találja őket, a kreativitására. De most már újra szedi őket. Szüksége van rájuk, hogy egyenletes legyen a hangulata.

Öt percig csendben ültünk, amíg ő szünetet tartott. Miközben egyre nehezebben vette a levegőt. Egész idő alatt átöleltem, egyszerűen csak megjegyezve ezt a pillanatot. Hogy milyen érzés volt mellettem. Itt és most.

Mindent, ami ő volt.

– Stabil az állapota. – Ellazultam, amikor kimondta ezeket a szavakat. Aztán Bonnie a szemembe nézett. Az ajkai megremegtek, és a szemei csillogtak.

– Téged küldtek hozzám. – Mosolygott, lila ajkai szélesre húzódtak. – Hogy átsegíts ezen. – A szavaira elhomályosult a látásom. – Vagy, hogy megmutattad nekem... milyen érzés ez.– Mozdulatlanná váltam. – Szerelem... mielőtt túl késő lenne.

– Nem! – Közelebb húztam magamhoz. Olyan közel akartam húzni, hogy a szívem ereje életet leheljen az övébe. – Kapni fogsz szívet, Bonnie! Nem vagyok hajlandó mást gondolni!

Bonnie szomorú mosolya kettétépte a mellkasomat. – Ez... egyre nehezebb.– Lehunyta a szemét, és levegőt vett. A mellkasa hörgött, és a mozdulatai kiszámíthatatlanok voltak. Amikor újra kinyitotta a szemét, azt mondta: – Küzdök. Folyatom a küzdelmet... De ha kell, akkor elmegyek... tudva, milyen érzés volt ez. – Megsimogatta az arcomat, ujja végigsiklott az ajkamon. – Milyen érzés volt szeretni téged. Megismerni téged… hallani a lelkedet a zenéd által.

Megráztam a fejem, nem akartam ezt hallani.

– Nem foglak elveszíteni! – mondtam, és megcsókoltam a homlokát. Belélegeztem a barack és vanília illatát. Nyelvemen éreztem függőséget okozó édességét. – Nem tudok nélküled élni!

– Cromwell... – Bonnie szemébe néztem. Nyelt egyet. – Még ha kapok is egy szívet… az nem mindig megoldás.

– Hogy érted ezt?

– A testem kilökheti. – Megráztam a fejem, nem voltam hajlandó ebben hinni. – Aztán ott van az is, hogy meddig élhetek a műtét után. Vannak, akik csak egy évet élnek... mások öt és tíz év között élhetnek. – Felemelte az állát. – És… néhányan huszonöt évig, vagy még tovább is élhetnek. – Lesütötte a szemét. – Nem fogjuk tudni, amíg nem tudjuk.

– Akkor huszonöt évnél tovább fogsz élni! Meg fogod csinálni, Bonnie. Újra fogsz énekelni. Lélegezni fogsz, futni és gitározni.

Bonnie rám hajtotta a fejét, és hallottam a halk sírását. Szóval szorosan átöleltem. Egy idő után az oxigénkészülék halk zümmögése és az ő küszködő lélegzetvételei adták a pillanat hangját. Mire a légzései kiegyenlítődtek, elaludt a karjaimban.

De én nem aludtam.

Egy nyitó szonáta kezdett el játszani a fejemben, ami ébren tartott. Lehunytam a szemem, és hallgattam, ahogy a zene elmeséli a történetünket. Néztem, ahogy a színek táncolnak, mint a tűzijáték november ötödikén. Bonnie illatával az orromban és az ízével a nyelvemen hagytam, hogy átjárjon a szimfónia. Hagytam, hogy melegítsen.

Órákig maradtunk így, amíg engem is magával nem ragadott az álom.

Amikor felébredtem, Bonnie a karjaimban volt... pontosan ott, ahol örökké lennie kell.

 

Huszonegyedik fejezet

Fordította: Shyra

Bonnie

Két héttel később…

– Tetszik... – mondtam, miközben Cromwell az ágy végében hegedült. Figyeltem a vonóját, és megbabonázott, hogy valaki hogyan tud ilyen jól játszani egy ilyen hangszeren.

