7.-8.-9. Fejezet

 

Hetedik fejezet

Fordította: Jane

Bonnie

– Bonnie, Cromwell, szeretnék veletek beszélni óra után. – A fejem felemelkedett a jegyzeteimből, amikor Lewis megszólalt. Hátrapillantottam Cromwellre.

A múlt heti kávézóban történt beszélgetésünk óta rám se nézett. Sőt, úgy tűnt, egyenesen kerül engem. Most azonban még a tekintetemet is kerülte. Hátradőlt a székén, és még azt sem vette tudomásul, hogy a professzor hozzá beszélt.

Az óra véget ért, én pedig összeszedtem a holmimat. – Jól vagy? – kérdezte Bryce, miközben vádló pillantást vetett Cromwellre.

– Igen. – Tudtam, hogy biztosan a darabról volt szó, amit meg kellett komponálnunk. Még én is tudtam, amikor beadtam, hogy gyenge. Ideges mosolyt villantottam Bryce-ra és megöleltem. – Később találkozunk, oké? – Ismét Cromwellre pillantott. – Rendben leszek – erősködtem.

– Mr. McCarthy, ez egy magánbeszélgetés – mondta Lewis.

Bryce bólintott Lewisnak, és elhagyta a termet. Odasétáltam a professzor asztalához, ahol két szék várt. Leültem az egyikre. Hallottam Cromwell nehézkes lépteit, ahogy lassan lefelé sétált a lépcsőn. Egy perccel később lehuppant a mellettem lévő székre. A parfümjének illata az orromba szállt.

Erős volt, fűszerességgel átitatva.

Ez volt az első alkalom, hogy közelről beszélgettem a professzorral. A privát beszélgetéseink csak egy hét múlva kezdődtek volna. Lewis elővette a vázlatot, amit beadtam, és letette az asztalra. – Csak beszélni akartam mindkettőtökkel a lehetséges kompozícióról. – Nyeltem egyet, az idegesség összerándította a gyomrom. – A feltevés és az előtétel jó. A vázlat jól meg van írva. – Rám nézett, tisztában volt vele, hogy én írtam. – De az egész hiányos... jobb szó híján, nincs benne érzelem, lélek. – Hosszú, éles lélegzetet vettem, amikor Lewis szavai rám zúdultak. Nem néztem Cromwellre. Ugyanaz volt, amit én mondtam neki a zenéjéről Brightonban.

Lewis megdörzsölte az arcát, és Cromwell felé fordult. A padlót bámulta. A düh felgyülemlett bennem. Úgy tűnt, ezt a srácot sosem érdekelte semmi, nem törődött vele. Hogy kerülhetett ide, a jelenlegi hozzáállásával, amit a zene iránt tanúsít, és hogy Lewis mellett tanuljon, a mai napig nem értettem.

– Vivaldi leghíresebb műve a Négy évszak. – Felolvasott néhányat a javaslatai közül. – Azt akarom, hogy a diákjaim eredetiek legyenek. Azt akarom, hogy felfedezzék az önkifejezést az alkotásaikban. Nem akarom, hogy egy másik mestermű újrateremtése legyen a munkájuk. – Előrehajolt, és láttam a téma iránti szenvedélyét tükröződött a szemében. – Azt akarom, hogy ez a ti művetek legyen. A szívetekből és lelketekből. Tegyetek bele mindent a zenébe, ami megérint, ami megmozgat. A megpróbáltatásokat és a szenvedéseket, amelyekkel szembenéztetek. –Leült és hátradőlt. – Mondjátok el, hogy kik vagytok. Tegyetek bele mindent, ami ti magatok vagytok ebbe a darabba.

– Igyekezni fogunk – mondtam. – Igaz, Cromwell? – Amikor nem szólt semmit, úgy éreztem, hogy sikítanom kell csalódottságomban.

Lewis felállt a helyéről. – Használjátok ki a termet. Délutánig üresen áll. Próbáljátok meg, hátha ki tudtok találni valami mást, valami egyedit.

Lewis távozott, és a terem fülsiketítő csendbe merült. Az arcomat a kezembe temettem, és vettem egy mély lélegzetet. Semmit sem segített abban, hogy megnyugodjak. De amikor felnéztem Cromwellre és a szart sem érő hozzáállására, amelyet tanúsított, megszakadt a szívem a zenészért, akinek valaha hittem. Azért, aki nyilvánvalóan már nem élt benne. – Tényleg nem érdekel? – suttogtam.

Találkozott a tekintetünk. Az övé élettelennek tűnt. Hidegnek. – Nem igazán, nem. – Az akcentusától gúnyosnak és lekezelőnek éreztem a válaszát.

– Miért vagy itt egyáltalán? – Felálltam a helyemről, és meg kellett dörzsölnöm a mellkasomat, amikor a szívem megdobbant és kalimpált a frusztrációtól, ami felgyülemlett bennem. – Te nem játszol hangszeren. Nem érdekel téged a zeneszerzés. Láttalak a többi óránkon, és úgy tűnik, épp annyira élvezed őket, mint ezt. – Most már annyira lendületben voltam, hogy nem tudtam abbahagyni. Fel-alá járkáltam, de meg kellett állnom, és csípőre tettem a kezem, amikor hirtelen harag árasztotta el a fejemet és lopta el a lélegzetemet. – Ezen a héten már háromszor kértem, hogy találkozzunk. Azt mondtad, hogy egyik alkalom sem megfelelő neked. Pedig tudom, hogy a bátyámmal párszor kirúgtál a hámból, és a fél női diáktársadalmat megdugtad.

Cromwell felhúzta a szemöldökét. Az ajkát egy kísérteties mosolyra húzta. Ez nagy hiba volt. Teljesen megsemmisített. – Hallottam, ahogy keversz, Cromwell. Ezt ne felejtsd el. – Nevettem. Mi mást tehettem volna? Láttam az álmaimat az idei évemet illetően elporladni, mint homokszemeket a homokórában. – Vonattal mentem Brightonba, hogy megnézzelek, és minden, amit kaptam az egy nagy csalódás volt. – Felkaptam a táskámat. – Amennyire meg tudom ítélni, nincs benned vágy. Nincs szenvedélyed a zene iránt, egy amúgy is teli programba zsúfolódtál, Isten tudja, milyen okból. Nekem fogalmam sincs, hogy Lewis mit lát benned, de bármi is az, nagyot fog csalódni, amikor nem valósul meg az elvárása. – Megbizonyosodtam arról, hogy a szemembe néz és figyel. – És azt is tudom, hogy én már így érzek.

Lenyugodva, most, hogy kiűztem a dühömet, elé álltam, és folytattam.

– Találkozzunk ma este a Jefferson Coffee-ban. Megpróbálhatjuk helyrehozni a dolgot, és megbizonyosodhatunk róla, hogy mindketten átmenő jegyet kapjunk. Találkozzunk ott hétkor.

Még csak meg sem álltam, hogy választ kapjak. Soha senki nem férkőzött a bőröm alá úgy, mint ő. Kirohantam a meleg napra; a nyári perzselő meleg időjárás kezdett fokozatosan lehűlni. A kezemet a falnak támasztottam, és kényszerítettem magam, hogy lélegezzek, és csak akkor mozdultam meg, amikor hangokat hallottam a hátam mögül. Lassan, mialatt próbáltam lenyugtatni a zakatoló szívemet, és a kollégium felé sétáltam, amint odaértem lefeküdtem az ágyra. Behunytam a szemem, de az agyam csak azt akarta, hogy Cromwellt lássam magam előtt.

Arra a videóra gondoltam, amit évekkel ezelőtt láttam róla. Hol volt az a fiú? Mi történt vele, hogy elvesztette a szenvedélyét? A fiú, akit a sok videoklipben láttam, amiket az évek során kikutattam, szinte meghalt. Valaha olyan céltudatosan, szenvedéllyel és lélekkel játszott. Most minden, ami körül lengi, hideg és fagyos. Olyan zenét játszott, ami nem jelentett semmit. Nem váltott ki belőlem érzelmeket. Semmit sem mondott a világnak.

És az álmom, hogy jól teljesítsek ezen a kurzuson, most határozottan az ő kezében volt.

* * * * *

– Még egyet, Bonn? – Az ablakon bámultam kifelé, de felnéztem Samre, aki mellettem állt egy majdnem üres kávéskannával.

– Nem. – Erőltetett mosollyal néztem rá. – Azt hiszem, felültettek... már megint.

– Cromwell?

– Honnan tudtad?

– Csak egy megérzés. – Sam elmosolyodott. – Legalább koffeinmentes kávét iszol. Egész éjjel fent lennél, ha koffeines lenne.

Ismét elmosolyodtam, de biztos voltam benne, hogy látja a szomorúságot az arcomon. – Csak összeszedem a cuccaimat és megyek. Mennyi az idő egyébként? – Egy gyors pillantást vetett körbe a kávézóban, amiből tudtam, hogy záróra van. A székek fejjel lefelé álltak az asztalokon, és a padlót részben felmosták. – Sajnálom, Sam. Hamarabb kellett volna szólnod, hogy menjek.

– Nem probléma. Úgy tűnt, elmélyültél a munkádban. Nem akartam megzavarni a folyamatot.

– Köszönöm.

– Egyébként fél tizenkettő van. Csak ha még mindig kíváncsi lennél az időre.

Újabb feszes mosolyt villantottam felé, aztán átdobtam a táskámat a vállamon, és felhúztam a pulóveremet. Fáztam. És fáradt voltam. Gyalog jöttem a kollégiumból, mert szükségem volt a friss levegőre és a testmozgásra.

Végigmentem a Fő utcán, és megálltam, amikor elhaladtam a WoodKnocks mellett. Ez volt az a bár, ahová a legtöbben jártak. Volt egy kis klub alatta, ahova elvonultak éjfél után. Ha nem a Pajtában, akkor a Wood Knocksban gyűltek össze az emberek. A tánc, az olcsó sör, és a laza szórakozás, a hamis igazolványok tömkelegéhez való hozzáállás csak előjáték volt a dugáshoz, se több, se kevesebb.

– Felesek, faszfejek! – Egy pillanat alatt felismertem a bátyám hangját. Benéztem az ablakon, és láttam, hogy Easton az asztalon áll, hangja visszaverődött a falakról. Nem tudtam elhinni, hogy megint ennyire részeg volt. Csak egy újabb dolog, ami aggasztott. Túl sokat bulizott.

– Cromwell, emeld fel a „sejhajod”– mondta szörnyű angol akcentussal –, most azonnal, fiam! – A tömeget pásztázta. – Hol van?

Hitetlenkedő nevetés tört ki az ajkam közül. Elsétáltam, otthagyva a bátyámat a tömött tömeget kutatva, mielőtt megpillanthattam volna Cromwell arcát. Ha észrevettem volna, nem bíztam benne, hogy nem csinálok hülyét magamból azzal, hogy berontok oda és leüvöltöm a fejét, hogy majdnem öt órán át ültem abban a kávézóban, miközben egyedül végeztem a közös munkánkat.

Felgyorsítottam a tempómat, ahogy visszamentem az egyetemre, és jobban erőltettem az iramot, mint az bölcs dolog lett volna. Megérkeztem a kollégiumba, de ahogy a kezem ott lebegett a kilincset, meggondoltam magam, és a zenei tanszék felé vettem az irányt. Még mielőtt Lewis megérkezett volna a kollégiumba, a termek nyitva voltak a diákok számára éjjel-nappal. A tantestület megértette, hogy a napszaknak semmi köze ahhoz, hogy mikor érint meg az ihlet szele. A legtöbb művészember éjszakai bagoly volt.

Legalábbis azok, akiket én ismertem.

Lehúztam a kártyámat, és a folyosón végigmentem egy gyakorlóterem felé. Éppen a földre ejtettem a táskámat, amikor meghallottam a zongora hangját, ami végigszállt a folyosón.

Megálltam az ajtó mellett, és lehunytam a szemem, mosoly ült az ajkamra. Ez mindig ugyanolyan volt. Valahányszor zenét hallottam, valami történt bennem. A zene mindig úgy szivárgott belém, mint a bőrig áztató esőszitálás egy hideg napon. Éreztem, hogy egészen a csontjaimig hatol.

Semmi sem tett olyan boldoggá az életemben, mint amikor ennyire tökéletesen játszanak egy hangszeren, mint most a zongorán. Mindenféle hangszert szerettem. De volt valami a zongorában, amitől egyszerűen többet éreztem. Talán azért, mert én soha nem tudnék olyan szépen játszani rajta, mint az a személy, aki most játszik rajta. Nem tudtam biztosan. Csak azt tudtam, hogy a hang megragadta a szívemet, és úgy éreztem, hogy soha többé nem akarom elengedni.

A zongora megállt. Kinyitottam a szemem. Elindultam, hogy a zongorához menjek a saját termembe, de ekkor egy hegedű hangja hallatszott. Megálltam, és röviden kifújtam a levegőt. Tökéletes volt. A vonó minden mozdulata. Erősebben, figyelmesebben füleltem, próbáltam elhelyezni a darabot, vagy akár a zeneszerzőt. De nem tudtam…

És akkor valahogy tudatosult bennem – ez egy eredeti darab volt.

