25.-26.27. Fejezet

 

Huszonötödik fejezet

Fordította: Shyra

Cromwell

Álltam, és bámultam őt az üvegablakon keresztül. Ismét lélegeztetőgépen volt, és a mellkasából drének vezették ki a folyadékot a testéből. De a szívemben újra reményt éreztem.

Mert túlélte a műtétet. És eddig az orvos azt mondta, hogy sikeres volt. De ahogy az arcát bámultam, a csukott szemeit, amelyekre ma az orvos azt mondta, hogy ki kellene nyitni, tudtam, hogy ez nem ilyen egyszerű. Mert ma fel kellett ébrednie, és megtudnia, hogy a szív, amely oly tökéletesen beleolvadt a testébe, a legjobb barátjáé, az ikertestvéréé volt... Eastoné.

Végigsimítottam az arcomon, és megfordultam, így láttam Bonnie szüleit a kanapén. Fogták egymás kezét, de az arcuk üres és megsemmisült volt. Minden olyan gyorsan történt. Túl gyorsan, így az egész csak most csapódott le bennük. Sírtak, amikor látták, hogy Bonnie-t visszahozták a műtétből, de nem sokat beszéltek.

Fogalmam sem volt, mit mondhatnék.

A mellettem lévő helyre néztem. Ahol Easton általában állt. A mellkasom összeszorult, ahogy rá gondoltam. Ahogy visszagondoltam az első napra, amikor Easton a szárnyai alá vett. Ahogy végigvonult velem a kampuszon, mindenkinél nagyobbként. A vibráló festményei, amik idővel sötétségbe borultak. És a színekre, amik körülvették, az élénk színekre, amik szürkévé és feketévé váltak.

A bűntudat hevesen áramlott az ereimben. Mert láttam a színeket elhalványulni. De azt hittem, hogy a nővére miatt.

A rendőrség eljött ma. Easton halálát öngyilkosságnak nyilvánították, ezt tudtuk. És hoztak egy levelet. Egy levelet, amit a kocsijában találtak, Bonnie-nak címezve. Mrs. Farraday úgy szorongatta a levelet, mintha az valahogy visszahozná a fiát.

Kisétáltam a kórházból, és elővettem a cigimet. Ahogy a számhoz emeltem egyet, hirtelen megálltam. Felnéztem a napsütötte égre, a mustársárgán éneklő madarakra és a bronzosan zizegő levelekre, majd a földre dobtam a cigarettát. Sőt, odasétáltam a szemeteshez, és kidobtam az egész csomagot.

Lehuppantam egy közeli padra, és minden rám tört. Az érzelmek olyan mértékben felgyülemlettek bennem, hogy megfojtottak. Legszívesebben a zeneterembe rohantam volna, hogy kiöntsem magamból az egészet. De ettől Lewis jutott eszembe, és vissza kellett szorítanom a dühöt, különben engem is elpusztítana.

Zenei minták jelentek meg a fejemben, amikor visszagondoltam arra, amikor először zongoráztam, amikor a színek mutatták az utat. Hallottam, ahogy a hegedűk pizzicatót játszanak, hallottam, ahogy a fuvola következik. Aztán a zongora vezetett, egy született zenész történetét mesélte el. Egy apáról, aki mellette ült, és biztatta őt. Láttam apámat elhalványulni egy szóló csellóban. Összeszorítottam a szemem. Aztán a történet folytatódott.

Egy kéz megszorította a vállamat. Megrándultam, és felnéztem. – Felébredt – mondta Mr. Farraday.

Nyeltem egyet. – Tudja?

Megrázta a fejét. – Ma este kerül le a lélegeztetőgépről. – Bólintott, olyan erőt mutatva, amit csodáltam. – Hamarosan megtudja.

Felálltam, és követtem Mr. Farradayt a folyosón Bonnie intenzív osztályos szobájához. Megmostam a kezem, és beléptem az ajtón. Bonnie barna szeme az enyémre tapadt. Egy cső volt a torkában, ami eltakarta az ajkát, de láttam a mosolyt a szemében.

Betartotta az ígéretét. Sikerült neki.

– Szia, kicsim. – Megfogtam az ujjait, közel hajoltam hozzá, és megcsókoltam a homlokát. Az ajkaim megremegtek, gyűlöltem, hogy tudtam valamiről, ami tönkreteheti őt. Bonnie keze az enyémbe simult. Lehunytam a szemem, és visszaszorítottam a könnyeket, amelyek azzal fenyegettek, hogy kicsordulnak. – Olyan bátor voltál, kicsim – mondtam, és leültem mellé. Egy könnycsepp gördült le a szeme sarkából.