A gyomrom megfeszült, ahogy próbáltam levegőhöz jutni a szorító mellkasomtól. De nem segített. Cromwell lehunyta a szemét, és újra eljátszotta a részletet, ami az imént írtunk. Azt mondtam, hogy "mi", de valójában csak ő írta. Nem tudtam becsapni magam, amikor olyan valakivel kellett komponálnom, mint Cromwell. Ő vette át a vezetést. Hogy is ne tette volna, amikor csak a szívére kellett hallgatnia?

Én pedig fáradt voltam. Nagyon fáradt voltam. Az elmúlt tíz napban egyszer sem keltem ki az ágyamból. Lenéztem a lábamra. Vékonyan hevertek az ágyon. Képtelen voltam megmozdulni. Cromwell mégis minden nap eljött. Megcsókolt, ahányszor csak tudott, magához szorított, amikor fáztam.

Néha azon tűnődtem, vajon a szívem is érzi-e ezt. Érezte-e, amit a lelkem érzett, amikor a fülembe súgta, mennyire szeret. Hogy mennyire imádott engem. És hogy hogyan fogom ezt túlélni.

Hinni akartam ebben. Hittem is. De sosem gondoltam volna, hogy ennyire elfáradok. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyi fájdalmat fogok érezni. De amikor Cromwell szemébe néztem, a mamám és a papám szemébe, és amikor Eastonra gondoltam, tudtam, hogy ki kell tartanom.

Nem veszíthetem el őket.

Odakintről egy kocsiajtó nyitásának hangja hallatszott. Cromwell szünetet tartott, miközben jegyzetelt a kottánkra. Bizseregtek az ujjaim, mert tudtam, ki lesz az. Easton ma jön haza. Egy Charleston melletti rehabilitációs központban volt, amit a terapeutája ajánlott. Amelyik segíthetett neki visszatérni egy biztonságos helyre. Egy olyan helyre, ahol megkapja a szükséges eszközöket, hogy megküzdjön a sötét gondolataival. És hiányzott nekem. Nem láttam őt, kivéve az első éjszakát a kórházban.

Cromwell felállt, amikor kinyílt a bejárati ajtó. A szívem mintha a mellkasomban dobogott volna, de ez csak egy fantomdobbanás lehetett. Tudtam, hogy nem rendelkezik ilyen erővel.

Cromwell mellettem ült az ágyamon, és fogta a kezemet, amikor kinyílt a szobám ajtaja. Easton lehajtott fejjel állt, és a csuklóját kötszerek borították. De ő a testvérem volt. És ugyanúgy nézett ki, mint mindig.

Könnyek gördültek le az arcomon, ahogy kínosan állt az ajtóban. Nem nézett fel. Cromwell elengedte a kezemet, és átment a szobán. Easton felkapta rá a tekintetét, és Cromwell a karjába húzta. Ekkor már nem tudtam mit tenni. Ahogy ott láttam őket kettejüket, az áldozatot és a megmentőjét, összeomlottam. Easton háta megremegett, ahogy Cromwell szorosan magához ölelte.

Néhány percig így maradtak, amíg Easton fel nem emelte a fejét, és a tekintete össze nem találkozott az enyémmel. – Bonn – suttogta, és az arca eltorzult, amikor meglátott engem az ágyon. Olyan volt, mintha nem tudna megmozdulni. Ezért felemeltem a kezem, és felé nyújtottam, hogy megfogja. Tétovázott, mígnem Cromwell a vállára tette a kezét.

– Hiányoztál neki, East – mondta Cromwell. Annyira szerettem ezt a fiút. Olyan hihetetlenül nagyon.

Easton lassan ért el, de amikor az ágy szélére süppedt, és megfogta a kezemet, magamhoz húztam. Easton átölelt, én pedig tartottam, csak hogy újra a karjaimban legyen. Az én világomban.

– Szeretlek, Easton.

– Szeretlek, Bonn.