Amikor a hegedű elhallgatott, és a klarinét hangja lebegett lefelé a folyóson, rájöttem, hogy a hangok a legnagyobb szobából jönnek, ahol a zenepedagógia szakosok kölcsönzött hangszereit tárolták. Lehunytam a szemem és hallgattam, ahogy bárki is volt ott, az összesen eljátszotta felváltva.

Nem voltam benne biztos, hogy meddig hallgattam. De amikor csönd lett, a fülem a leglenyűgözőbb zene hiányát siratta, amit valaha is hallottam, nagyot sóhajtottam. Úgy éreztem, mintha nem is lélegeztem volna mialatt minden egyes hangszer felcsendült.

A csukott ajtóra meredtem. Az ablaktáblát redőny fedte. Álltam, összeszedtem a gondolataimat, és a zongora újra megszólalt. De ellentétben a másik darabtól, amit a zenész játszott, ez más volt. Másnak éreztem. A lassú hangok komorak voltak, a mélyebb tónusok jelentették a műsor főszereplőit. A torkom elszorult a szomorúságtól, amit a zene idézett elő.

A szemem felcsillant, ahogy a darab tovább folytatódott. Mielőtt észbe kaptam volna, a lábam megmozdult. A kezem lágyan ráfeküdt a kilincsre, de nem nyomtam le.

Azért nem, mert megpillantottam a résen át, ami a redőny és az ajtó között volt. A tüdőm elfelejtett lélegezni, ahogy néztem a zongoristát, a gyönyörű hangok mesterét.

Annyi előadást láttam már életemben, de egyiket sem tudtam összehasonlítani ahhoz a nyersséghez, amit ma este hallottam. Követtem az ujjak táncát, mint madarak a tavon. A tekintetem egy pár tetovált kart követte végig, egy fehér, ujjatlan pólót, a borostás, sötét arcot és az ezüst piercingeket.

Aztán megakadtak egyetlen könnycseppben. Egy hulló csepp, ami legördült napbarnított arcon, hogy megsemmisülve szertefoszlón az elefántcsont billentyűkre, amelyekről hangok csordogáltak a szenvedés, fájdalom és megbánás hangjegyei.

A mellkasom összeszorult, reagálva a szavak nélküli történetre, amit a zene mesélt. Ahogy Cromwell arcát bámultam, olyan volt, mintha most látnám először.

Eltűnt az arrogancia és a düh, amit pajzsként viselt. A pajzsot leengedve, és egy fiú, akit nem ismertem fel, lelepleződött.

Soha nem láttam még ilyen szépet.

Ott maradtam, szívvel a torkomban, ahogy játszott, arca sztoikus, de könnyei a fájdalmáról árulkodtak. Ujjai soha nem ütöttek rossz hangot. Tökéletes volt, ahogy elmesélt nekem egy történetet, amit sosem fogok megismerni, mégis teljesen megértettem.

Az ujjai lelassultak, és ahogy közelebbről megnéztem, láttam, hogy remegnek. A kezei a fináléig táncoltak, egy hosszú, kísérteties hang, ami a végkifejlet felé vezette a csodás melódiát.

Cromwell lehajtotta a fejét, és megremegett a válla. Megremegett az ajkam, ahogy éreztem a kétségbeesésének mélységeit. Megtörölte a szemét, és hátrahajtotta a fejét.

Néztem, ahogy lélegzik. Néztem őt a csendjében. Ámulva figyeltem, ahogy hagytam, hogy belém ivódjon – Cromwell Dean az a nagyreménység volt, amiről mindig is álmodtam, hogy lehet.

Mély levegőt vett. A szívem gyorsabban vert a látványtól, mint gondoltam volna. A kilincs megmozdult a kezem alatt, és az ajtó kúszva kinyílt, és felfedte, hogy hol álltam.

Cromwell felnézett a zajra, a fa nyikorgása, mintha mennydörgés hallatszott volna a bánatának néma utóhatásaként. Gyönyörű arcából kiszaladt a vér, amikor találkozott a tekintetemmel.

Előre léptem. – Cromwell, én...

Felállt a zongoraszékről, a hirtelen mozdulattól a padlóra zuhant. Megfordult, kezét az oldalához szorítva, sötétkék eltévelyedett szemei a földre szegeződtek. Cromwell szája kinyílt, mintha beszélni akart volna, de nem jött ki belőle semmi. Körbepillantott a szobában, a hangszerekre, amelyeken játszott, mintha azok elárulnák a titkát.

– Hallottalak. – Beljebb léptem a terembe. Az alsó ajkam megremegett a félelemtől. Nem tőle féltem, hanem attól, hogy mit jelent ez az egész. Aki Cromwell Dean valóban volt. Hogy mi lakozik benne. Hogy ki lehetett volna.

– A tehetséged… – Megráztam a fejem.  – Cromwell… Sosem gondoltam volna…

Cromwell elfordult tőlem, és úgy körbejárta a szobát, mintha menekülni próbálna. Kinyújtottam a kezem, meg akartam érinteni, hogy felajánljam neki a vigasztalást, miközben túl gyorsan lélegzett, elveszett szemei kétségbeesetten keresték a kiutat, azt, hogy mit tegyen most. Cromwell átsuhant a szobán arrafelé, ahol én álltam, az egyetlen kijárat irányába. A szemei tágra nyíltak, és az arca sápadt volt. Csak egy pár méterre előttem megállt, megereszkedett vállakkal és kimerült testtel. Teljesen összetörtnek tűnt.

Cromwell piercingjei megcsillantak abban az egyetlen gyenge fényben, ami alatt játszott. Egy vonakodó reflektor. Nem mert túl fényesen világítani egy művészre, aki nem akarta, hogy a tehetségét lássák.

Ilyen közelről láttam, hogy a bőre foltos, a könnyeinek nedves maradványai csókokat leheltek az arcára. Ismét közelebb lépett, a kijárat felé tartva. Még sosem láttam őt ilyennek. Eltűnt az arroganciája. Eltűnt a beképzeltsége.

Ez volt Cromwell Dean csupaszon.

A lehelete az arcomat simogatta. Menta és dohány és valami édes.

– Bonnie – suttogta. A nevem az ajkai közül belém hasított. A reszelős hangja, mintha segítségért kiáltott volna.

– Hallottalak. – Tekintetem a könnyáztatta szemeire meredt. A szívem a mellkasomban dobogott. A csend a szobában olyan mély volt, hogy hallottam a két nagyon különböző szívünket, ahogy kettőnk között dobbannak.

Cromwell addig botladozott, amíg a háta a falnak nem ütközött. Kék tekintete a zongorára szegeződött, ami a szoba túloldalán volt. A tekintetéből nem voltam biztos benne, hogy ellenségnek vagy megmentőnek látta-e.

Cromwell hirtelen ellökte magát a faltól, és elsietett, hogy lekapjon valamit a zongora tetejéről. Megpróbált átjutni mellettem. Ahogy a karja súrolta az enyémet, ösztönösen cselekedtem, és megragadtam. Megállt, és lehajtotta a fejét. Széles vállai leroskadtak. Elhessegettem a könnyeimet, amikor ilyen magatehetetlenül láttam. Annyira megkínzott. Annyira kiszolgáltatott.

– Kérlek… engedj el – mondta.

A szívem megdobbant a hangjában lévő kétségbeeséstől. Azt kellett volna tennem, amit kért, de szorosan tartottam. Nem hagyhattam, hogy ilyen feldúltan távozzon. Rájöttem, hogy nem akarom elengedni.

– Ahogy te tudsz játszani… – Megráztam a fejem, szótlanul.

Cromwell sóhajtott, a lélegzete remegett, aztán valamit a szívéhez emelt. Hátraléptem, hogy lássam, mi az. Egy pár dögcédula volt, amelyet a remegő kezében szorongatott. Olyan szorosan tartotta őket, hogy az ujjbegyei elfehéredtek.

Cromwell szorosan lehunyta a szemét, és a testem megfeszült az együttérzéstől, ahogy egy könnycsepp kigördült a szeméből. Legszívesebben letöröltem volna az arcáról, de visszatartottam magam. Nem voltam benne biztos, hogy hagyná, hogy ilyen messzire menjek. Amikor kinyitotta a szemét, az arcán csak a gyötrelem látszott. – Bonnie… – suttogta, az akcentusa mély volt, ahogy találkozott a tekintetünk. Mindig is lekezelőnek tartottam az akcentusát. Most, megtört és rekedt hangjával és akcentusával csak szeretetre méltó volt.

Aztán elrántotta magát tőlem, és az ajtóhoz menekült, léptei nehezek voltak a fapadlón. – Cromwell! – kiáltottam utána. Megállt az ajtóban, de nem fordult meg. Azt akartam, hogy maradjon. Nem tudtam, mit mondjak, de nem akartam, hogy elmenjen. Úgy éreztem, mintha egy életen át vártam volna, a szívem a torkomban, hogy eldöntse, mit tegyen, hogy megforduljon-e, és odajöjjön-e hozzám. De aztán az ajtó kinyílt és becsukódott, és ő magamra hagyott.

Próbáltam levegőhöz jutni. Próbáltam rávenni a lábam, hogy utána menjek. De a földbe gyökerezett a lábam, képtelen voltam feldolgozni Cromwell emlékét, ahogy megsemmisülve ült a zongoránál. Tíz hosszú lélegzetvétel volt, mire meg tudtam mozdulni.

Odasétáltam a zongorához, és felvettem a zsámolyt onnan, ahová leesett. Leültem, és végigsimítottam az ujjaimmal a billentyűkön. Még mindig ott pislákolt bennük a melegség, ahol játszott rajtuk.

Az ujjbegyem valami nedveset érintettek, ahogy a kezemet ráhelyeztem. Cromwell szeméből kihullott könnycsepp volt.

Nem töröltem le.

Kezeimet átrakva elkezdtem játszani valamit, amit én magam írtam. Lehunytam a szemem és kinyitottam a számat, hogy a legnagyobb örömöm szabadon szárnyaljon. Meghallgatott ima, amely egy dallamra írt szöveg volt. Egy énekelt vers. Szív által komponálva, mégis lélekből dalolva.

Halkan énekeltem, egy dalt, amit csak magamnak írtam. Ami épp olyan időszerű volt, mint amilyen jelentőségteljes. Ami a himnuszommá vált. Egy olyanná, amely erősített engem.

Akusztikus gitárral kellett volna énekelni, de valami mégis arra késztetett, hogy leüljek ide, ehhez a gyönyörű hangszerhez. A kezem az elefántcsontokon gyakorlott ügyességgel mozgott. De amikor a dal véget ért, és lecsuktam a zongora fedelét, tudtam, hogy a játékom nem volt méltó ehhez a hangszerhez, azok után, hogy Cromwell életre keltette a billentyűit.

Felnéztem az ajtóra, Cromwell megtört hangjának szelleme és a kísértetjárta szemei még mindig ott lebegtek a levegőben. Mély levegőt vettem, és megpróbáltam megtalálni az ellenszenvet, amely már az első találkozásunk óta rám telepedett.

Csakhogy most nem volt ott. Még a gorombaság és az arrogancia ellenére is, amit a legtöbbször láttam tőle. Most már tudtam, hogy a kék szemei, a tetoválások és a sötét haj mögött fájdalom lakozik. Egy pillanat alatt lehetetlenné tette számomra, hogy úgy gondoljak rá, mint régen.

Egy könnycsepp csordult végig az arcomon. Cromwell Dean olyan nagy fájdalmat érzett, hogy elvette az örömét, hogy olyan zenét játsszon, amit valaha szeretett. Fájdalom, ami miatt könnyeket hullatott.

Sajgott. Mert tudtam, milyen érzés ez a fajta fájdalom.

A legvalószínűtlenebb helyeken, a legvalószínűtlenebb időben találtam meg a közös hangot Cromwell Deannel. De vajon megosztjuk-e valaha is azokat a titkokat…?

Sóhajtottam.

Valószínűleg nem.

 

Nyolcadik fejezet

Fordította: Jane

Cromwell

A szellő a bőrömnek csapódott, ahogy átrohantam az udvaron, elhaladtam néhány öregdiák mellett, akinek egy öntöttvas szobor állított emléket a közepén. Körülnéztem, szemem ide-oda villódzott, a fű sötét szélén és a kivilágított padokon a régi utcai lámpák alatt.

Belélegeztem a cigarettafüstöt, belekényszerítve a tüdőmbe, várva a nikotin löketét, hogy megnyugtasson. De nem működött. Hagytam, hogy a lábaim vezessenek, amerre csak akartak. De ez nem állította meg a kezem remegését. Nem fékezte le a szívem szaggatott dobbanását, és a könnyeket, amik kurvára nem akartak elapadni.

Fájtak az ujjaim, ahogy olyan erősen szorítottam a kezemben lévő fémet, hogy azon tűnődtem, vajon visszanyerik-e valaha is az érzésüket. Sétáltam és gyalogoltam, amíg a tóhoz nem értem. Csend volt, semmi jele az életnek, csak a kikötött csónakok és a tóparti bár halvány fényei, ami a tó partján álltak. A lábaim a stég végéig vezettek, mielőtt megadták volna magukat, és térdre rogytam.