A szemei kezdtek lecsukódni. A fáradtság magával rántotta. Mellette maradtam, ameddig csak tudtam. A váróteremben vártam, míg az anyukája és az apukája is meglátogatta. Aztán, amikor leszállt az éj, az orvos mindannyiunkat kint várakoztatott, miközben levették a lélegeztetőgépről. Amikor az orvos visszajött értünk, éreztem, hogy egy átkozott bomba robban a mellkasomban. Követtem a szüleit a szobájába. Bonnie anyukája odaszaladt hozzá, és gyengéden a karjába vette. Az apja követte, én pedig hátradőltem.

Amikor félreálltak, Bonnie rám mosolygott. Megint gépekkel volt tele, de a mosolya hatalmas volt. Közelebb léptem hozzá, majd szájon csókoltam. A légzése elakadt. – Szeretlek – suttogtam.

Bonnie visszasuttogta. A tekintete ismét a szobára szegeződött. A szívem összeszorult. Tudtam, hogy kit keres. A szemöldöke összehúzódott, és pislogott, a kérdés világosan kirajzolódott a szemében.

Hol van Easton?

Az apja előrelépett. – Nem tudott itt lenni, kicsim. – Próbálta leplezni a szomorúságát a lány előtt, de nem sikerült. Bonnie sólyomként figyelte a férfit. Mr. Farraday hátrasimította a haját az arcából. Bonnie azonban a mellette lévő széken lassan széteső anyját nézte. Aztán rám nézett, és megremegett az alsó ajka. A kezem ökölbe szorult az oldalamon. Haszontalannak éreztem magam, képtelen voltam megakadályozni, hogy átérezze azt, amit tudtam, hogy ő is érezni fog.

– Easton? – mondta, a hangja rekedt volt a csőtől. Könny töltötte meg a szemét. – Hol...hol van? – Lehunytam a szemem, képtelen voltam végignézni, ahogy ez végbemegy. Próbáltam lélegezni, de a mellkasomban lévő sziklatömb nem engedett. – Megsérült? – sikerült megkérdeznie.

Az anyja zokogott, képtelen volt visszatartani. Aztán felnéztem, és láttam, hogy Bonnie rám néz. Oda kellett mennem hozzá. A lábaim előre vittek, és megfogtam a kezét.

Mr. Farraday felállt. – Baleset történt, édesem. – Az utolsó szónál megtört a hangja.

A keze megremegett az enyémben. – Nem. – A szemében kicsorduló könnycseppek kibuggyantak a szempilláján, és lecsorogtak az arcán. Én pedig néztem, ahogy a szabad keze kicsúszott az anyja kezéből, és fájdalmasan lassan a mellkasához vándorolt. Új szíve fölött lehunyta a szemét, és egész teste remegni kezdett. Könnycsepp könnycsepp után szaladt le az arcán és a párnájára.

Lehajoltam, és a homlokomat az övéhez szorítottam. Ettől csak rosszabbul lett. Hullámzó zokogás hagyta el a száját. Mr. Farraday azt mondta, hogy Eastonnak balesete volt, de egészen biztos voltam benne, hogy Bonnie tudta az igazságot.

Easton valamilyen okból kifolyólag úgy érezte, hogy kitaszított ebben a világban. Ezt senki sem tudta jobban, mint az ikertestvére.

– Bonnie – suttogtam. Lehunytam a szemem, és csak öleltem őt. Tartottam őt, miközben szétesett. A pillanat, amelynek ünnepnek kellett volna lennie, az ő szemében tragédiává változott. Mindannyiunk szemében.

Így tartottam őt, miközben olyan erősen sírt, hogy aggódtam, valami rosszul fog elsülni. Épp most ébredt fel egy komoly műtétből, de biztos voltam benne, hogy azon kívül, hogy ez az egész csak egy rémálom volt, semmi más nem fogja enyhíteni a fájdalmát.

Bonnie addig sírt, amíg el nem aludt. Nem mentem sehova. Fogtam a kezét, hátha felébred. A szülei a váróterembe mentek. El kellett intézniük a rendőrséggel és a kórházzal a dolgaikat. El sem tudtam képzelni, hogy mindezzel egyszerre kell megbirkózniuk. Hogyan ünnepelhetted meg, hogy az egyik gyerekedet megmenekült a haláltól, hogy aztán a másikat ilyen lesújtó módon veszítsd el?

Most éppen zsibbadtnak éreztem magam. De tudtam, hogy mi fog következni. Nem hagyhattam, hogy ezek az érzelmek, amelyek bennem harcoltak, ne törjenek a felszínre. De egyelőre elnyomtam őket, amennyire csak tudtam.

Biztosan elaludtam, mert arra ébredtem, hogy ujjakat érzek a hajamban. Kipislogtam a szemem, és felnéztem.