Addig öleltem, ameddig csak tudtam. Aztán az infúzióm csipogott, és Clara visszajött a szobába. Mosolygott Eastonra, és gyorsan kicserélte az infúziós zacskómat. Folyadékot kellett kapnom. Ráadásul most már egy branül is volt a karomban. Nem tudtam már enni, ezért így kellett táplálékhoz jutnom. Easton figyelt, a szeme még mindig szomorú volt. Amikor Clara elment, Easton leült az ágyam melletti székre. És ahogy minden nap tette, Cromwell szemtelenül felmászott mellém az ágyamra, és megfogta a kezemet.

– Hogy vagy? – kérdeztem, gombóccal a torkomban.

Easton szeme fénylett. Lehajtotta a fejét. – Sajnálom. – Cromwellre nézett. – Sajnálom, Crom.

Meg akartam szólalni, de Easton azt mondta: – Egyszerűen nem bírtam tovább. – Beszívta a levegőt. Én is vettem volna egyet, ha tudtam volna. – Abbahagytam a gyógyszereim szedését. És minden a nyakamba szakadt...

Kinyújtottam a másik kezem, és ő megfogta. – Nekem... Szükségem van rád – suttogtam.

Easton a szemembe nézett, és végül bólintott. – Tudom, hogy szükséged van rám, Bonn. – Gyenge mosolyt küldött felém. – Itt leszek. Ígérem.

Kifújtam a levegőt, és megpróbáltam olvasni az arcáról. Fáradtnak, visszahúzódónak tűnt. De itt volt. Easton előrehajolt. – Hogy vagy? – A tekintete végigpásztázta a szobámba hozott gépeket.

– Kitartok – mondtam, és az arca elkomorult. Cromwell megcsókolta a vállamat, a keze szorosabban markolta az enyémet.

Kinéztem az ablakon. – Milyen lehet... odakint? – Soha nem sejtettem, hogy az embernek ennyire hiányozhat a nap. Hiányzik a szél, és még az eső is.

– Szép – mondta Easton. Elmosolyodtam magamban a bátyám egyszavas válaszán. Én soha nem írtam volna le így. Azt akartam tudni, milyen színűek a levelek a fákon. Hogy hűvösebb volt-e, mint tíz nappal ezelőtt. Hogy milyen volt a tó este, most, hogy az éjszakák egyre sötétebbek lettek.

– Szép – mondtam, és Easton elvigyorodott.

– Szóval? – kérdezte Easton, és a hangjában megcsillant a boldog bátyám árnyéka. – Mit komponáltál? – Nem hittem, hogy tényleg érdekli, de szerettem, hogy megpróbálta.

Cromwell a zsebébe nyúlt, és elővette a hangrögzítőjét. Mindig rögzítette, amit játszottunk, majd átküldte a mobilomra, hogy meghallgathassam. Lejátszotta a részeket, amiket létrehoztunk, és még a nyers keveréseket is, hogy az összes hangszeres rész hogyan fog egymásba épülni.

Easton szája tátva maradt. – Te játszottál azokon a hangszereken? – kérdezte Cromwelltől.

Cromwell arca lángba borult. – Igen – válaszoltam helyette.

Easton a homlokát ráncolta. – Ki írta a zenét?

– Mindketten...

– Cromwell – szakítottam félbe. Cromwell összeszűkült szemmel nézett rám. Nem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak. – Így igaz... – Ez volt az ő műve. Ez mind az ő műve volt.

Easton hátradőlt a székében, és megrázta a fejét. – Szóval az EDM sztár a klasszikus zenét szereti.

Cromwell szája megrándult. – Semmi baj.

Easton felnevetett, és Cromwell ajkára teljes mosoly ült ki a somolygásból. A boldogság hangja és látványa beragyogta a világomat.

Nem telt el sok idő, és elaludtam. Amikor felébredtem, Clara a sztetoszkópjával ellenőrizte a szívverésemet. – Még mindig ver? – kérdeztem, miközben a szokásos viccünk kicsúszott a számon.

Clara elmosolyodott. – Még mindig bírja.

Cromwell és Easton a szoba túloldalán ültek. Halkan beszélgettek, fejüket szorosan egymáshoz hajtották. Cromwell megfordult, mintha megérezte volna, hogy felébredtem.