A tó hullámai a stég fa oszlopaihoz csapódtak, a hang felkeltette a figyelmem. Halványlilák villantak a szemem elé, és a fahéj íze szétrobbant a számban. Halkan felnyögtem, mert nem kértem egyikből sem. Nem akartam a színeket, az ízeket, vagy az érzéseket…

– Fiam – suttogta, a szemei ragyogtak. – Hogyan… hogyan tudsz így játszani?

Megvontam a vállam, és leengedtem a kezem a zongoráról. Apa a kezét a fejemre tette, és mellém guggolt. – Valaki megtanította ezt neked?

Megráztam a fejem. – Én… – Gyorsan befogtam a számat.

– Te micsoda? – Elmosolyodott. – Ugyan már, kishaver, ígérem, nem vagyok mérges. – Nem akartam feldühíteni. Hónapokig távol volt a hadsereggel, és csak most jött vissza. Büszkévé akartam tenni, nem pedig dühössé.

Lenyeltem a gombócot a torkomban, és végigsimítottam a billentyűkön. Nem szólaltak meg. – Egyszerűen csak tudok játszani – suttogtam. Felnéztem apára. Felemeltem a kezem. –Csak tudják, mit kell csinálniuk. – A fejemre mutattam. – Én csak követem a színeket. Az ízeket. – A mellkasomra mutattam, majd a hasamra. – Hogy mit érzek tőlük.

Apám pislogott, majd hirtelen a mellkasához ölelt. Hiányzott, amikor távol volt. Nem volt ugyanolyan az élet, amikor nem volt itthon. Amikor visszahúzódott, azt mondta:–Játszd újra, Cromwell. Hadd hallgassam.

Így hát játszottam.

Életemben először láttam apámat sírni.

Szóval játszottam még egy kicsit…

Ziháltam, beszívtam a párás levegőt. Átettem a lábam, a hátam nekicsapódott a faoszlopnak. Egy férfi kenuzott a távolban. Azon tűnődtem, hogy mi a fenéért van itt éjszaka. De aztán arra gondoltam, hogy talán olyan, mint én. Talán, amikor lehunyta a szemét, sosem tudott pihenni. Ehelyett csak az emlékeket látta, amelyek elpusztították őt. Ahogy néztem az evezők alatt hullámzó vizet, azt kívántam, bárcsak lehetnék a helyében. Csak mennék. Cél nélkül. Csak kibaszottul eveznék.

Bonnie arca ugrott be, ahogy éreztem a fémdögcédulát belevágni a tenyerembe. Lenéztem az ujjaimra, és újra átéltem, ahogy játszanak a billentyűkön. A koponya tetoválások és az azonosítószám, amely a legtöbbet jelentette nekem a világon, visszanéztek rám. Gúnyolódtak velem.

Bonnie Farraday kellett lennie annak, aki besétált. Éjfélkor, amikor mindenki más a bárban vagy az ágyban volt, ő volt az, aki ott állt az ajtóban. Az egyetlen lány, akinek sikerült a bőröm alá férkőznie. Hogy olyan dolgokat érezzek, amiket soha nem akartam érezni. Megráztam a fejem, és a szabad kezemmel végigsimítottam az arcomon.

Az egész egy üzenettel kezdődött a postaládámban...

Ugorj be az irodámba ötkor,

Lewis professzor

Odamentem, és helyet foglaltam az ő székével szemben. Csendben bámult rám. Néhányszor találkoztam már vele életemben. Legtöbbször nagyon fiatalon… aztán épp azelőtt…

Amikor először találkoztam vele, a szüleimmel mentünk el, hogy megnézzük, ahogy levezényeli a saját alkotását a Royal Albert Hallban. Hallott rólam, és meghívott minket.

Aztán évek teltek el, és többé nem hallottam semmit felőle. Legalábbis akkor nem, amikor akartam.

Most is alig ismertem őt. – Hogy vagy, Cromwell? – kérdezte, az akcentusa anyáméhoz hasonló volt. Bár az övét felhígította a túl sok Angliában töltött év.

– Jól – motyogtam, és a falakon lévő bizonyítványokat néztem. Egy képet néztem, amelyen egy zenekart vezényel, amely az ő zenéjét játssza a BBC Proms-on a Royal Albert Hallban.

Eszembe jutott, milyen illata volt a helynek. Fa. Gyanta a vonókból.

– Hogy tetszik Jefferson?

– Unalmasan.

Lewis sóhajtott. Előrehajolt, az arcán aggodalom tükröződött. Világossá vált, hogy miért, néhány másodperccel később. – Ma reggel vettem észre a dátumot. – Szünetet tartott. – Tudom, hogy ez az apád halálának évfordulója... – Megköszörülte a torkát. – Tudom, hogy csak néhányszor találkoztam vele. De gyakran beszéltünk. Ő… ő annyira hitt benned…

Elsápadtam. Nem tudtam, hogy apám gyakran beszélt vele. Becsuktam a szemem egy másodpercig és belélegeztem.

Egyszerű volt, egy Google-keresés elég volt, hogy megnézzük, hogyan és mikor történt. Az emberek, akiket nem ismertem – vagy alig ismertem, minden részletet megtudhattak, ha megtudták apám nevét. Úgy olvashattak a haláláról, mintha ismerték volna. Mintha ott lettek volna, amikor történt…

De most nem tudtam megtenni. Nem akartam szembenézni ezzel egy olyan professzorral, akit nem ismerek. Lehet, hogy ösztöndíjat ajánlott nekem, de ez a férfi nem ismert engem. Nem volt joga beleütni az orrát ebbe.

Felpattantam, és kiviharzottam az ajtón. – Cromwell! – Lewis hangja a semmibe veszett, ahogy elhúztam a fenébe.

A diákok nagy ívben kitértek előlem, ahogy végigszáguldoztam a folyosón. Vállal neki mentem egy seggfejnek, aki rám mordult. – Vigyázz, te szarzsák!

A mellkasába vágtam a kezem, és a falhoz szorítottam.

– Inkább te vigyázz, te faszfej! Mielőtt átrendezem a pofádat. – Meg kellett ütnöm. Ki kellett vernem magamból a dühöt, mielőtt olyat teszek, amit megbánok.

– Cromwell!– Easton hangja átvágott az összegyűlt tömegen. Elengedtem a falhoz szorított seggfejt, és a földre taszítottam. Tágra nyílt szemekkel nézett fel rám. Megfordultam, és berontottam az ajtón, jobbra-balra néztem, és azon tűnődtem, hova a fenébe menjek.

Easton utolért. Elém ugrott.– East, Istenre esküszöm! Tűnj az utamból!

– Gyere velem – mondta.

– East…

– Csak gyere velem.

Követtem őt.

Valami csaj integetett nekem. – Szia, Cromwell!

– Ne most – csattantam, majd beugrottam Easton kocsijába. Easton kifarolt az egyetemtől, és most az egyszer az életben volt annyi esze, hogy ne nyissa ki a száját.

A telefonom rezgett a zsebemben. Anyám hívott. Egész nap hívogatott. Fogcsikorgatva felvettem.

– Cromwell – mondta, megkönnyebbüléssel a hangjában.

– Mi van?

Szünetet tartott. – Csak tudni szerettem volna, hogy jól vagy-e, drágám.

– Jól vagyok – mondtam, és fészkelődtem a székemben. El kellett tűnnöm a kocsiból.

Anyám szipogott, és jéghideg düh söpört végig rajtam. – Ez egy nehéz nap mindkettőnknek, Cromwell.

Az ajkam gúnyos mosolyra görbült az undortól. – Igen, nos, most ott van neked az új férjed, hogy jobbá tegyed az életed. Menj, öntsd ki neki a szíved.

Bontottam a hívást, éppen akkor, amikor Easton egy sűrű fákkal borított erdős területre hajtott. Kiugrottam az autóból, és előreviharzottam, nem tudván, hogy hova megyek. Áttörtem a fák között, és vízhez értem. Megálltam.

Behunytam a szemem, és csak álltam ott, próbáltam megnyugodni. Belélegeztem, megfeszült a gyomrom, amikor éreztem a fájdalmat, amiről tudtam, hogy jönni fog a mai napon.

Lehuppantam a földre és a vízre bámultam. Nem is tudtam, hogy ez a hely létezik, nemhogy ilyen közel az egyetemhez.

Easton leült mellém. Elhessegettem anyám telefonhívását a fejemből. Félretoltam a dühömet a kíváncsi szemétláda miatt, aki Lewis volt, és egyszerűen csak lélegeztem.

– Akkor jövök ide, amikor ilyen állapotba kerülök, mint te. – Easton előrehajolt, átkarolta a lábait, az állát pedig a karjaira támasztotta. – Békés, tudod? Mintha rajtad kívül senki más nem lenne itt. – Egyszer felnevetett. – Vagyis rajtunk.

A hajamba túrtam, és lehajtottam a fejem. Összeszorítottam a szemem, de csak apa arcát láttam. Amikor utoljára beszéltünk. A hangos szavakat, és az arckifejezését, ahogy hátat fordítottam neki és elsétáltam. Nem tudtam elviselni.

Kinéztem a tóra. Ebben az államban születtem, de mégsem volt kapcsolatom vele. A kilátás most egyáltalán nem hasonlított az otthonomra. Nem volt elég zöld, és az időjárás túl meleg volt. Először, mióta itt vagyok, honvágyam volt. De nem tudtam, miért. Azon a helyen már régóta nem éreztem magam otthon. A kapcsolatom anyámmal megromlott, és nem voltak barátaim. Legalábbis igazi barátaim nem voltak.

Egy évszázadba telt, mire megnyugodtam. Easton már egy ideje eltűnt. Amikor újra mellém pottyant, egy sört nyújtott át. Letette a hatos csomagot közénk. A fogaimmal lerántottam a kupakot. Abban a pillanatban, ahogy a sör az ajkaimhoz ért, kifújtam a levegőt.

– Jól vagy? – kérdezte Easton.

Bólintottam. Összekoccantotta a sörét az enyémmel. – Wood Knocks. Ma este. Kirúgunk a hámból. Segít felejteni.

Újra bólintottam, aztán megittam még három sört.

Bármit megtettem volna, hogy elszakadjak ettől az érzéstől.

* * * * *

Valami bige keze végigsimított a hasamon, a farmerom dereka alá csúsztatta az ujjait. Hagytam, hogy a fejem a falnak dőljön. Az ajkai megszívták a nyakamat, ahogy a kezébe vett. – Cromwell – suttogta a bőrömbe. – Ezt élvezni fogom.

Bámultam az elsötétült szobába. Valami ruhatár, ahol a diákok télen a kabátjukat tárolhatták. Fűrészpor borította a padlót. Mogyoróhéjak is voltak szanaszét. A lány a kezébe fogta a farkamat. Az ajkai folyamatosan a nyakamon táncoltak. Ez idegesített. – Annyira dögös vagy – suttogta.

Nem akartam ezt csinálni.

Forgattam a szemem, ellöktem magamtól, és elhúztam a kezét. Kimentem a ruhatárból, és belemerültem a diákok tömegébe, akiket Easton összegyűjtött az alatt az egy óra alatt, amíg visszaértünk a kollégiumba és idejöttünk.

Hallottam őt. Biztos voltam benne, hogy Easton hangját az űrből is hallani lehetett. Kirohantam a Fő utcára, és körülnéztem. Senki sem volt a környéken. Mindenki bent volt.

Az üzletek és a vendéglők mintha kissé megbillentek volna. Megdörzsöltem az arcomat. Túl sokat ittam.

– Hol van Cromwell? – Hallottam a lány hangját bentről kiszűrődni. Elindultam az egyetem felé, mielőtt bárki észrevenné, hogy felszívódtam. A lábaim nehezek voltak, ahogy hazafelé igyekeztem. De amikor a kollégiumomhoz értem, az volt az utolsó hely, ahol lenni akartam.

Nem gondolkodtam. Azt sem tudtam, hová megyek, amíg a lábam meg nem állt a zeneszobáknál. Bámultam a csukott ajtót és a kártyaolvasót, amely beengedhetett. Nagy levegőt vettem, mintha most futottam volna le egy maratont. Megpróbáltam megfordulni, de a lábaim nem engedelmeskedtek. A fejem az ajtónak dőlt, és behunytam a szemem…

Felemeltem a kezem a zongoráról, és pislogtam. Mentálisan mindig máshol voltam, amikor játszottam. Átalakult. Átváltozott színekké és formákká. Amíg be nem fejeztem, és a világ vissza nem tért a képbe.

A közönség tapsban tört ki. Felálltam, és végignéztem a tömegen. Láttam anyámat, amint tapsolt, talpon volt, könnyes szemmel. Egy apró mosolyt villantottam rá, majd elhagytam a színpadot.

Ahogy meglazítottam a csokornyakkendőmet, a koncert rendezője megkocogtatta a vállamat.

– Csodálatos, Cromwell. Csodálatos volt. El sem hiszem, hogy még csak tizenkét éves vagy.