Bonnie nézett rám. De ugyanúgy, mint korábban, a szeme nedves volt, a bőre pedig sápadt és foltos a sírástól. – Kioltotta az életét... ugye? – A szavai golyóként hatoltak a szívembe.

Bólintottam. Nem volt értelme hazudni neki. Már az első pillanattól kezdve tudta, amikor felébredt. Bonnie belekapaszkodott a kezembe. Már most, alig néhány nappal a műtét után is erősebb volt a szorítása.

Erősebb volt.

Biztos voltam benne, hogy valahol Easton arcán egy halvány mosoly suhant át e tény láttán.

Bonnie mélyeket lélegzett be, a tüdeje olyan nagy mennyiségű levegővel telt meg, hogy azonnal színt varázsolt az arcára. A keze magával ragadta az enyémet, ahogy a mellkasához ért. Hallottam az újabb szívdobogást. Az erős és ritmikus szívdobogást a tenyerem alatt.

Magenta színű volt.

Amikor a sztetoszkóp alatt meghallgattam Easton szívét, az is magenta volt.

– Enyém a szíve, ugye? – Bonnie szeme csukva volt, amikor ezt mondta. De aztán kinyíltak, és a tekintete rám szegeződött.

– Igen.

Az arca eltorzult a fájdalomtól. Úgy tűnt, valami megváltozott Bonnie-ban abban a pillanatban. Mintha láttam volna, ahogy a boldogsága és a lelke elszökik a testéből. A szín, ami körülvette, lilából és rózsaszínből barnára és szürkére váltott. Még a keze is, amely olyan szorosan fogta az enyémet, elernyedt és elhúzódott. Megpróbáltam visszahúzni, de Bonnie bezárult, mint egy erőd kapuja.

Áthatolhatatlanul.

Még két napig a szobájában maradtam. És minden egyes másodperccel az a Bonnie, akit ismertem és szerettem, egyre távolodott. Sírni akartam, amikor Mozartot játszottam a telefonomon, ő pedig felém fordult, üres szemmel, és azt mondta: – Kikapcsolnád, kérlek?

Bonnie gyógyult, de az elméje megtört. Egyik este azt hittem, hogy visszajön hozzám. Hajnali háromkor felébredt, a kezét az enyémbe tette, és szembefordult velem. – Bonnie...? – suttogtam.

Az alsó ajka remegett, kimerült szemei alig nyíltak ki. –Hogyan lehet a szívemet megjavítani, ha máris összetört? – Mellé húzódtam, és szorosan magamhoz öleltem. Csak öleltem, miközben ő szétesett. Olyan apróság volt, de abban a pillanatban még soha életemben nem éreztem magam ennyire hasznosnak senki számára.

De másnap reggel ismét elhúzódott tőlem. Vissza a Bonnie-hoz, aki csapdába esett a fejében, a fájdalmában. A Bonnie-hoz, aki mindenkit kizárt. Fizikailag erősödött, de érzelmileg szétesett.

A nővérek széles mosollyal fogadtak, amikor elhaladtam a pultjuk mellett Bonnie új kórtermében. Eddig a szervezete nem utasította el a szívet, és jól volt, elég jól ahhoz, hogy elhagyhassa az intenzív osztályt. Mély levegőt vettem, ahogy közeledtem az új szobája felé. Csakhogy amikor odaértem, Mr. Farraday odakint állt. – Helló – mondtam, és elindultam, hogy kinyissam az ajtót.

Az utamba állt. Fintorogva ráncoltam a homlokom. Az arca sápadt és szomorú volt, tele sajnálattal. – Nem hajlandó senkit sem fogadni, Cromwell. – Hallottam a szavakat, de nem értettem őket. Megpróbáltam ismét elmenni az apja mellett. De ő megint csak elállta az utamat.

– Engedjen. – A hangom mély és fenyegető volt. Tudtam. De nem érdekelt. Csak be kellett jutnom hozzá.

Mr. Farraday megrázta a fejét. – Sajnálom, fiam. De ő... nagyon nehéz mostanában neki az élet. Nem akar látni téged. Egyikünket sem. – Láttam a kínt az arcán. – Én csak próbálom jobbá tenni a dolgokat, fiam. Ahogy csak tudom.

Összeszorult az állkapcsom, és remegni kezdett a kezem. Ökölbe szorultak. – Bonnie! – kiáltottam, a hangom elég hangos volt ahhoz, hogy a kórteremben mindenki felfigyeljen rám. – Bonnie! – üvöltöttem. Mr. Farraday megpróbált hátrébb terelni. – BONNIE! – Kikerültem Mr. Farradayt, és berontottam a szobája ajtaján.

Bonnie az ágyban ült, hátát párnáknak támasztva. Kibámult az ablakon. Aztán felém fordult. – Bonnie – mondtam, és tettem egy lépést előre. De félúton megdermedtem, amikor Bonnie elfordította a tekintetét. Amikor teljesen hátat fordított nekem.