Odajött hozzám, és megcsókolt. Clara felnevetett, és kiment a szobából. Leült az ágy szélére. – Hogy érzed magad, kicsim?

Kicsim. Most kezdett el így hívni. Körülbelül annyira szerettem, mint amennyire őt szerettem.

– Jól. – Megdörzsöltem a mellkasomat.

Cromwell leemelte a sztetoszkópot az oldalsó asztalról.

– Meghallgathatom?

Bólintottam. Cromwell a hideg sztetoszkópot a mellkasomra tette, és lehunyta a szemét. Néztem, ahogy a szeme a csukott szemhéja alatt mozog. Kíváncsi voltam, mit lát. Milyen színeket és formákat. Aztán benyúlt a zsebébe, és a sztetoszkóp széle alá dugta a diktafonhoz kapcsolt kis mikrofont. Néhány percig így maradt, aztán kinyitotta a szemét, és hátrahajtotta a fejét. Anélkül, hogy kérnem kellett volna, lejátszotta a felvételt. Belélegeztem az orromon keresztül, mélyen beszívtam az oxigént, miközben a gyenge szívem akadozó, nehézkes hangja visszhangzott a szobában.

Gyakorlatilag énekelte, hogy feladja.

– Csináld Eastonét – mondtam. Cromwell zavartnak tűnt, de megtette, amit kértem. A ritmus erős volt. Tudtam, hogy az lesz.

– Most a tiéd. Hallani akarom a tiédet.

Cromwell a szívére tette a sztetoszkópot, de ezúttal nekem adta a fülhallgatót. A dobogó szívének hangja a fülembe dörömbölt. Én pedig elmosolyodtam.

Ez volt a szíve zenéje.

– Gyönyörű – mondtam.

Egész nap tudtam volna hallgatni.

* * * * *

Három nappal később…

– Hová megyünk? – kérdeztem, miközben Cromwell segített beülni a tolószékembe. Clara már egy órája bejött a szobámba, és leszedte a branülömről az élelmezési tasakot. Rákötötte a kis oxigénpalackot a csövemre, és segített felöltözni.

Cromwell az ajtóhoz tolt. A pulzusom mintha felgyorsult volna, ahogy elhaladtam anyu és apu mellett. – Ne túl sokáig, jó? – mondta Cromwellnek mama.

– Tudom. Nem fogom túlzásba vinni.

– Mi történik?

Cromwell elém hajolt, és lágyan az arcomra tette a tenyerét.

– Friss levegőt szívunk.

Az ajkaim szétnyíltak, amikor az ajtó kinyílt, és egy napsütéses idő tárult elénk. Cromwell vastag fekete pulóverébe, kabátjába és takarókba burkolóztam. De nem érdekelt, hogy nevetségesen nézek ki. Ki akartam menni a szabadba. Nem érdekelt, hogy hova.

Ki akartam menni.

Cromwell kitolt az ösvényre. Megállt. Azon tűnődtem, vajon tudja-e, hogy csak az enyhe szellőt akarom érezni az arcomon. Hogy hallani akartam a madarak énekét a fák között.

A szája a fülemhez ért. – Készen állsz?

– Mmm.

Cromwell a kocsijához vezetett, és az anyósülésre ültetett. Ahogy az arca elhúzódott az enyém mellett, megállt, és egyetlen gyengéd csókot nyomott az ajkamra.

Bizsergett, amikor becsukta az ajtót, és beült a vezetőülésbe. A kezét az enyémbe fonta. Nem engedte el, miközben lassan kihajtott az utcámból az országútra.

Kibámultam az ablakon, és néztem, ahogy a világ elhalad mellettünk. Szerettem ezt a világot. Szerettem az életemet. Nem voltam benne biztos, hogy ezt sokan gondolják így nap, mint nap. De gyakran ez volt a legmegrendítőbb gondolatom.

Élni akartam. Akartam az előttem álló lehetőségeket. Látni akartam azokat az országokat, amelyekről eddig csak álmodtam. Cromwell megszorította a kezem. Lehunytam a szemem, és mély levegőt vettem. Hallani akartam a zenét, amelyet Cromwell fog teremteni. Mellette akartam lenni, látni, ahogy a műve életre kel.