– Köszönöm – mondtam, és a színfalak mögötti rész felé sétáltam, ahol átöltözhettünk.

Menet közben a padlót bámultam. Örültem, hogy anya ma este láthat engem, de az, akit látni akartam, nem volt itt.

Soha nem volt itt.

Ahogy befordultam a sarkon, egy villanásnyi mozgásra lettem figyelmes. Felemeltem a fejem. Az első dolog, amit láttam, khaki zöld volt. A szemeim tágra nyíltak. – Apa?

– Cromwell – mondta, és én nem hittem a szememnek. A szívem gyorsabban vert, ahogy odarohantam hozzá, és átkaroltam a derekát.

– Hihetetlen voltál – mondta, és visszaölelt.

– Láttad?

Bólintott. – Semmiért sem hagytam volna ki.

Amikor felnéztem a zenei épületben voltam. A diákigazolványom a kezemben volt. Egy zeneteremben voltam, az egyik sarokban egy nagy rakás hangszer állt.

Viszketett a tenyerem, hogy megérintsem őket. Az alkoholra akartam fogni. Bármi mást akartam hibáztatni, kivéve azt a tényt, hogy szükségem volt arra, hogy itt legyek. Hogy szükségem volt ezekre a hangszerekre.

A zongorához sétáltam, és végigsimítottam a kezemmel a zárt fedélen. Úgy éreztem, mintha kettészakadnék, a zsigereim, a testem. Visszahúztam a kezem, megpróbáltam elfordulni. De nem tudtam. Leültem a zsámolyra, és felemeltem a fedelet. Elefántcsont és fekete billentyűk bámultak rám. És mint mindig, most is le tudtam olvasni őket. Nem úgy láttam őket, mintha némák és hangtalanok lennének, hanem tele hangjegyekkel, zenével és színekkel.

A kezem végigkísérte a billentyűket, és halványan elmosolyodtam. Elszakítottam a kezem. – Nem – csattantam fel senki másnak, csak magamnak. A hangom elveszett a szobában.

Lehunytam a szemem, próbáltam megszüntetni a mellkasomban érzett fájdalmat, ami már három éve ott volt. Tudtam uralkodni rajta. Ebben már jó voltam. Eltaszítani magamtól. De ma reggel óta a szokásosnál is keményebben kellett küzdenem ellene. Megölt engem, egész nap kínzott.

Egyre nehezebb volt elhárítani.

– Játssz, fiam – suttogta egy hang a fejemben. A kezem ökölbe szorult, amikor meghallottam apám szavainak visszhangját a fejemben. Játssz…

Ziháltam, és kiengedtem magamból az összes küzdelmet, amit magamba zártam.

A szobában csend volt. Egy üres vászon várta a színt. A kezeim a billentyűkön pihentek. Visszatartottam a lélegzetem, majd lenyomtam egyetlen billentyűt. A hang úgy szólt, mint egy sziréna. A zöld szín olyan élénk volt, hogy már-már a neonéval határos. Egy másik jött, egy fakó vöröset hozva. Mielőtt megállhattam volna, a kezeim már táncoltak a billentyűkön, mintha sosem álltam volna meg. Mintha három éve nem mozdultam volna el a zongorától.

Bach d-moll Toccata és fúgája ömlött ki a kezemből, minden egyes taktusa beleégett az agyamba. Nem volt szükségem kottára. Csak követtem a színeket. Élénk vörös. Halványkék. Okkersárga. Világosbarna. Citromsárga. Egyik a másik után. Egy faliszőnyeg a fejemben.

Amikor a darab végére értem, megfordultam a zsámolyon. Ezúttal nem gondolkodtam. Nem tettem ki magam a gyötrelemnek. Csak átmentem a szobán, és felkaptam, ami először a kezem ügyébe került. Az első hegedűhúr érintésnél becsuktam a szemem, és csak átadtam magam neki.

Ezúttal a saját zeném áradt belőlem.

Egymás után mentem végig a hangszereken, a zene, mint egy kábítószer, amit az ereimbe fecskendeztek. Egy drogos voltam, aki már három éve tiszta volt, de, aki végre visszakapta a drogot. Képtelen voltam abbahagyni. Túladagolva a színt, az ízeket, és az adrenalin löketet, amit a véráramomba küldött.

Nem tudtam, mennyi idő telt el. De amikor már minden hangszeren játszottam az ajtó felé indultam. De a függőségem még nem végzett velem. Azt akartam, hogy a lábaim ma este együttműködjenek. Magam mögött akartam hagyni ezt az egészet, és a részegség számlájára írni.

De már nem éreztem magam részegnek. Nem az alkohol vezényelt most. Én magam voltam. És tudtam.

Mint egy mágnes, úgy indultam el újra a zongorához. Belenyúltam a zsebembe és elővettem a dögcéduláját. Nem tudtam rászánni magam, hogy ránézzek a nevére. Ehelyett a zongora tetejére tettem őket, és hagytam, hogy csak úgy velem legyenek.

Hagytam, hogy apám velem legyen.

Ötször lélegeztem be és ki, mielőtt a kezem a billentyűkhöz ért volna. A szívem egy nagydob volt, ahogy hagytam, hogy átvegye az irányítást. És amikor megtette, akkor egy átkozott tőrként fúródott a mellkasomba.

Még csak egyszer játszottam ezt a dalt. Napra pontosan három évvel ezelőtt. Soha nem írtam le a kottát. Nem számított. Egy emlékhez kapcsolódott. Minden hangjegy. Minden szín. Minden szívszorító érzés.

Ez a darab csak sötét színekből állt. Mély hangok és hangszínek. És ahogy a dallam körülvett, az arcom eltorzult, és eszembe jutott, ahogy anya besétált a hálószobámba hajnali háromkor…

– Kicsikém… – suttogta, kezei remegtek, arca sápadt volt, és az arcát könnyek áztatták. – Megtalálták őt… meghalt.

Csak bámultam őt, egy tapodtat sem mozdultam. Nem volt igaz. Nem lehetett igaz. Eltűnt, de nem lehet baja. Jól kellett lennie. Azok után, ahogy a dolgok álltak. Muszáj volt életben lennie.

De ahogy láttam anyámat szétesni, tudtam, hogy ez a valóság. Elment. Ahogy a nap felkelt, bementem a szobába, ahol a zongorám volt, a tizenkettedik születésnapi ajándékom. És játszottam. Játszottam, és ahogy játszottam, a valóság kezdett belém ivódni.

Elment.

Összegömbölyödtem, miközben játszottam, a gyomromban érzett fájdalmat már nem bírtam elviselni. A zene sötét volt, lassú, és semmihez sem hasonlított, amit eddig játszottam. Nem lehetett halott. Az élet nem volt ennyire igazságtalan.

Elment… Anyám szavai köröztek a fejemben. Ahogy a crescendóba értem, a torkomból felszakadt a harsogás. Ezután sűrűn és gyorsan jöttek a könnyek. De a kezeim nem álltak le a mozdulatokkal. Mintha nem is tudtak volna.

Muszáj volt játszanom.

Mintha tudták volna, hogy ez a vég. Hogy soha többé nem fogok zongorázni.

Ahogy a darab elhalkult, az utolsó hang a végéhez közeledett, kinyitottam a szemem, és lenéztem a kezeimre. Túl sok volt ez az egész. A kezeim ezen a zongorán. Ennyi idő után újra játszani. A színek, a fém íze… hatalmas szakadék tátongott a mellkasomban.

Könnycseppek hullottak a billentyűkre. Apa arca jelent meg a fejemben. Az utolsó pillantás, amit valaha is rám vetett – fájdalom és szomorúság. Egy arc, amit soha többé nem láttam.

Magával vitte a zenét.

A kezem lecsúszott a billentyűkről. Nem kaptam levegőt. A szoba túlságosan csendes és mozdulatlan volt, és…

Az ajtónyitás hangjára felnéztem. Éreztem a vért kifutni az arcomból, ahogy megláttam, ki áll az ajtóban. Bonnie Farraday bámult rám sápadt arccal és szomorú barna szemekkel. És ez tönkretett engem. Abban a pillanatban nem akartam egyedül lenni. De nem volt senki, akire támaszkodhattam volna. Senki, akihez fordulhattam volna. Mindenkit ellöktem magamtól.

Aztán megjelent ő. A szemei megteltek könnyel. Bonnie ott volt velem, amikor szétesőben voltam. Nem tudtam, mit tegyek. El kellett mennem, őt is el kellett löknöm magamtól. Nem volt szükségem senkire az életemben. Jobb volt egyedül. De abban a pillanatban a közelségét akartam. Aztán megérintett a karomat, és majdnem beadtam a derekam.

Amikor a szemébe néztem, miközben az enyémből könnyek potyogtak, tudtam, hogy muszáj lesz kijutnom a teremből. Futásnak eredtem, hallottam Bonnie hangját, ahogy a nevemet szólongatja. Addig futottam, amíg el nem értem a kis tisztásra, amit Easton mutatott nekem korábban. Lehuppantam a fűbe, és hagytam, hogy a meleg szellő körém boruljon. Ahogy rágyújtottam, megpillantottam a kezeimet.

Másnak tűntek. Az ujjaim valahogy felszabadultak, mintha végre engedtem volna a késztetésnek és ennyi év után megadtam nekik, amit akartak.

Játszottam. Visszaengedtem a zenét.

Ahogy beleszívtam a cigarettámba, megpróbáltam kiszorítani az érzést a fejemből. De a dallam visszhangja még mindig ott lappangott a fülemben. Az árnyékok, a színek még mindig ott éltek az elmémben, és a billentyűk fantom érzése az ujjaim alatt a bőrömbe vésődött.

Az izommemória nem volt hajlandó elengedni.

Frusztráltan hátradőltem, és felnéztem az éjszakai égboltra. A csillagok teljes pompájukban ragyogtak. Lehunytam a szemem, megpróbáltam mindent elnyomni magamban, és visszatérni a régi énemhez, az ürességhez, amit oly sokáig magamban éreztem. Nem sikerült. Semmi sem hagyott el.

Főleg nem Bonnie Farraday déli akcentusa, és a tekintete. Ahogyan játszani tudsz…

A hangja ibolyakék volt.

Behunytam a szemem.

Ez volt a kedvenc színem.

 

Kilencedik fejezet

Fordította: Shyra

Cromwell

Őt bámultam, ahogy a székében ült a Bryce nevű pöcs mellett. Mosolygott és vele együtt nevetett, miközben Lewis felkészült az előadásra. Nézz másfelé, seggfej, mondtam magamnak. Meg is tettem. Ám a nevetésétől a tekintetem visszasiklott rá.

A nevetése halvány rózsaszínű volt.

Ahogy most őt néztem, összeszorult a gyomrom. A telefonom felvillant, ahogy megnyomtam a feloldó gombot. És ahogy egész hétvégén, most is csak bámultam az egyszerű üzenetet, ami érkezett.

Bonnie: Jól vagy?

Az egyszerű kérdés hatására valami megmozdult a mellkasomban. Úgy éreztem, hogy minden egyes alkalommal, amikor elolvastam, egyre jobban megrepedt. Jól vagy?

Egész hétvégén nem láttam Bonnie-t. Nem jött el Eastonhoz, aki leginkább a péntek esti másnaposságát aludta ki. A laptopom mögül figyeltem az ajtót, és csak arra vártam, hogy felbukkanjon. Vártam, hogy Easton megmozduljon, hátha találkozik vele. De nem jött, és East csak azért lépett le, hogy kajáért menjen.

Azt hajtogattam magamnak, hogy ez jó dolog. Hogy nem akartam látni őt, miután ilyen hülyét csináltam magamból. De aztán egész éjjel ébren feküdtem, és az egyszerű szövegét bámultam. Jól vagy?

Nem válaszoltam.

A munkámmal foglalkoztam. Feltöltöttem a mixeimet. A zenéim már az EDM top streamjei között voltak. Boldoggá kellett volna tennie. De valahányszor meghallgattam őket, csak a tompultságot láttam magam előtt. Most, hogy megszólaltattam azokat a hangszereket, amiket egykor annyira szerettem, minden élettelennek tűnt ahhoz képest.

El kellett felejtenem, hogy ez valaha is megtörtént. De amikor a tekintetem újra Bonnie-ra vándorolt, a csinos arcára és sűrű, sötét hajára, úgy éreztem, mintha újra abban a szobában lennék, Bonnie kezével a karomon.

Megpróbált megszólítani, amikor ma bejöttem, de szó nélkül elmentem mellette. Nem voltam benne biztos, hogy képes lennék még egyszer ránézni anélkül, hogy ne akarnám, hogy a föld nyeljen el.

De aztán ránéztem... és nem tudtam rávenni magam, hogy elfordítsam a tekintetem.

Hátradőltem a székemben, és kényszerítettem magam, hogy hallgassam, ahogy Lewis a tempóváltások hatékonyságáról beszélt a zeneszerzésben. Unatkoztam. Nem volt szükségem arra, hogy ezt a szart tanítsák nekem.