És akkor megjöttek. Megnyíltak a zsilipek, és az elmúlt hetek összes érzelme úgy zúdult rám, mint egy nagydob súlyos crescendója.

Hátraléptem, és újra hátraléptem, ahogy elképzeltem Eastont a felhasított csuklójával. Bonnie szívrohamot kapott a karjaimban. Easton a hordágyon, a kötél lógott a fáról. Aztán Bonnie...ahogy megtudja, hogy Easton meghalt, és hogy a szíve immár az övéként dobog.

És én nem tudtam megtenni. Kurvára nem tudtam megbirkózni vele. Épp akkor fordultam meg, amikor két biztonsági őr jött felém. Felemeltem a kezem. – Megyek. Elmegyek! – Megkockáztattam egy pillantást Bonnie-ra, de ő még mindig háttal ült nekem. Kocogni kezdtem a folyosón, de még mielőtt kiértem volna a kórházból, már teljes sprintben voltam. Elértem a kocsimhoz, minden szín és érzelem egybeolvadt. Az agyam úgy lüktetett, mint egy dob. A fejem fájt, a szemem mögött olyan erős volt a nyomás, hogy alig láttam.

A neonszínek tűzijátékként gyúltak az agyamban, addig világítottak, amíg nem bírtam elviselni. Leparkoltam a kocsit, és gyakorlatilag kiugrottam a kocsiból. Berontottam a zeneépületbe, semmi terv nélkül, csak a lábamat követve. Az öklöm az egyik ajtón dörömbölt.

Az ajtó kirepült, és csak Lewis arcát láttam. Megfogtam a fejem, aztán, nem törődve azzal, hogy bárki meghallja-e, azt mondtam: – A gálán akarok fellépni.

Lewis szája tátva maradt, és láttam a döbbenetet az arcán. Elsuhantam mellette, és beléptem az irodájába. – Bonnie megkapta a szívet. – Összeszorítottam a szemem. – Easton öngyilkos lett... – A hangom megtört, és a szomorúság szökőárként zúdult rám. Fuldokoltam a kötél, a hordágy... Bonnie emlékétől.

– Cromwell. – Lewis közelebb lépett.

Kinyújtottam a kezem. – Nem. – Megállt. – Azért jöttem hozzád, mert senki más nem érti meg. – A fejemet ütöttem a kézfejem sarkával. – Látod, amit én látok, érzed, amit én érzek. – Beszívtam a levegőt. – Segítségre van szükségem. – A kezem lehanyatlott, a testem kezdett energiát veszíteni. – Szükségem van a segítségedre a zenével kapcsolatban. Felerősödik. A színek. A minták. – Megráztam a fejem. – A zene túl sok, túl sok egyszerre, a színek túl élénkek.

Lewis ismét közelebb jött. Éppen amikor elért hozzám, amikor kinyújtotta a kezét, hátraléptem. Láttam az arcát. Láttam a kétségbeesést. Láttam, hogy beszélni akar. Aztán a tekintetem az asztalán lévő flaskára tévedt. Az alkohol. A sötét karikák a szeme alatt. – Nem másért vagyok itt. – Megdermedt, aztán a hajába túrta a kezét. Ahogy én is tettem. Ez újabb feszítővassal csapott a gyomromba. Fulladozott a hangom, de sikerült: – A zene miatt vagyok itt. Nem akarok semmi másról beszélni. Csak kérlek... – A szememből kicsordult a könny. Bonnie visszautasítása még jobban felbátorított. Ha hallaná a zenémet, ha fellépnék a gálán, hallaná, hogy a zene neki szól. Látná, hogy szeretem őt. Látná, hogy van miért élnie.

Velem.

Mellettem.

Örökké.

Lewisra emeltem a tekintetem. – Kérlek... segíts nekem... – Megkocogtattam a fejem. – Segíts ezt megzenésíteni. Csak... segíts nekem.

– Oké. – Lewis újra végigsimított a haján. – De Cromwell, hadd magyarázzam meg. Kérlek, csak hallgass meg...

– Nem tehetem – fuldokoltam. – Még nem. – Megráztam a fejem, a mellkasomban egy barlang vájt alagutat. Próbáltam lélegezni, de túl nehéznek éreztem. – Ezzel nem tudok megbirkózni... még nem.

Lewis úgy nézett rám, mintha utánam akart volna nyúlni. Felemelte a kezét, de nem tudtam odamenni. Még nem. – Oké. – A szemembe nézett. – Nincs sok időnk, Cromwell. Készen állsz erre? Napokba és éjszakákba, végtelen napokba és éjszakákba fog telni, hogy eljussunk oda, ahová kell.