Cromwell jobbra kanyarodott egy országúton. A tó erre volt. Ahogy a teherautója behajtott a parkolóba, láttam, hogy egy kis fából készült csónak, két evezővel az oldalán, a fából készült dokk végén várakozik.

A vérem felmelegedett a szeretettől. Cromwell felé fordultam.

– Egy csónak...

Cromwell bólintott, és vastag fekete pulóvere fölé felvette kapucnis bőrdzsekijét. Olyan jóképűen nézett ki így. – Azt mondtad, szeretsz a tavon lenni. – Félig elolvadtam attól az aranyosságtól, amit ez a gesztus magában hordozott. De a másik megdermedt. Cromwell azt mondta, hogy megcsináljuk ezt, miután a szívem megérkezett. Amikor már jobban leszek.

Nem voltam bolond. És ő sem volt az.

A napok csak teltek. És minden egyes elhalványuló perccel egyre gyengébb és gyengébb lettem.

A szív talán soha nem jön meg. Ami azt jelentette, hogy ez az utazás sem jöhet el soha. Megremegett az ajkam, ahogy rám nézett, és a hirtelen rám törő félelem magával ragadott.

Cromwell gyorsan odahajolt, és a homlokát az enyémhez szorította. – Még mindig hiszem, hogy megkapod a szívet, kicsim. Csak ezt most szerettem volna megadni neked. Hogy kimenj a házból. Nem adom fel.

A bennem lévő feszültség elszállt a hangja őszinteségét hallva. – Oké – suttogtam vissza. Cromwell újra megcsókolt, és kiszállt a kocsiból. Biztos voltam benne, hogy soha nem fogok betelni a csókjaival. Amikor kinyitotta az ajtómat, és a hűvös szellő beáramlott, lehunytam a szemem, és csak lélegeztem. Éreztem a levelek zöldjének illatát. A tó frissességét.

És persze éreztem Cromwell illatát. A bőrdzsekijét. A kölni pézsmaillatát, amit viselt, és a cigarettafüst halvány illatát.

– Készen állsz?

Elmosolyodtam, és bólintottam. Cromwell kiemelt a teherautóból, és felvette az oxigénpalackomat. Ahogy lassan lesétáltunk a stégre, néhány percig elhanyagoltam a tó nézését. Ehelyett Cromwellre bámultam. Az olajbogyószínű bőrét. A borostát az arcán. A kék szemét és a hosszú fekete szempillákat, amelyek keretbe foglalták egyedi színüket.

Gyengesége ellenére ebben a pillanatban a szívem erősnek érezte magát. És biztos voltam benne, hogy ha a mélyére néznék, Cromwell lenne az, akit látnék. Cromwell bizonyára érezte, hogy nézem, mert lesütötte a szemét. Még csak zavarba sem jöttem miatta. – Olyan jóképű vagy... – mondtam, a hangomat elragadta a szellő.

Cromwell megtorpant. Egy pillanatra lehunyta a szemét. Aztán lehajolt és újra megcsókolt. Pillangószárnyak rebbentek a mellkasomban. Amikor visszahúzódott, kicsúsztattam a kezemet a nyaka köré, és az arcára helyeztem. Szavak nélkül mondtam el neki, mit érzek.

Hiszen a szerelem túlmutatott a szavakon.

Cromwell beszállt a csónakba. Az enyhén ringatózott, ahogy leeresztett az ülőhelyre. Hátradőltem, és mély levegőt vettem. Cromwell egy takarót terített körém, majd a kezébe vette az evezőket. – Tudod... tudod, mit csinálsz? – kérdeztem.

Széles mosolya elszívta azt a kevéske levegőt, ami még a tüdőmben volt. – Azt gondoltam, hogy csak úgy belevágok. – Kihúzódtunk a tóra és Cromwell gyorsan belejött az evezők használatába. Elmosolyodtam, ahogy siklottunk a csendes vízen, az evezők fodrozták körülöttünk a vizet. Cromwell a szemembe nézett, és rám kacsintott. Nem tudtam megállni, hogy ne nevessek. A hang zihálva jött ki, de még ez sem akadályozott meg abban, hogy megbecsüljem a pillanatot.