Miután majdnem elaludtam, megnéztem az órát. Már csak tíz perc volt hátra. Néztem az órát, ahogy a percek teltek. A telefonom zümmögött az asztalomon. A gyomrom összerándult, amikor elolvastam, kitől jött az üzenet.

Bonnie: Találkozhatnánk óra után?

A szívem hirtelen felgyorsult. Ránéztem a pár sorral lejjebb ülő lányra. De ő nem nézett vissza. Tudtam, hogy nem szabadna belemennem. Mi a fenét mondanék? És ha megemlíti a péntek estét, akkor kénytelen leszek felállni és távozni. Nem volt mit mondanom. Részeg voltam. Csak ennyi volt. Ennél a történetnél maradtam.

Nem akartam beszélni róla. Nem is tudtam.

Felemeltem a telefonomat, hogy megírjam, hogy nem tudok menni. De ehelyett azon kaptam magam, hogy azt mondom: IGEN.

– A héten kezdődnek az egyéni foglalkozások – mondta Lewis, ezzel visszaterelve a figyelmemet rá. A falra mutatott. – A jelentkezési időpontok a falon vannak. Töltsétek ki, mielőtt elmentek. – Próbáltam lecsillapítani a pulzusomat, de a gondolattól, hogy szembe kell néznem Bonnie-val, nem akart lelassulni.

A diákok előre siettek, hogy lefoglalják az időpontokat. Én a helyemen maradtam, és lassan összeszedtem a holmimat. Bonnie lent volt elöl Bryce-szal. – Gyere el hozzám egy kávéra, Bonn – mondta. Valamilyen oknál fogva a mellkasomban pokoli tűz gyúlt, amikor megkérte Bonnie-t, hogy menjen el hozzá.

Bonnie a füle mögé tűrte a haját, és a jelentkezési laphoz lépett. Kitöltötte, majd visszafordult Bryce-hoz. – Én... Nem vagyok benne biztos – dadogta.

A srác a kezébe fogta a lány kezét, én pedig majdnem felrobbantam. Bonnie ránézett a kezein pihenő ujjakra, én pedig megdermedtem, és azon tűnődtem, vajon mit fog tenni. – Ugyan már, Bonn. Már tavaly óta kérlellek.

A lány rámosolygott, és Bryce elszontyolodott arckifejezése valósággal felbosszantott. – Farraday – mondtam gondolkodás nélkül. Bonnie meglepetten nézett fel rám. – Nem érek rá egész nap. Ha most akarsz találkozni, akkor menjünk. – Bryce-ra villantottam a szemem. – Nem akarom végignézni, ahogy visszautasítod.

Bonnie elpirult. Bryce úgy nézett, mintha meg akart volna ölni. Örülnék, ha megpróbálná. Bonnie elhúzta a kezét Bryce-tól. – Holnap találkozunk, Bryce. – Hallottam, hogy a hangja kissé megremegett. Ahogy idegesen felnézett rám, tudtam, hogy ő sem tudja, mi a fenét mondjon a péntek estére.

Bryce bólintott, majd az ajtó felé indult. De előbb vetett rám egy gyilkos pillantást. Seggfej. Bonnie elém állt. – Cromwell, nem kellene így beszélned vele.

Az orrcimpáim kitágultak. Nem tetszett, ahogyan védte őt. Vajon kedvelte őt? Ezért csinálta? – Te akartál találkozni. – A kezében tartott mappára mutattam, amelyen egyértelműen az állt, hogy "Kompozíciós projekt". Végigsimítottam a hajamon. – Feltartott minket.

Bonnie mély levegőt vett, de aztán tényleg rám nézett. Barna szemei tágra nyíltak, és láttam, hogy együttérzés lobog bennük. A szégyenérzet magával ragadott. A zsebembe dugtam a kezem, és előhúztam a cigarettás dobozomat. – Elmegyek rágyújtani. Kint leszek.

A fülhallgatómat a fülemre húztam, és kirohantam az ajtón. A cigarettám felénél jártam, amikor – Stacey? Sonya? – valami csaj, akit a múlt héten megdugtam, odajött hozzám. – Hé, Cromwell. Mit tervezel? – A hangja meghívástól sugárzott.

Újabb slukkot vettem, és kifújtam a füstöt. Bonnie ezt a pillanatot választotta, hogy kijöjjön az ajtón. – Szia, Suzy – mondta, majd rám nézett. – Megyünk? – Bonnie zavartan lesütötte a szemét, és a látványtól összeszorult a gyomrom.

Megrántottam a vállam Suzyra. – Vannak terveim.

Végigszívtam a cigimet, aztán követtem Bonnie-t a kocsijához. Feltételeztem, hogy a kávézóba megyünk. Úgy tűnt, Bonnie ott lakik. Amikor becsukódott az ajtó, összerezzentem. Nem akartam, hogy megemlítse a múltkori estét. Imádkoztam, hogy ne tegye.

Bonnie mielőtt beindította az autót kibámult az ablakon. – Cromwell...

Éppen fel akartam csattanni, hogy megmondjam neki, hogy húzzon el, mint ahogyan azt tettem mindenkivel, aki kétségbe vonta, hogy mit érzek. De amikor a barna szeme rám szegeződött, és láttam az aggodalmat az arcán, minden harag elszállt belőlem. – Ne... – suttogtam, a hangom túl hangosan szólt a csendes autóban. – Kérlek... hagyj békén.

Bonnie szemei megvillantak. Bólintott. Kezét a kormányra tette, de mielőtt kihajtott volna a parkolóhelyről, azt mondta: – Csak annyit mondj, hogy jól vagy. – Nem nézett rám. Egyenesen előre szegezte a tekintetét. – Csak tudnom kell, hogy jól vagy-e.

Lábam idegesen pattogott, ahogy a szavai belém hasítottak. Mert úgy hangzott, mintha komolyan gondolta volna. A hangja rekedtsége... a levendula árnyalat, ami körülvette, azt sugallta, hogy minden szavát komolyan gondolja. – Igen – mondtam, és a vállai elernyedtek. Az igazság az volt, hogy minden voltam, csak nem jól. A bennem lévő béklyó azonban, amely mindenkit távol tartott, megfeszült, és a torkomat szorította, hogy a pokolba is, tartsam csukva a számat.

A legfeszesebb akkor volt, valahányszor Bonnie közelében voltam.

Mosolygott, és a béklyó egy pillanatra ellazult. De ahogy csendben kihajtottunk az egyetem kampuszáról, fokozatosan visszatért a nyomás.

Amikor megérkeztünk a Jefferson kávézóba, leültünk ahhoz az asztalhoz, amelynél úgy tűnt, hogy Bonnie általában ül. Sam, a srác, akit már múltkor is láttam, hozta az italokat. – Feltételeztem, hogy ugyanazt, mint múltkor – mondta, miközben erős fekete kávét öntött nekem.

Amikor elment, Bonnie-ra néztem az asztal túloldaláról. Engem bámult. Lesütve a szemét, elővette a mappáját. Kinyitotta és egy kottalapot tett elém. Zavarban volt. – Én... voltak ötleteim a kompozíció kezdetével kapcsolatban. Már egy ideje a fejemben volt. – Idegesen kortyolt a kávéjából. – Tudom, hogy még nincs témánk vagy valami, de azt gondoltam, megmutatom neked ezt.

Lehajoltam, és elolvastam a kottát. A szemeim végigfutottak a hangokon. Nem mondtam semmit.

– Utálod.

Tekintetem Bonnie-ra emeltem. Nem utáltam. Csak... semmi különös. A színek nem áramlottak. Mintha látnál egy átlagos festményt valahol egy falon. Jó volt, de nem változtatta meg az életemet.

Úgy döntöttem, hogy egyáltalán nem szólok. Ha beszélnék, csak megbántanám őt. Az idegesség miatt összeszorult az állkapcsom, amikor rájöttem, hogy nem akarom őt megbántani. Ez a lány összezavarta az agyamat.

Kinyújtottam a karjaimat a fejem fölé. Láttam, hogy figyel. Amikor találkozott a tekintetünk, lenézett a kottára. – Szörnyű?

– Nem szörnyű.

– De nem is jó – mondta Bonnie tudatosan, és hátradőlt a székében. Kinyitotta a száját, mintha mondani akart volna valamit. Tudtam, hogy a péntek estéről van szó. A düh, amely általában irányított, várakozással kezdett felszínre törni bennem.Biztosan látott valamit az arcomon, mert azt mondta: – Cromwell, azt hiszem, el kellene mennünk Lewishez, és új partnereket kérnünk. Ez… – mutatott ránk – nem működik. –Lesütötte a szemét. – Nem vagyunk egy hullámhosszon, ami a zenét illeti. – Az ujja végigsimított az asztal faerezetét. – Az elektronikus hangzásra akarsz továbbra is csak összpontosítani, vagy megváltoztattad a véleményed? – Becsuktam a szemeimet, és mélyen belélegeztem. Megkértem, hogy ne menjen bele.

Kurvára nem akartam belemenni.

És igaza volt. Nem illettünk egymáshoz. Más volt az ízlésünk. Én nem akartam a klasszikus utat választani. De még ha ezt tudtam is, a gondolatra, hogy valaki mással, valakivel, mint Bryce, társul, minden idegszálammal tiltakoztam. – Nem cserélünk.

Bonnie-ból elszállt a harag, és előrehajolt. – Akkor segíts nekem. – Végigsimított a homlokán a kezével. Fáradtnak tűnt. Mély levegőt vett. – Még egyszer, még mindig csak az elektronikus oldaladat akarod megcsinálni?

– Igen – mondtam összeszorított fogakon keresztül.

Láttam, hogy a szemében csalódottság ült ki. – Cromwell... – Megrázta a fejét. – Ahogy te játszani tudsz... – Átnyúlt az asztal fölött, és végigsimított az ujjaival az enyémen. Az ujjai olyan puhák voltak. A hangja halk volt. Megnyugtató. Szomorú. – Nem tudom, miért nem akarsz játszani. De amit a múltkor hallottam... – Könnyek gyűltek a szemébe. Szabad kezét a szívére tette. – Meghatott engem. Olyan nagyon. – A szívem irányíthatatlanul kalapált. Nem tudtam megnyugtatni, amikor megérintett. Miközben elmondta, hogy a zeném milyen érzéseket keltett benne. Láttam őt. Láttam a reményt a szép arcán. A reményt, hogy beszélni fogok vele. Hogy igent mondok a zenekari hangszerekkel való komponálásra.

Aztán apám arca villant be a fejembe, és úgy ledermedtem, mint a fa ága, amikor lecsap a hóvihar. A düh átjárta az izmaimat, és kirántottam a kezem, a nyelvgyűrűmet görgetve, csak hogy ne robbanjak fel. – Nem fog megtörténni.

– Cromwell, miért...?

– Mondtam, hogy nem fog megtörténni!

Bonnie megdermedt. Körbenéztem a kávézóban, és láttam, hogy minden szem rám szegeződik. Közelebb hajoltam. – Arra kértelek, hogy felejtsd el, amit láttál, és ne hozd fel újra. – Összegyűrtem egy szalvétát a kezemben. – Miért nem tudod azt tenni, amit kérek? – Azt akartam, hogy a hangom kemény legyen, hogy elijesszem őt. Ehelyett megtört és nyers volt.

– Mert még soha életemben nem hallottam ekkora tehetséget, Cromwell.

Minden egyes halkan kimondott szava rakétaként talált el, és megpróbálta lebontani a védőfalamat. – Hagyd abba – mondtam. Éreztem, hogy összeszorul a torkom, a kötél szorosan feszül.

Egy torokköszörülés törte meg a feszültséget. Bonnie-ra szegeztem a tekintetem, forrongtam, miközben Sam, a kávéskannás köcsög megkérdezte: – Minden rendben, Bonn?

– Igen – mondta és elmosolyodott. A gyomrom megint összeszorult. Ma már másodszor láttam mosolyogni. És egyik alkalommal sem rám mosolygott.

Ez jobban zavart, mint kellett volna.

Éreztem, ahogy Sam rám szegezi a tekintetét. – Elmész a koncertre a hétvégén? – kérdezte.

– Igen – mondta. – És te?

– Dolgoznom kell. Ó, mielőtt elfelejtem, Harvey beszélni akart veled. – Bonnie felállt, és követte Samet. Fogalmam sem volt, ki lehetett Harvey. Megittam az utolsó korty kávét, és lenéztem a kéziratos papírlapra, amely még mindig az asztalon feküdt, és rám meredt. A kezem az asztalon kopogott, miközben visszabámultam rá. Körbepillantottam az üzletben, és láttam, hogy Bonnie egy iroda mellett beszélget. Küzdöttem a késztetés ellen, hogy tollat ragadjak, de végül győzött a kompozíció módosításának igénye. Áthúztam a jegyzeteket, amelyeket nagyjából írt, és olyanokkal helyettesítettem, amelyek jobban illeszkedtek.

Amikor befejeztem, a lapra meredtem, és gyorsan talpra álltam. A szívem túl gyorsan kalapált a mellkasomban. Nem kellett volna hozzáérnem. De le kellett írnom őket. A hangjegyeket, a dallamokat. Mindent.