A céltudatosság oly erős érzése lecsillapította a bennem dúló vihart. – Készen állok. – Beszívtam a levegőt, és ezúttal tudtam lélegezni. – Bennem van, Professzor. Mindig is bennem volt. – Lehunytam a szemem, apámra, Bonnier-a és a zenére gondoltam, amely túl sokáig próbálta magát kikaparni a lelkemből. – Készen állok a komponálásra. – Úgy tűnt, egy hirtelen váltás bennem megnyugtatta az elmémet, az érzelmeimet. – Végeztem azzal, hogy mindent eltaszítsak magamtól.

– Akkor kövess engem. – Lewis elvezetett a zeneszobába, ahová aznap este vitt, amikor Eastont találtam a szobánkban, felvágott csuklóval. Egyenesen a zongorához mentem, és leültem. Az ujjaim megtalálták a helyüket a billentyűkön, én pedig kinyitottam a lelkemet, és hagytam, hogy a színek szárnyaljanak.

Vörösek és kékek, lilák és rózsaszínűek nyüzsögtek körülöttem, felhőbe burkolózva. És hagytam, hogy oda hulljanak, ahová kerültek, az ujjaim mutatták az utat.

Azúrkék.

Barack.

Okkersárga.

És ibolyakék.

Örökké az ibolyakéket kergettem.

 

Huszonhatodik fejezet

Fordította: Shyra

Bonnie

A kezemben lévő levelet bámultam. A levelet, amit már napok óta nem tudtam kinyitni. Remegett a kezem, ahogy az orromhoz emeltem a borítékot. Belélegeztem a fűszeres illatot, amely még mindig érződött a papíron. Easton. Az ismerős illat tőrként hasított a szívembe.

Az ő szíve.

A mellkasomhoz szorítottam a levelet, és lehunytam a szemem. A gombóc, amely ébredésem óta eltömítette a torkomat, megnőtt, ahogy Eastonra gondoltam. A mosolyára. A nevetésére. Ahogy az emberek mágnesként vonzódtak hozzá. Aztán ez az Easton elmosódott, és a bátyám szomorú változata maradt, amely néha magával ragadott. Az, aki fekete és szürke festékben fürdött, magányos és olyan levert volt, hogy még a legfényesebb nap sem tudta feldobni a hangulatát.

– Easton – suttogtam, miközben a kezemmel végigsimítottam a borítékon lévő nevemen.

Lenéztem a fekete ruhámra és a fekete harisnyára. A lelkemhez könyörögtem, hogy segítsen átvészelni, tudván, mi vár ma rám. Az első kiruccanásom a való világba a műtétem után.

A végső búcsú a testvértől, aki megmentette az életemet. Aki olyan sokáig volt az életem, hogy nem tudtam, hogyan lélegezzek nélküle. Az ajtón túli nővérpultból zene hallatszott, és hallottam a nevetés éles hangjait.

Mosolyogni akartam a boldogságtól, ami a hangjukban volt. De amikor lenéztem a borítékra, nem tudtam, hogy képes leszek-e valaha is újra boldognak érezni magam.

Több mint egy órán át így maradtam, csak bámultam a levelet. Végül, amikor már elég bátorságot gyűjtöttem, felnyitottam, és felfedtem a benne lévő írást.

A kezem annyira remegett, hogy nem voltam benne biztos, el tudom-e olvasni. De megfordítottam és kinyitottam. A levél nem volt hosszú. És még mielőtt egyetlen szót is elolvastam volna, a látásom elhomályosult a könnyektől.

Összeszorítottam a szemem, és próbáltam lélegezni. Az újdonsült szívem úgy vert a mellkasomban, mint egy dob. Az érzés még mindig sokkolt. Nem voltam hozzászokva az ilyen ritmikus dobbanáshoz. De a dobbanás erős és hangos volt, és ettől kellett volna éreznem, hogy tele vagyok élettel.

Ehelyett üresnek éreztem magam.

Vettem egy mély lélegzetet, és lenéztem a csak nekem írt szavakra.

Bonnie,

Miközben ezt írom, a tavat nézem, amit annyira szeretünk. Észrevetted már, hogy milyen kék a napfényben? Milyen békés? Nem hiszem, hogy sokat néztem a Földre és láttam a szépségét.

Ezt akkor írom, amikor a kórházi ágyadban fekszel. A papa most hívott, hogy tudassa velem, nincs már sok időd hátra. Nem tudom, hogy valaha is megkapod-e ezt a levelet. Nem tudom, hogy túl fogod-e élni. És ha ez a helyzet, akkor biztos vagyok benne, hogy valahol együtt leszünk, valahol, ami nem ez a világ. Valami jobb helyen. Valahol, ahol nincs fájdalom.