Úgy döntöttem, hogy Cromwellnek ez az oldala tetszett a legjobban. Az, amikor szabad volt. Ahol vicces volt, ahol nem védték falak a szívét. Elnézett a tó partjára, ahol a fák sűrűbbek voltak, mintha egy külön világba burkolnának minket, csak nekünk. És én megdöbbentem. Meglepett, hogy ez az angol fiú, az EDM hercege, most itt van velem. A fiú, aki dallammal a szívében és szimfóniával a lelkében született, itt volt ezen a kedvenc tavamon, és úgy evezett végig minket a vízen, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

Nem akartam senki mást az életemben, mert féltem attól, mi lesz, ha elveszítem ezt a harcot. De most itt voltam, Cromwell-lel, ő lett az evezőm, segített vitorlázni ezen a tavon, tudtam, hogy ez nem is lehetett volna másképp.

Csendben haladtunk, csak a madarak éneke és a levelek zizegése volt a kísérőzenénk. Ahogy egy madár énekelt, felnéztem, majd Cromwellre. – Mustársárga – mondta. Elmosolyodtam, aztán a zizegő levelekre néztem, amelyek egy túlnyúló ágról szinte megérintették a tavat. – Bronzszínű.

Magasabbra húztam magamra a takarót, amikor hideg kezdett épülni a lábujjaimnál. Lehunytam a szemem, és hallgattam a mustársárga és bronzos hangokat.

Kinyitottam a szemem, amikor Mozart Negyedik szimfóniájának hangját hallottam. Cromwell abbahagyta az evezést, és maga mellé tette a mobilját.

Visszarepültem az első találkozásunkhoz. Amikor elhagytam a klubot, és lesétáltam a brightoni tengerpartra. Mindig is szerettem a vizet, és volt valami fenséges a tenger csapkodó hullámaiban Nagy-Britanniában. Még nyáron is viharos és hideg volt.

Mozart A-dúr klarinétversenyének nyugodt hangja szólt mellettem, ami szöges ellentétben állt azzal, amit néztem. Aztán Cromwell Dean, éppoly viharosan, mint a hullámok, Jack Daniels-szel a kezében letántorgott a partra. Gondterhelt tekintete az enyémre siklott, amikor meghallotta a zenét a telefonomból.

És most: – Mozart? – kérdeztem, és elmosolyodtam. Bizonyára emlékezett arra a találkozásra is.

– Amadeus és én megegyezésre jutottunk.

– Igen?

Bólintott. – Újra barátok vagyunk.

– Jó – mondtam válaszul. De ez a szó többet jelentett. Mert Cromwell újra beleszeretett a klasszikus zenébe. Újra játszott. Oldalra billentettem a fejem, amikor visszaült a helyére. Megvártam, amíg a szimfóniában egy kis szünet következett, hogy megkérdezzem: – Mit akarsz kezdeni az életeddel, Crom?

Cromwell előrébb ült, és megfogta a kezemet. Mintha erőt adott volna neki. Egy férfi egy régi kenuban evezett el mellettünk. Cromwell figyelte őt. – Mindig látom őt itt – mondta szórakozottan. Megvonta a vállát. – Mindent akarok. – Szorosabban fogta meg a kezemet. – Zenét akarok alkotni. Ez minden, amit valaha is akartam. – Elvigyorodott. – Máshoz nincs tehetségem.

Azt kívántam, bárcsak néhány lélegzetvisszafojtott szónál többet tudnék mondani. Mert megmondtam volna neki, hogy nincs szüksége más tehetségre. Mert ahogyan zenét alkotott, a képessége olyan volt, mint semmi, amit valaha láttam vagy hallottam. A puszta tehetségen felül állt. Isteni volt. És pontosan ez volt a rendeltetése.