El kellett mennem. Magammal akartam vinni a lapot, és kifelé menet kidobni.

– A francba – sziszegtem, ahogy kirobbantam az ajtón, és rájöttem, hogy hátrahagytam a kottát. Jobbra-balra néztem, hogy eldöntsem, merre menjek. De aztán egy sms érkezett a telefonomra.

Suzy: Errefelé vagy most? A szobatársam egész nap nincs itthon.

Az ablakon keresztül láttam, hogy Bonnie visszamegy az asztalhoz, és felveszi a kéziratos lapot. A szívem a torkomban dobogott, ahogy a szeme végigpásztázta az oldalakat. Kezét a mellkasához emelte, mire az enyém válaszul megfeszült. Aztán felemelte a tekintetét, és a kávézót fürkészte. Tudtam, hogy engem keres. A pulzusom felgyorsult, égtem a vágytól, hogy visszamenjek hozzá és vele dolgozzak. Hogy megmutassam neki, mit inspirált bennem a zenéje. Hogy megmutassam neki, merre vezetném tovább a művet. Milyen hangszereket használnék. Hogyan vezényelnék.

De a béklyó, ami visszatartott, ami irányított, ami megakadályozott abban, hogy bármit is elmondjak, erősen szorított, és mozdulatlanul tartott. Magába zárva tartotta a dühömet.

A telefonom újra megszólalt.

Suzy: ???

Felnéztem Bonnie-ra, és megláttam a csinos arcát. Láttam, ahogy a tekintete a jegyzeteket issza, amiket írtam. És tudtam, hogy pont ő volt az, aki kikezdte a falakat, amelyeket az elmúlt három évben magam köré emeltem.

És el kellett engednem, különben nem voltam benne biztos, hogy képes leszek megbirkózni azzal, ami ki fog törni belőlem.

Én: Adj tizenöt percet.

Zsebre dugtam a telefonomat, mindent kizárva, és elindultam az egyetem felé, mielőtt Bonnie újra rám találna. Kényszerítettem a zsibbadást, hogy átvegye az irányítást, és kiszorítsam Bonnie-t az agyamból. De alig néhány méterrel arrébb megláttam egy plakátot a hétvégén a parkban tartott koncertről. Dél-karolinai Filharmonikusok. Összeszorult az állkapcsom, ahogy küzdöttem a késztetéssel, hogy odamenjek és megnézzem.

És Bonnie is ott lesz. Ez elég ok volt arra, hogy ne menjek. Távol kellett tartanom őt magamtól. Kizárólag a projekten kellett vele dolgoznom. Már így is túl sokat látott belőlem. Túl sok titkomat ismerte.

Vissza kellett térnem a mixeimhez. És a magas falaimhoz, amik mindenkit távol tartottak.

Ez volt minden, amit tennem kellett.

* * * * *

– Nem jelentkeztél be.

Lewis irodájában ültem. A sarokban egy zongora állt. A falán egy régi hegedű függött, elöregedett, repedezett fával és törékeny vonóhíddal. Egy gitár hevert egy állványon, és egy cselló feküdt az oldalán a túlsó falnak támasztva.

Elfordítottam a tekintetem, amikor az otthon érzése áramlott át rajtam. Végignéztem az összes képet, amelyen vezényelt, és rájöttem, milyen fiatal volt, amikor elkezdte. Azon tűnődtem, vajon mindig is szerette-e a zenét. Vajon minden lélegzetvételében benne volt-e?

– Cromwell – mondta, magára vonva a figyelmemet.

– Nekem nincs szükségem egyéni foglalkozásokra.

Egy izom megrándult az arcán. A karját az asztalra támasztotta. – Cromwell, tudom, hogy egy ideje már a tánczenére koncentrálsz. Ha erre akarsz koncentrálni, akkor rendben. Arra fogunk koncentrálni.

– Tudja, miként taníthat meg nekem dolgokat az elektronikus zeneszerzésről?

Lewis összehúzta a szemét. – Nem, de a zenéhez értek. Meg tudom mondani, mi működik és mi nem. – Szünetet tartott, felmérve engem. – Vagy dolgozhatunk néhány régi erősségeden. – A hangszerekre mutatott. – Zongora. Hegedű. – Nevetve fújt egyet. – Igazából bármin.

– Kösz, nem – motyogtam. Megnéztem mennyi az idő. Már majdnem hétvége volt. Amint vége lesz ennek a találkozónak, egy üveg Jack várt rám. Ez a hét szétszakított, és készen álltam arra, hogy elengedjem. Készen álltam arra, hogy átöleljem a zsibbadtságot, ami a széthullással járt.

– Még mindig komponálsz?

A kezemet a fejem mögött pihentettem. – Nem.

Lewis oldalra billentette a fejét. – Nem hiszek neked.

Minden porcikám megfeszült. – Higgyen, amit akar – csattantam fel.

– Úgy értem, nem hiszem, hogy képes lennél megállni, hogy ne komponálj. – Megkocogtatta a fejét. – Akármennyire is szeretnénk, ez sosem kapcsol ki. – Összekulcsolta a kezét az asztallapon. – Még akkor is komponáltam, amikor a legzüllöttebb voltam, az italtól, a drogoktól. – Elmosolyodott, de semmi vidám vagy humoros nem volt benne. Ehelyett szomorúnak tűnt. Úgy nézett ki, ahogy én éreztem magam belül. – Egy teljes szimfóniával jöttem ki az elvonóról. – Eltüntette a műmosolyát. – Még ha valami miatt meg is utálod a zenét, bármi is legyen az, gyakran katalizátora lehet a következő nagy művednek.

– Mélységesen – motyogtam. Lewis lehangoltan csüggedt. Már megint egy pöcs voltam. De ezen a héten egyszerűen minden túl sok volt. Fáradt voltam és ki voltam száradva.

Egyszerűen csak kellett egy átkozott szünet.

Vicces volt. Nem tudtam, hogy Lewis miatt volt-e, de abban a pillanatban apámra gondoltam, és arra, hogy ha így viselkedtem volna valakivel, az összetörte volna a szívét. Ő nem így nevelt.

Az illem nem kerül semmibe, fiam. Mindig légy szívélyes azokkal, akik segíteni akarnak.

De ő már nem volt itt. És én ezt a tényt az egyetlen módon dolgoztam fel, ahogy tudtam. Újra megnéztem az órát. – Most már mehetek?

Lewis az órára nézett, és sóhajtott. Ahogy felálltam, azt mondta: – Nem akarok tanácsot adni, Cromwell. Csak azt akarom, hogy felismerd, milyen ajándékot kaptál.

Gúnyosan szalutáltam neki. Nem bírtam volna elviselni, ha még egy ember megmondja, hogy milyen tehetséges vagyok. Elég nehéz volt félretolni anélkül is, hogy Lewis és Bonnie szította volna a lángokat, amelyeket igyekeztem eloltva tartani.

– Az apád látta – mondta, amikor a kezem a kilincshez ért.

Úgy fordítottam a fejem, hogy szembe nézzek vele, és mivel már nem volt erőm küzdeni, a zsilipek kinyíltak. – Ha még egyszer megemlíti őt, nem jövök többet. Amúgy is ilyen közel vagyok ahhoz, hogy lelépjek ebből a porfészekből.

Lewis feltartotta a kezét. – Rendben. Nem említem többet. – Felállt a székéről, és felém jött. Meglehetősen magas volt. Néhány méterre állt meg tőlem. – De ami a kilépést illeti. Nem fogsz.

Az ajtó mellett maradtam, a vállam hátrahúzva. – Igen? És mit tud maga arról, hogy...

– Eleget ahhoz, hogy tudjam, még ha most Alaszka méretű terhet hordozol is a válladon, nem fogsz elmenni. – A szoba felé mutatott. – Ez a te színpadod. Csak túlságosan dühös és sértett vagy ahhoz, hogy ezt most elfogadd. – Megvonta a vállát. – Te is látod, de küzdesz ellene. – A mindentudó tekintete majdnem térdre kényszerített. – Jó DJ vagy, Mr. Dean. Isten tudja, hogy ez manapság jól fizet, és kétségtelenül látni fogom a neved a jövőben a reflektorok fényében. De azzal a tehetséggel, amivel rendelkezel, akár legenda is lehetnél ezen a színpadon. – Az Albert Hallban készült felvételre mutatott. Visszaült a helyére. – Úgy vélem, a döntés rajtad múlik majd.

Egy másodpercig bámultam a képet, a szmokingos Lewist, amint a zenekarnak vezényel, és az általa megalkotott zenét játssza. Éreztem az ólomgolyót a gyomromban, azt, amelyik megpróbálta áttörni a falamat. Bármi is lakozott bennem, ami miatt így viszonyultam a zenéhez, igyekezett kiszabadulni. Egyre nehezebb volt legyűrni.

– Remélem, ez utóbbi úton találod magad, Cromwell. Isten a tanúm, hogy tudom, milyen érzés egy olyan életet leélni, amit annyira sajnálok. – Megcsóválta a kezét, és bekapcsolta a laptopját. – Engedd szabadjára önmagad. Meg kell néznem a kompozíciókat. – Rám nézett a képernyője fölött. – Várom a te és Ms. Farraday vázlatát. Nem fogok örökké várni.

Pöcs, gondoltam, miközben becsaptam az irodája ajtaját. Éppen balra akartam fordulni a fő kijárat felé, de a fejem jobbra billent, egy vonószenekar hangja felé. Végigsétáltam a folyosón. Ez egy alternatív kiút volt az épületből. Hagytam, hogy ezt elhiggyem, amikor megálltam a zenekar próbatermének ajtaja előtt. Keresztbe tett karral az ajtókeretnek támaszkodtam.

Ahogy a cselló átvette a vezetést, egy pillanatra leeresztettem a falaimat, és hagytam, hogy a hangok átjárjanak. Olyan béke telepedett rám, amilyet évek óta nem éreztem. Továbbra is hallgattam, ahogy Pachelbel D-kánonját játszották. Nem ez volt a legnehezebb darab, és ők sem voltak a legjobbak. De ez nem számított. A tény, hogy játszották, az számított.

És én hallgattam. Magenta és lazacrózsaszín hatszögeket láttam, ahogy a cselló játszott. Aztán barackés krémszínű csillaghullámokat, lila és rózsaszín foszlányokat, ahogy a hegedűk átvették a dallamot. Virágos ízt éreztem a nyelvemen, és éreztem, hogy a mellkasom összeszorul, a gyomrom egyre könnyedebbé válik, ahogy a vonók táncoltak és énekeltek.

Amikor a darab véget ért, lélegzetvisszafojtva nyitottam ki a szemem, és ellöktem magam az ajtókerettől. Balra néztem. Lewis az ajtóban állt, és engem figyelt. Dühhullám lobbant fel bennem, hogy ott van, és lát engem, kirohantam az épületből, és a kollégiumba sétáltam. Amint beléptem a szobámba, azonnal megcsapott a festékszag.

– A francba. – Ledobtam a táskámat az ágyamra.

Easton elfordult a vászonról, amire éppen festett. – A legjobb reggelt neked.

Megráztam a fejem. – Fasz. Nem vagyok ír. Angol vagyok. – Ledőltem az ágyamra, de abban a pillanatban nyugtalanná váltam. A rohadék Lewis szórakozott a fejemmel. Bonnie Farraday és a keze a mellkasán, ahogy a zenémet olvasta, bevésődött az agyamba. De nem annyira, mint a kezének lenyomata a karomon a múlt péntek estéről.

Egyre csak nyomás és nyomás alá helyeztek, és én ezt rohadtul nem bírtam elviselni.

– Van különbség?

A szememet forgattam, és leugrottam az ágyról. Ránéztem a festményre, amit készített. Mindenhol szín volt. Vakító volt. Mint egy drogos Jackson Pollock. – Jézusom, East. Mi a fene ez?

Nevetett és letette a festékeit. Teljesen beborította. Széttárta a karját. – Ez vagyok én! Ahogy ezen a szép napsütéses napon érzem magam. – Közelebb húzódott. – Hétvége van, Crom. A világ a miénk!

– Halkabban! – A keverőasztalomra bámultam, és rájöttem, hogy most rohadtul nincs kedvem új mixeket készíteni. – Menjünk enni. Ki kell jutnom erről az egyetemről.

– Tetszik a stílusod.

Kisétáltunk a kollégiumból, és a Fő utca felé vettük az irányt. Hát persze.

– Anyukád megint e-mailezett – mondta Easton, miközben a Wood Knocks felé tartottunk. Ránéztem, a szemöldökömet összehúzva. Felemelte a kezét. – Nyitva hagytad a laptopodat. Mindig feljött, amikor üzenetet küldött neked.

– Remek – motyogtam.

– Új mostohaapád van, igaz? – Oldalról néztem Eastonra. – Láttam a tárgysorban. – Elvigyorodott. – Karácsony környékén van a születésnapja. Azt akarta tudni, hogy hazamész-e ünnepelni. – Megálltam, és Eastonra bámultam. – Rendben! – mondta. – Csak ennyit olvastam. Esküszöm. – Rám kacsintott, és elmosolyodott.