De ha valami csoda folytán az utolsó pillanatban kapnál egy szívet, akkor ezt az üzenetet akartam írni neked. És azt akartam, hogy tudd, miért nem tudom tovább csinálni.

Szeretném, ha tudnád, hogy nem miattad. Tudom, hogy annyi éven át magadat hibáztattad, de ez az egész soha nem rólad szólt.

Szeretném elmagyarázni, hogy mit érzek, de én nem te vagyok. Nem tudok úgy bánni a szavakkal, mint te. Soha nem világítottam be úgy egy szobát, mint te. Ehelyett mindig úgy éreztem, hogy kívülről nézek befelé. Nézem, ahogy mindenki más boldog és izgatott az élettől. De nekem pont az ellenkezője volt.

Nehéznek találtam az életet, Bonnie. Minden nap, amikor levegőt vettem, úgy éreztem, mintha kátrányt lélegeznék be. Minden lépésem olyan volt, mintha futóhomokban járnék. Mozognom kellett, különben lehúzott a víz.

Küzdöttem ellene. De az igazság az volt, hogy el akartam süllyedni. Be akartam hunyni a szemem, eltűnni és abbahagyni a harcot. A harcot, hogy élni akarjak, miközben amióta az eszemet tudom, csak arra vágytam, hogy elengedhessem magam.

Amikor megbetegedtél, az csak ráébresztett az igazságra – hogy csak menni akartam. El akartam aludni és soha többé nem felébredni. Mert, Bonnie, mit ér a világ, ha nem vagy benne? És ha megkaptad a szívet, ha valaki megmentette az életed azzal, hogy odaadta neked azt, amit már nem tudott használni, akkor tudd, hogy boldog vagyok. Lehet, hogy haragszol rám. Valójában tudom, hogy az vagy. Te vagy az ikertestvérem. Érzem, amit te érzel. De én már nem tudom folytatni. Még most is, ahogy itt ülök, és tudom, hogy már csak percek vannak hátra, el akarok menni. Elvesztettem a harcot, hogy tovább itt legyek.

És nem vagyok hajlandó elbúcsúzni tőled, Bonnie. Így akarok elmenni. A kedvenc helyünkön velem, tudva, hogy hamarosan újra találkozunk. Miután mindkettőnkért éltél. Olyan életet éltél, amilyet én soha nem tudtam volna.

Néhányunkat nem erre a világra szántak, Bonnie. És én közéjük tartozom. Tudom, hogy gyászolni fogsz, és ha túlélsz, minden nap hiányozni fogsz, amíg újra nem látlak.

Mert újra látni foglak, Bonnie. Nézz fel, és én mindig ott leszek veled.

De most mennem kell.

Maradj erős, hugi. Élj olyan életet, amit szeretsz. És amikor eljön az időd, én leszek az, aki eljön érted. Tudod, hogy érted jövök.

Szeretlek, Bonn.

Easton.

Zokogás tört fel a mellkasomból, könnycseppek hullottak a levélre, és elmaszatolták az írást. Gyorsan lesöpörtem a kezemmel, meg kellett mentenem ennek a levélnek minden részét. A mellkasomhoz szorítottam, és abban a percben biztos voltam benne, hogy Eastont a szívemben érzem. Éreztem, ahogy rám mosolyog, és próbál vigasztalni. Éreztem, hogy rám mosolyog. Mosolygott, mert – bár nem tudott róla – ő lett a csodám. Kivonta magát ebből a világból, és tudtán kívül megtartott engem benne.

Addig szorítottam a levelét a mellkasomhoz, amíg már nem maradtak könnyeim. Amikor anyukám és apukám eljöttek értem a temetésre, amikor kitoltak a kórházból, a levelét a zsebemben tartottam. Közel hozzám. Szükségem volt az erejére, hogy átsegítsen a mai napon.

A következő óra homályos volt. Ahogy betuszkoltak egy autóba. Mi követtük a kocsit, amiben a bátyám koporsója volt. A nevét fehér liliomok írták ki. Amikor megérkeztünk a templomhoz, a tekintetem a koporsót követte, ahogy kihúzták a kocsiból. Papa és a nagybátyáim körülvették. És akkor megláttam egy embert, akit már napok óta nem láttam.

Még zsibbadtan is sikerült a szívemnek kihagynia egy ütemet, amikor megpillantottam Cromwellt. Cromwell, fekete öltönyben és fekete nyakkendőben, kócos haja koromfekete volt a napfényben. Próbáltam elfordítani róla a tekintetem, de rájöttem, hogy nem megy. Előrelépett, és kezet rázott apámmal. A homlokomat ráncoltam, és azon tűnődtem, vajon hová megy. Aztán megfogta a koporsó egyik végét, a vállára emelte a bátyámat, magára vette a terhet, amit Easton nem tudott cipelni.