– Szeretem az EDM-et, de klasszikus zenét is kell komponálnom. – Megdörzsölte az ajkait. – Csak játszani akarok. Alkotni. Bárkinek, bárhol, amíg van zene az életemben. Imádom az EDM-et, de azt hiszem, semmi sem adja meg nekem ugyanazt az érzést, mint a klasszikus. – A fejével az én irányomba bólintott. – Igazad volt. A klasszikus zenével szavak nélkül mesélsz el egy történetet. Megmozgatod az embereket. Inspirálod őket. – Sóhajtott, mintha megtalálta volna a béke szikráját meggyötört lelkében. – Amikor klasszikus zenét játszom, amikor komponálok... az jelent valamit. Értelmet ad az életemnek. – Rám nézett, és szünetet tartott, mintha visszafogta volna magát, hogy ne mondjon valamit.

– Mit? – rángattam a kezét.

A tekintetemet kutatta, majd így szólt: – Lewis felajánlotta nekem a helyét a Charlestonba hamarosan kezdődő előadásban. Hogy komponáljak és bemutassam a műveimet. – A szemeim tágra nyíltak. Ha a szívem száguldani tudott volna, sprintbe kezdett volna. Cromwell lehajtotta a fejét, mintha zavarban lenne. – Egy szimfónia. – Beszívta a levegőt, és láttam, hogy a szemében megcsillan annak a súlya, amit három éven át cipelt az apja miatt. – Nekem nem sokáig tartana. A komponálás. De... – Meg tudta csinálni. Biztos voltam benne, hogy a szíve mélyén már egy szimfónia várta, hogy kitörjön belőle.

– Meg kell tenned. – Visszagondoltam azokra a videókra, amiket gyerekkorában láttam róla játszani. A zene, ami akkoriban olyan természetesen jött neki, mint a légzés. Ami most még erősebb szükséglet volt. – Meg kell tenned. – A kevéske energiámat arra használtam, hogy előrehajoljak, és megsimogassam az arcát.

Cromwell rám nézett. – Nem akarlak elhagyni. –Abban az esetben, ha csak ennyi időnk maradt. Olyan élénken láttam a szavakat a fejében, mint ahogy ő látta a színeket, amikor meghallott egy egyszerű zajt. A gála jutott eszembe – számomra, olyan messze. És tudtam, hogy ha nem jön egy szív, nem leszek ott, hogy lássam.

Vicces volt. A szívem haldoklott, mégsem éreztem tőle önmagában fájdalmat. De abban a pillanatban biztos voltam benne, hogy sírt, amiért talán nem láthatja Cromwell Deant igazán elemében, azon a színpadon, ahová született.

– Neked...meg kell tenned. – Mert ha nem tenném meg, akkor az égből néznék le az apja mellé, és nézném, ahogy a fiú, akit szerettünk, rabul ejti a teremben mindenki szívét és elméjét.

Cromwell a kenusra nézett. A férfi bólintott, és némán elhaladt mellettünk. Cromwell nézte, ahogy elmegy. – És te? – kérdezte. – Mit akarsz kezdeni az életeddel?

Cromwell elhúzta a hajamat az arcomról. Azt hittem, ez csak ürügy arra, hogy megérintsen, és ez melegséget hozott a hűvös csontjaimba. – Az írás a szenvedélyem... Mindig is úgy gondoltam, hogy talán ezzel fogok valamit kezdeni. – Nehezen szedtem a levegőt. – Hallani, ahogy a szavaimat visszaéneklik nekem. – Nem volt túlságosan bonyolult álom. És már meg is valósult. Szorosabban fogtam a kezét. – Ezt már megadtad nekem.

De volt egy nagyobb álom a fejemben, és csak most értettem meg, hogy mennyire elérhetetlen. Egyesek talán egyszerűnek gondolnák, vagy semmi nagy jelentőségűnek, de számomra ez volt a világ.

– Bonnie?

– Hogy... férjhez menjek – mondtam. – Hogy gyerekeim legyenek. – Az alsó ajkam megremegett. Mert még ha a szívem meg is jönne, nehéz lehet családot alapítani. A műtét utáni gyermekvállalás még több kockázatot rejt magában, de tudtam, hogy megkockáztatnám. Éreztem, hogy a szempilláim nedvesek lesznek. – Örökké szerelmesnek lenni... és örökké szeretve lenni. – Könnyed mosolyra húzódott a szám. – Ez most az én álmom. – Amikor a halál fenyegetett, rájöttél, hogy az igazi álmaid nem is olyan grandiózusak. És ezek mind egy dologra irányultak – a szerelemre. Az anyagi javak és az idealista célok elhalványultak, mint egy haldokló csillag. A szerelem volt az, ami megmaradt.