A válasz erre egy hatalmas nem lett volna. Nem mennék haza karácsonyra. Már a gondolat is szétszaggatott, hogy az új férje az apám otthonában van. Távol akartam maradni.

Elsétáltunk a park mellett. Mindenütt fények és emberek voltak. Összeszűkült szemmel próbáltam rájönni, hogy mi folyik itt.

– Zenekari koncert, vagy mi a franc az, lesz ma este – mondta Easton. A hangszerek bemelegítésének távoli hangját hallottam. – Bonnie is megy, azt hiszem. Bár nem éppen a te világod, mi, tesó? Az a sok klasszikus cucc. – Megrázta a fejét. – Nem értem, hogy lehet ilyesmit végigülni.

Bonnie. Egész héten nem láttam és nem hallottam felőle. Az elmúlt pár napban nem járt órákra. Furcsa volt, hogy nem láttam őt néhány sorral lejjebb. A terem szinte üresnek tűnt, amikor nem volt itt. SMS-t sem írt nekem. Nem, hogy találkozzunk.

Nem kérdezte, hogy jól vagyok-e.

Nem... Nem örültem neki.

– Egy pöcs? – kérdezte Easton, amikor beléptünk a bárba.

Zavartan felhúztam a szemöldököm. Túlságosan lefoglalt, hogy Bonnie-ra gondoljak.

– A mostohaapád.

Leültünk. A pultos felénk biccentett. – Két Coronát – mondta Easton, majd egy pillanatra elgondolkodott. – És néhány tequilát, Chris.

Easton visszafordult felém, várva a válaszomat. – Nem ismerem jól. Soha nem törekedtem rá. Már elköltöztem otthonról, mielőtt találkozott volna vele. – Easton bólintott, de úgy nézett rám, mintha próbálna kitalálni valamit. – És az anyád. Nem jöttök ki egymással? – Megrázta a fejét. – Az anyám nem tűrné ezt. Bemasírozna a kollégiumi szobánkba, és követelné, hogy beszéljek vele. – Felnevetett. – Meglehetősen erőszakos tud lenni.

– Régen jól kijöttem vele. – Szünetet tartottam, amíg megérkeztek az italok. Először a tequiláért nyúltam. Egy hajtásra lehajtottam, megfeledkezve a lime-ról és a sóról. – Most már nem. – Utáltam a családomról beszélni. A pokolba is, egyáltalán nem szerettem beszélni.

– És mi van az apá...

– Mi baja van Bonnie-nak? – Félbe szakítottam Eastont, mielőtt feltehette volna a kérdést. A szívem még a gondolattól is hevesen vert, hogy válaszolnom kell rá.

Úgy tűnt, észre sem vette. Belekortyolt a Coronába, majd azt mondta: – Influenza. Visszament a családhoz egy hétre, hogy anyám gondoskodhasson róla. – Elnevette magát. – Megmondom neki, hogy aggódsz érte.

– Ne fáradj – vágtam rá. De belül valami megnyugodott bennem. Influenzás volt. Ami azt jelentette, hogy hamarosan visszatér az iskolába.

Easton arca felragyogott. – Nagyon viccesnek találom, hogy a szobatársam és a húgom utálják egymást. – Bonnie utált engem? Észre sem vettem, hogy ráncolom a homlokom, amíg meg nem kérdezte: – Csak azt ne mondd, hogy ez fájt neked? – Az asztalra csapott. – A francba! Megtaláltuk a kriptonitodat. Egy olyan csajszi, aki nem kedvel téged, ez az, ami rohadtul felbosszant.

– Egyáltalán nem. – Megvártam, amíg lenyugszik. Amíg én is megnyugodtam. Bonnie nem kedvelt engem... – Együtt kell dolgoznunk a zeneszerzés órán. Csak ennyi. – Témát akartam váltani. Gyorsan.

– Oké, oké. Csak szórakozom veled. – Előrehajolt, karjait az asztalra támasztotta. Engem figyelt. Nem, tanulmányozott engem. – Bár már értem, miért veszekedtek. – Intett a pultosnak, hogy hozzon még egy italt.

– Megmagyarázod, vagy hagyod, hogy a levegőben lógjon?

Easton elmosolyodott, és kényelmesen elhelyezkedett a székében. – Bonnie mindig is rámenős volt. Már gyerekkorunk óta mindig megszervezte a dolgokat. Rendezvényeket, hülye kis játékokat a környékbeli gyerekeknek. – Egy pillanatra a távolba bámult. – Mindig én kerültem bajba. Én voltam az, aki a szüleim tyúkszemére lépett.

– Akkor ebben semmi sem változott.

– Igaz. – Easton összekoccintotta a Coronámat az övével. Sóhajtott. – Aztán beleszeretett a zongorába. És ennyi volt. – Csettintett. – Rákattant. Nem ment sehová a kis billentyűi nélkül. – Felhorkantott. – Körülbelül két évig fájt a fejem tőle, mire elég jó lett ahhoz, hogy tényleg elviseljem a játékát. Aztán hangversenyt követett hangverseny. – A mosolya elhalványult. Elhallgatott. Túlságosan is. A csend nyugtalanná tett. – Ő jó ember. Ő a húgom. De több ennél. Ő a legjobb barátom. A fenébe is, ő az erkölcsi iránytűm. Ő tart engem kordában. – Lehajtotta a Corona maradékát, és félrelökte az üres üveget. – Ő a jobb kettőnk közül. Ezt senki se vonhatja kétségbe. Nélküle elveszett lennék.

Elhallgatott. Aztán Easton felnézett rám, és elvigyorodott. – Te viszont szar hangulatban vagy a hét minden napján, huszonnégy órán át. Soha semmit nem intézel el időben. Alig beszélsz. Magadba zárkózol. És ami még rosszabb, elektronikus zenét játszol. A nővérem, aki imádja a klasszikus zenét és a népzenét, egy olyan csávóval került össze, aki a laptopján és a dobgépén kívül nem tud máson játszani.

Összehugyoztam magam a nevetéstől. Bámultam a Coronámat, és arra gondoltam, mennyire nincs igaza velem kapcsolatban. És tévedett Bonnie-val kapcsolatban is. Ő látott engem. Az igazi énemet. Azt, aki legbelül voltam.

És nem kedvelt engem? Tudtam, hogy néha egy pöcs voltam. De ő látott engem. Nem értettem, hogy nem kedvel engem.

Mert gyorsan rájöttem, hogy én valahogy kedveltem őt.

A kocsma ajtaja kinyílt, kiszakítva a gondolataimból, és néhány lány lépett be. Easton tekintete azonnal rájuk szegeződött. – Igen – mondta az orra alatt, a szemében fény csillogott. – Itt van Alex. – A végszóra egy vörös hajú lány lépett az asztalhoz, és Easton elé állt.

– Easton Farraday. Micsoda meglepetés, hogy itt látlak. – A lány elmosolyodott, és ez volt a végszó, hogy távozzak.

Lehajtottam a Corona maradékát, utána még egy tequilát, és eltettem egy újabb sörösüveget a szakadt farmerom zsebébe. Visszavettem a levetett felsőt, hogy ne lötyögjön ki mindenhova.

– Mész? – kérdezte Easton, egyik karját már a vörös hajú dereka köré fonva. Fejével a két barátnője irányába bökött. Az egyikük, egy szőke, már engem figyelt, és méregetett.

– Kimegyek. – Felmutattam a cigarettás dobozomat.

Easton bólintott, majd a bárpulthoz vezette a vörös hajút. Nem néztem a barátaira, amikor kiléptem az utcára. Meggyújtottam a cigarettámat, aztán csak elindultam. Nem akartam visszamenni. Ma este nem éreztem szükségét a bulizásnak.

Össze voltam zavarodva. Nem akartam bent maradni, de nem akartam kimenni sem. Ki akartam mászni a bőrömből, csak valaki más akartam lenni egy időre.

Elegem volt abból, hogy én vagyok.

Az utca kezdett forgalmas lenni, az emberek vacsorázni és inni mentek. Lehajtottam a fejem, ahogy elhaladtam néhány főiskolás diák mellett.

Idősebb emberek sétáltak a park felé. Amikor a park szélén találtam magam, benéztem a korláton keresztül. Emberek százai ültek a gyepen, a legtöbben pikniktakarókon. Megnéztem, hogy mivel néznek szembe mindannyian. Egy ötvenfősnek tűnő zenekar állt a színpad közepén. Kitörő taps zúgott végig a parkon. Hunyorogva próbáltam átlátni a kilátást elzáró fákon.

Láttam, ahogy a karmester a színpadra lép. A szívem sprintbe kezdett, amikor magasra emelte a pálcáját, és jelezte a zenekarnak, hogy készüljenek fel. A vonók a húrokon pihentek, a sípok a szájakhoz kerültek, és a zongorista a billentyűkre tette a kezét.

Egy másodperccel később, tökéletes összhangban megkezdték. Beethoven V. szimfóniája indította a műsort. Közelebb nyomultam a korláthoz. Tudtam, hogy el kellene mennem. El kellett mennem. De ehelyett láttam magam a bejárat felé sétálni. Ott állt a jegypénztár, a főkapura egy "Elfogyott" tábla volt akasztva.

Menj haza, Cromwell. Kényszerítettem magam, hogy átvágjak a park mellett húzódó ösvényen, és visszamenjek az egyetemre. De minden egyes újabb mozdulattal a színek egyre világosabbá és világosabbá váltak a fejemben. Megálltam, és összeszorítottam a szemem. A kerítésnek támaszkodva a tenyerem sarkát a szememhez szorítottam. De a színek nem tűntek el.

A vörösek háromszögekbe táncoltak, csillogtak és erdőzöldekbe siklottak. Élénk sárgák villantak és váltottak barackba; a naplemente narancsszín hosszúra nyúlt szakaszai a legvilágosabb barnákba törtek át.

Leengedtem a kezem, és a vállam megereszkedett a vereségtől. Megfordultam, és átnéztem a korláton. A színpad már a távolban volt. Biztonsági őröket kerestem, de nem találtam egyet sem. Senki sem volt a láthatáron. A kerítésbe akasztottam a lábam, és áthúztam magam fölötte. A földre ugrottam, a bokrok és fák ágai megkarcolták a bőrömet.

A kialakuló sötétség rejtve tartott, miközben a park fő területére gyalogoltam. Átcsúsztam egy résen a fák között, és elindultam arrafelé, ahol a zene szólt. Minden egyes lépéssel egyre világosabbak lettek a színek, mígnem megtettem azt, amit már három éve nem tettem, amit már túl fáradt voltam ahhoz, hogy harcoljak ellene...

Szabadjára engedtem őket.

Letéptem a béklyót, ami visszatartotta őket, és hagytam, hogy repüljenek.

A kezem viszketett az oldalamon, miközben csukott szemmel, csak úgy magamba szívtam a zenét.

Amikor a negyedik tétel véget ért, kinyitottam a szemem, és a nézőtér szélére sétáltam. Megláttam egy fát balra tőlem, és odamentem, hogy leüljek hozzá. Kinéztem a színpadra, amikor a következő darab elkezdődött... és alig néhány méterrel előttem egy ismerős barna hajú lány állt. A szívem megdobbant. Miután egy hete nem láttam őt, a halvány rózsaszín és levendula színek, amelyek körülvették, világosabbnak tűntek. Élénkebbnek.

Nem tudtam levenni róla a tekintetem.

Bonnie egy takarót tekert a válla köré, és egy másikon ült, egyedül. Eszembe jutott a takaró, amit rám terített, amikor azon az éjszakán Brightonban aludtam.

Betakart egy pokróccal, annak ellenére, hogy totál szemétláda voltam vele szemben. A szívem megint összeszorult. Ringatóztam a lábamon, hogy elűzzem az érzést.

Már túl voltam az érzéseken.

Bonnie térdei behajlítva, a karja rajta nyugodott. Még innen is láttam, hogy a tekintete a zenészekre szegeződik. Egyetlen ütemet sem hagyott ki.

Továbbra is őt figyeltem, amikor Bach egyik Brandenburgi versenyművére váltottak. A kezem az oldalamra szorult. Aztán amikor megmozdította a kezét, és letörölt egy kóbor könnycseppet az arcáról, elernyedtek, és azon kaptam magam, hogy odamegyek, ahol ő ült. A fűbe rogytam mellé.

Éreztem, hogy rám szegeződik a tekintete, amint képes volt elszakítani a zenekartól. Előre ültem, a karom a lábamon átvetve. Engem figyelt, meglepett arckifejezéssel az arcán.

Összekoccantak a fogaim, ahogy a pulzusom száguldani kezdett. Előhúztam a zsebemből a Coronámat, és belekortyoltam. Még mindig éreztem, hogy néz, ezért szembenéztem vele. – Farraday.

Bonnie pislogott, aztán a tekintete visszacsapódott a zenekarra. Amikor befejeződött Bach, megkezdődött a szünet. A zenekar elhagyta a színpadot, és az emberek az ételés italkocsik felé indultak. Hátradőltem a fűben, a könyökömre támaszkodva. Fogalmam sem volt, mit keresek itt. Easton épp most mondta, hogy Bonnie nem is kedvel engem.