Egy kéz az enyémbe csúszott, amikor Eastont elkezdték bevinni a templomba. Anyám a menet mögé tolt. A padokban főiskolás embereket láttam. Bryce, Matt, Sara, Kacey. De nem sikerült nyugtáznom őket. Túlságosan lefoglalt, hogy Cromwellre bámuljak. Olyan céltudatosan sétált, hogy az összetörte a szívemet.

Mert ellöktem magamtól.

Távol tartottam tőlem, pedig csak azt akarta megmutatni, mennyire szeret.

Szerette Eastont.

Amikor a szertartás elkezdődött, üresen bámultam az oltárra, a falon függő keresztre. A lelkész beszélt, de nem figyeltem. Ehelyett a koporsót bámultam, és Easton levelét játszottam le újra a fejemben. De figyeltem, amikor a lelkész azt mondta: – És most zene következik. – Fogalmam sem volt, mi történik, de aztán Cromwell felállt a templom túlsó oldalán lévő helyéről.

A szívem a torkomban dobogott, amikor a zongorához lépett. Visszatartottam a lélegzetem, ahogy a kezét a billentyűkre fektette. Aztán összetörte a szívemet, amikor a lelkész bemutatta a darabot, amit játszani fog... – Szárnyak.

Egy ismerős dallam csendült fel a templom terében. Lehunytam a szemem, ahogy Cromwell verziója az én dalomról elkezdődött, angyali, és tökéletes volt ebben a pillanatban. Énekeletlen dalszövegek keringtek a fejemben, olyan tökéletesek Cromwell zsenialitása mellett:

"Néhányan nem túl sokáig élnek ebben az életben... Angyalok jönnek, itt az ideje, hogy menjenek...

Már nincs ketrecben, most már galambszárnyakkal...

Könnyek a szememben, egy utolsó pillantást vetek... Éltem, és szerettem, és táncoltam az élet édes táncát…”

Ahogy a zene szólt, különös elégedettség áradt szét bennem. Cromwell bonyolult passzusai és akkordjai Eastont a szívembe zárták, tudtomra adva, hogy most már békében van. Hogy végre megszabadult a láncoktól, amelyek ebben az életben fogva tartották.

Hogy végre boldog volt, és nem szenvedett többé.

Amikor Cromwell abbahagyta a játékot, hallottam a suttogást a templomban, a döbbenetet, hogy Cromwell Dean úgy tud játszani, ahogyan az imént tette. Tökéletesen. És hiba nélkül.

Úgy játszott, ahogy szeretett.

Ahogy Cromwell visszatért a helyére, elkapta a tekintetem, és a pillantások rövid összecsapásában láttam mindent, amit érzett. Láttam, mert látván őt, én is éreztem.

Hiányoztam neki. Fájdalmai voltak.

Anyám kinyújtotta a kezét, és megfogta az enyémet. Szorosan fogtam az övét, miközben a szertartás véget ért. Az autók elvittek minket a sírhoz, és hagytam, hogy könnyek csorogjanak végig az arcomon, miközben Eastont a földbe süllyesztették.

A többire alig emlékeztem. Azt tudtam, hogy visszavittek a házunkba, ahol a virrasztást tartották. De a legtöbb időt a szobámban töltöttem, Easton levelét olvasva. Bámultam a sötétedő éjszakát, és Cromwellre gondoltam. Nem jött el a házhoz. Pedig én akartam, hogy jöjjön. De amikor nem jött, éreztem, hogy egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedek a kétségbeesésbe. Szükségem volt a fényre, amit Cromwell hozott a lelkembe. Szükségem volt a színre, amit ő hozott a világomba.

– Bonnie? – Anyám állt az ajtóban. Egy apró mosolyt küldött felém. – Jól vagy?

Megpróbáltam visszamosolyogni. De a könnyeim elárultak. A kezembe hajtottam a fejem, és elsírtam mindent – Eastont, Cromwellt... mindent.

Anyám átölelt. – Cromwell játszott? – mondtam. Ez egy kérdés volt. Egy kérdés, hogy hogyan.

– Múlt héten megkérdezte tőlünk, hogy játszhat-e. – Mama lélegzete akadozott. – Gyönyörű volt. Ha Easton hallotta volna...

– Hallotta – mondtam. Mama a könnyein keresztül mosolygott. – Ott volt ma, és nézte, ahogy elbúcsúzunk.

Megsimogatta a hajamat. – Vissza kell vinnünk téged a kórházba, kicsim. – A szívem összeszorult. De tudtam, hogy igaz. Nem maradhattam ki sokáig. Felvettem a kabátomat, és hagytam, hogy anyám a kocsihoz toljon. De amikor kihajtott a kocsifelhajtóról, volt egy hely, ahová mennem kellett. Valami visszahívott. És tudtam, hogy mi.