Az élet célja a szeretet volt.

Cromwell az ölébe vett. A mellkasához simultam, és egy darabig így sodródtunk. – Crom.

– Igen?

– Játszanod kell a gálán.

Cromwell megfeszült. Eltelt néhány pillanat, mire megszólalt: – Megteszem, ha cserébe ígéretet teszel nekem. – Felnéztem a szemébe. Cromwell várt rám. – Ha megígéred, hogy ott leszel, és nézel. – Nem akartam ezt megígérni, mert kicsi volt az esélye, hogy ez lehetséges. És már a gondolatától is megrémültem. De amikor visszagondoltam Cromwellre, aki hetekkel ezelőtt a zongoránál kuporgott, az apja miatt gyötrődött, és a szívében lévő zenére vágyott, de eltaszította magától, hogy ne fájjon, tudtam, hogy nem tehetem ezt vele.

– Megígérem – mondtam remegő hangon. Cromwell kifújta a levegőt, amiről nem is tudtam, hogy visszatartja. – Megígérem. – Megfogta az ujjaimat, és megcsókolta mindegyiket. A számhoz illesztette az ajkait, aztán az arcomra, a homlokomra, az orromra. Úgy kapaszkodott belém, mintha kicsúsznék a kezei közül, és a patakba sodródnék, ha nem így tenne.

– Cromwell? – kérdeztem, amikor egy madár újra énekelt. – Kinek van szinesztéziája? Anyukádnak vagy apukádnak?

Cromwell összehúzta sötét szemöldökét. – Hogy érted ezt?

– Ez genetikai eredetű... nem igaz?

Cromwell arcára meglepettség ült ki. Megrázta a fejét. – Nem lehet. – A víz felé pillantott. – Anyának nincs, és apának biztosan nem volt.

A homlokomat ráncoltam, hirtelen rosszul éreztem magam. – Biztos rosszul tudtam. – Biztos voltam benne, hogy nem, de ebben az esetben fogalmam sem volt, hogyan magyarázzam meg Cromwellt.

Cromwell ezután nem sokat beszélt. Úgy tűnt, mélyen elgondolkodott. Én a karjában maradtam, Mozartot hallgattam, és elképzeltem őt a színpadon. Megdörzsöltem a mellkasomat, amikor egyszerre fájdalmat kezdtem érezni ott. Cromwell visszatett az ülésre, és elindultunk vissza a dokk felé. De minden egyes evezőcsapással egyre kevésbé éreztem jól magam.

Pánik tört rám, amikor a bal karom zsibbadni kezdett. – Bonnie? – kérdezte Cromwell, amikor elértük a dokkot. A kikötőoszlop köré dobta a kötelet, éppen akkor, amikor a fájdalom, amely olyan nagy volt, hogy felemésztett, átvette az irányítást a bal oldalam felett. Odanyúltam, hogy megfogjam a karomat, miközben a légzés képességét is elragadta.

– Bonnie! – Cromwell hangja szűrődött a fülembe, miközben a világ az oldalára billent. A szemem felpattant, és láttam, hogy a nap átbukik a fák résein. A zizegő levelek hangja felerősödött, és a madarak éneke olyan volt, mint egy opera. Aztán Cromwell fölém került, kék szemei tágra nyíltak és pánikba estek. – Bonnie! Kicsim!

– Cromwell – próbáltam mondani. De az energiám kiszivárgott a testemből, a világ a szürke tompa árnyalataiba fakult. Aztán ami a legrosszabb, minden elcsendesedett; Cromwell hangjának zenéje és az élővilág csendbe merült. Beszélni akartam, el akartam mondani neki, hogy szeretem. De a világom elsötétült, mielőtt megtehettem volna.

Aztán súlyos csend vett körül.