És tudtam, hogy ennyi volt. Nem kellett volna törődnöm azzal, hogy nem kedvel, sőt, bátorítanom kellett volna. De nem tudtam kiverni a fejemből. Látott engem. Tudta, hogy tudok játszani.

Nem kellett megjátszanom magam előtte.

– Nem hiszem el, hogy itt vagy. – Bonnie hangja megremegett. Ideges volt. Láttam az arcán. A barna szemében. Én sem tudtam elhinni, hogy itt vagyok. Amikor nem válaszoltam neki, Bonnie azzal foglalatoskodott, hogy belenyúlt a mellette lévő kosárba. Egy rózsaszín pulóvert – vagy "pulcsit", ahogy valószínűleg ő nevezné – és egy farmert viselt. Barna takarója most a lábát takarta. Előhúzott egy csomag édességet, kinyitotta, és rágcsálni kezdett egy nagy darab piros medvecukrot.

Az ajkamhoz emeltem egy cigarettát, és rágyújtottam. A keze a karomra ereszkedett. – Kérlek, ne tedd, Cromwell. – Lenéztem a karomra. Ugyanott tartotta, ahol aznap este a zeneszobában. Amikor meghallott engem. Amikor látta, hogy játszom a hangszereken.

Amikor látta, hogy megtörök.

Felnéztem rá. Az arca kipirult, és a szemei tágra nyíltak. Kíváncsi voltam, vajon ő is ugyanerre gondol-e. Tartottam a tekintetét, próbáltam olvasni a szemében, bármi is legyen az. De amikor nem sikerült, leengedtem a cigit, és visszatettem a zsebembe. Ekkor végül kifújta a levegőt. – Köszönöm. – Megdörzsölte a mellkasát. Azon tűnődtem, vajon a szíve is gyorsan ver-e.

Nem tudtam, mit mondjak mellette. Amikor utoljára láttam, megtörtem és módosítottam a kompozícióját. Szűkszavú voltam vele. Megpróbáltam kitaszítani a fejemből. De bármennyire is próbálkoztam, nem akart eltűnni.

Bonnie mindenhová nézett, csak rám nem. – Beteg voltál – böktem ki. Inkább vádaskodásnak hangzott, mint kérdésnek.

Bizonyára ő is ezt gondolta, mert rám meredt, majd elvigyorodott. Ez a vigyor furcsa dolgokat csinált a gyomrommal. Összeszorította a gyomromat. – Beteg voltam.

Felültem, és végignéztem a tömegen, próbáltam elűzni az érzést.

– Hiányoztam?

Bonnie felé fordultam, először is nem tudtam, mi a fenéért kérdezi ezt. Másodszor pedig nem tudtam, mi a fenét mondjak.

Mosolygott. Amikor zavartan pislogtam, ő nevetésben tört ki. Az alkaromra tette a kezét. – Csak vicceltem, Cromwell. – Megnyugtató mozdulattal legyintett a kezével. – Most már fellélegezhetsz.

Kiittam a Coronámat, de csak a nevetését hallottam. A rózsaszín nevetését. Ez és az a tény, hogy nekem szólt. Soha nem gondoltam volna, hogy így rám mosolyog. De azt sem gondoltam volna, hogy ma este itt leszek. A testem megfeszült, miközben vártam, hogy felhozza a zeneszobát. Hogy kérdéseket tegyen fel nekem. Hogy a komponálási projektünkkel kapcsolatban piszkáljon. De nem tette.

– Kérsz egyet? – Bonnie egy darab medvecukrot nyújtott felém. Megráztam a fejem. – Mi? Nem szereted az édességet?

– Nem szeretem az amerikai édességet.

– Micsoda? – mondta nevetve. Visszafordítottam a fejem a színpad felé, hogy szemügyre vegyem a felállást. Mindig ezt tettem. Bonnie megrántotta a karomat, kényszerítve, hogy ránézzek. – Nem, ezt hallanom kell. Nem szereted az amerikai édességet?

Megráztam a fejem.

– Miért?

– Mert szar – mondtam őszintén.

Bonnie arckifejezése egy percig nem változott a döbbenettől. Mígnem eltátotta a száját, és kitört belőle a nevetés. Visszahúzta a kezében tartott édességes dobozt, és a mellkasához szorította.

Az az érzés visszatért a gyomromba. Mint egy szúrás, ami elkezdett a mellkasom felé vándorolni, míg végül az egész testemet el nem foglalta. Megtörölte a szemét. Amikor újra tudott beszélni, megkérdezte: – Oké, akkor melyik brit édesség jó?

– Szinte bármelyik. – Megráztam a fejem az első amerikai csokoládé emlékére, amit megkóstoltam. Átkozottul gusztustalan volt. Azóta nem nyúltam hozzá. Anyámtól vártam egy szállítmányt a jóból.

Bonnie bólintott. – Meg kell mondjam, megkóstoltam, amikor tavaly nyáron ott jártam. És egyetértek, elképesztő.

A zenekar kezdett visszaülni a helyükre. Az emberek elkezdtek visszasietni a helyükre a füvön. Bonnie elragadtatott figyelemmel figyelte a zenészeket, mielőtt rám fordította a tekintetét. – Szóval tényleg szereted a klasszikus zenét? – Megdermedtem. – Tudom, hogy nem beszélhetünk róla. Rólad. Arról az estéről. – Együttérzés terült szét az arcán. – És ezt tiszteletben kell tartanom. – Megvonta a vállát. – De itt vagy. Egy klasszikus koncerten.

Éppen a Corona címkéjét szedtem le, de közben a szemébe néztem. Nem szólaltam meg, mert a kérdésére adott válasz nyilvánvaló volt. Itt voltam. Ez mindent elmondott.

Bizonyára megértette, hogy nem akarok válaszolni, mert a zenekarra mutatott. – Hihetetlenek. Már annyiszor láttam őket.

Rendben voltak. Legfeljebb jók.

– Nos? – kérdezte.

– Mi az?

Bonnie mély levegőt vett. – Szereted a klasszikus zenét, ugye? Mostanra... mindezek után ezt már be is vallhatod nekem. – Hallottam a könyörgést a hangjában. A könyörgést, hogy adjam meg neki ezt.

Wagnertől a Valkűrök zengett a zenekartól, a színek úgy száguldottak át a fejemen, mint a festék, amit Easton a vászonra locsolt. Megpróbáltam kiszorítani őket a fejemből. De rájöttem, itt ülve Bonnie-val, hogy nem mennek sehova. Ő valahogy szabadabbá tette őket.

– Cromwell...

– Igen – mondtam elkeseredetten. Kiegyenesedtem. – Szeretem. – Hosszú sóhaj szökött ki belőlem, ahogy bevallottam. – Szeretem. – A második beismerés inkább magamnak szólt, mint neki.

Felnéztem a zenekart figyelő tömegre, a zenészekre a színpadon, és teljesen otthon éreztem magam. Már régen éreztem ilyet. És ahogy felbámultam a karmesterre, magamat láttam a helyén. Eszembe jutott, milyen érzés volt szmokingban lenni, és hallani, ahogy a zenekar visszaadja a művedet.

Semmivel nem lehetett összehasonlítani.

– Nem tudtam kiverni a fejemből a zenédet – mondta Bonnie, és kirántott a zenekarból és a gondolataimból. A szemébe néztem, és éreztem, hogy a szívem összeszorul a ténytől, hogy erről beszél. – Azt a néhány taktust, amit múlt héten a Jefferson Coffee-ban az asztalon hagytál. – Összeszorult a gyomrom.

– Cromwell – suttogta. Meglepett, hogy egyáltalán hallottam a hangját a zene mellett. De meghallottam. Persze, hogy hallottam.

Ibolyakék volt.

A kezem ökölbe szorult. Fel kellett volna állnom és elmennem. Isten tudja, hogy elégszer csináltam már ilyet. De nem tettem. Ott ültem, és a szemébe néztem. Bonnie nyelt egyet. – Tudom, hogy nem akarod, hogy erről beszéljek. – Megrázta a fejét. – De az volt... – Szünetet tartott, küszködött a szavakkal, éppen akkor, amikor a vonósok átvették a vezetést. Most leszartam a hegedűket, a csellókat és a nagybőgőket; tudni akartam, hogy mi jön ki a száján. – Nekem tetszett, Cromwell. – Elmosolyodott. – Több mint tetszett. – Megrázta a fejét. – Hogy csináltad... Csak úgy kipattant a fejedből?

Nyeltem egyet, és a zsebembe nyúltam a cigarettámért. Kivettem és rágyújtottam. Láttam Bonnie csalódottságának villanását, de már talpon voltam, mielőtt bármi mást mondhatott volna nekem.

Odamentem a fához, és a törzsének támaszkodtam. Csak félig figyeltem a zenekart. Bonnie kötötte le a figyelmem többi részét. A figyelme ismét a zenészekre irányult, de karcsú teste megereszkedett. Lehangolt volt. És az én vonakodásom a beszélgetéstől tette ilyenné. Rágta a cukorkáját, de láttam, hogy már nem veszett el a zenében.

Elvettem tőle ezt az örömöt.

Arra gondoltam, hogy nézett ki, amikor megérkeztem. El volt ragadtatva a zenekartól. Azon tűnődtem, vajon én is ilyen voltam-e valaha. Annyira elragadott az egész. Semmi mással nem törődtem. Semmi más nem jutott eszembe, amíg a zene szólt. És tudtam, hogy így volt. Egyszer volt, hol nem volt. Mielőtt minden rosszra fordult, és ez a klasszikus szarság lett az egyetlen dolog, amit legjobban akartam utáni.

De ahogy ott álltam, és hagytam, hogy a nikotin, amire annyira szükségem volt, megtöltse a tüdőmet, mélyen legbelül tudtam, hogy soha nem fogom tudni. Három éven át vesztes csatát vívtam.

Erre születtél, Cromwell. Arra születtél, hogy ilyen legyél. Több tehetség van a kisujjadban, mint bárki másban, akit valaha ismertem. Magamat is beleértve.

A torkom elszorult, ahogy apám hangját hallottam a fejemben. Amikor lenéztem a cigarettámra, remegett a kezem. Vettem egy utolsó slukkot, kényszerítve magam, hogy összeszedjem magam. De a szokásos, vörösen izzó düh és gyomorforgató pusztulás, olyan mélyen, hogy levegőt sem kaptam, kavargott a gyomromban, mint mindig, amikor rá gondoltam. Akárhányszor hallottam ezt a zenét. Amikor Bonnie közelében voltam.

Nem tudtam, mitől volt ő olyan más.

A cigarettámat a földre dobtam. Úgy éreztem, hogy megütök valamit, miközben a zongorista szólót játszott. De a lábam földbe volt gyökerezve. Hallgattam a billentyűk hangzását. Figyelni kezdtem. De csak magamat láttam a színpadon. Magamat, amint előadom azt a darabot, amit sosem fogok tudni befejezni. Azt a darabot, ami túl sokáig kísértett.

Amit soha nem tudtam a fejemben látni. A színek elnémultak és elvesztek a sötétben. Ami miatt elhagytam a legnagyobb szerelmemet.

– Cromwell? – Bonnie hangja áthatolt az őrült fehér zajon, ami betöltötte a fejemet, a zongorán, ami úgy bombázta az agyamat, mint a bombák, amik apámra záporoztak a katonaságban töltött életének nagy részében. Lehunytam a szemem, és tenyeremet újra a szemeimre szorítottam. Egy kéz tekeredett a csuklóm köré. – Cromwell? – Bonnie lehúzta a karomat. Nagy barna szemei az enyémre meredtek. – Jól vagy?

El kellett tűnnöm innen. El kell mennem, el kell tűnnöm, amikor...

A zongorista újra játszani kezdett. Csak ezúttal... – 6. zongoraverseny – mondta Bonnie. – Mozart.

Nyeltem egyet. Ez a kedvencem, fiam. Ez a kedvencem, azok közül, amiket játszol, és nem a tiéd.

Elveszetten néztem balról jobbra. Bonnie keze a csuklómra szorult. Ahogy néztem az ujjait a tetovált bőrömön, rájöttem, hogy nem engedi el. – Gyere, ülj le. – Az érintése olyan volt, ami mindig áthatolt a sötétségemen. És ezúttal hagytam, hogy megtörténjen. Nem küzdöttem ellene. Nem futottam el. Maradtam.És nem engedtem magamnak, hogy aggódjak miatta.

Bonnie visszavezetett oda, ahol ültünk. Egy üveg víz jelent meg a kezemben. Megittam, nem is gondoltam másra. Amikor Bonnie kivette a kezemből az üres üveget, egy hosszú darab piros medvecukrot tett a helyére. Elvigyorodott, amikor találkoztam a tekintetével. Hátradőltem a fűben, a könyökömre támaszkodva. A zenekar Chopin Esz-dúr noktürnjére tért át, az este a végéhez közeledett.

Csendben ültünk. De miközben beleharaptam a medvecukorba, rágcsáltam az ízetlen édességet, azt mormoltam: – Még mindig szar íze van.

Bonnie felnevetett.

Én pedig végre fellélegezhettem.