A szívem egy utolsó látogatást akart tenni a régi otthonában. – Mama? – kérdeztem. – El tudnál menni először a temető mellett?

Mama rám mosolygott és bólintott. Megértette, milyen érzés számomra ikertestvérnek lenni. Elválaszthatatlanok voltunk. Ezen még a halál sem változtathatott volna.

Amikor megérkeztünk a temetőhöz, anyám Eastonhoz tolt. Ahogy közelebb értünk, megláttam egy alakot, aki a sírja védelmét adó fa mellett ült. Zizegő levelek, és madarak énekeltek az ágakon.

Mustársárga és bronzszínű.

Cromwell felkapta a fejét, amikor meghallotta, hogy közeledünk. Felpattant, kezét zsebre dugta. – Sajnálom. – Behunytam a szemem a hangja hallatán. Mély, akcentusos dörmögése azonnal felmelegítette kihűlt testemet. Éppen akkor nyitottam ki a szemem, amikor elhaladt mellettem. Nem gondoltam végig. Nem volt tervem. Ehelyett hagytam, hogy a szívem vezessen, és az ő kezébe csúsztattam a kezem.

Cromwell holtra váltva állt meg. Mély levegőt vett, majd lenézett a kezemre a kezében. – Ne menj el – suttogtam. A vállai elernyedtek a szavaimra.

– Magatokra hagylak – mondta Mama. – A kocsiban leszek. Szólj, ha be akarsz menni a kórházba.

– El tudom vinni.

Mama rám nézett, kérdéssel a szemében.

Megköszörültem a torkomat. – El tud vinni engem.

Cromwell nagy levegőt vett. Mama megcsókolta a fejemet, aztán magunkra hagyott minket. Cromwell fogta a kezemet, de egyenesen előre bámult. – Hiányoztál – suttogta, reszelős hangja egészen a csontjaimig hatolt.

Belélegeztem, a hűvös levegő szétrobbant a mellkasomban. – Te is hiányoztál.

Cromwell lenézett rám, és szorosabban fogott. – Már jobban beszélsz.

Elmosolyodtam és bólintottam.

– Nekem is hiányzott a hangod.

Letérdelt elém, és találkozott a tekintetünk, és a legszebb kékek bámultak vissza rám. A keze az arcomra simult. – Olyan gyönyörű vagy – mondta. A fára mutatott. – Nem akarsz leülni mellém? – Bólintottam, és visszatartottam a lélegzetem, amikor a karjába vett. Leült, és maga mellé ültetett. A madarak énekeltek felettünk, az ágak körülölelték azt a helyet, ahol Easton feküdt.

Bámultam a lerakott virágokat és a friss földet, amelyet a koporsója tetejére borítottak. Ez volt a tökéletes hely számára.

Gyönyörű volt, pont olyan, mint amilyen ő volt.

– Ide fogok egy padot tenni – mondtam. – Így mindig eljöhetek és meglátogathatom. – Cromwell megfordult, és rám nézett, a szeme csillogott. – Ahogy ma játszottál neki... – Megráztam a fejem. – Tökéletes volt.

– A te dalod volt.

Sóhajtottam, és a horizontra néztem, a lassan felkelő holdra. – Nem tudok zenét hallgatni, mióta elment. Túl sokat érzek tőle. – A gombóc a torkomban szorított. – Elvesztettem azt az élvezetet, amit egykor nyújtott nekem.

Cromwell csak hallgatott. Pontosan azt tette, amire szükségem volt tőle. Aztán: – Lewis az apám.

Olyan gyorsan fordítottam felé a fejem, hogy megéreztem a nyakamban. A döbbenet belém nyilallt. – Micsoda?

Cromwell hátrahajtotta a fejét a fa törzsének. – Igazad volt. A szinesztézia genetikai eredetű.

– Cromwell... Én... – Megráztam a fejem, képtelen voltam felfogni az igazságot.

– Ismerte az anyámat a főiskolán. – Jókedv nélkül nevetett. – Több mint ismerettség. Amennyire én tudom, együtt voltak.

Törékeny szívem nehezen fogta fel, amit mondott. Mégis hevesen dobogott, és az erejétől elakadt a lélegzetem attól, ami az imént Cromwell szájából elhangzott. – Cromwell... – motyogtam. – Nem tudom, mit mondjak. Mi ... mi történt velük?

– Nem tudom – sóhajtotta. – Nem tudtam rávenni magam, hogy megkérdezzem. Ő akarja elmondani nekem. Minden nap látom a szemében. Azt mondta, hogy meg akarja magyarázni... de én még nem tudom meghallgatni. – Lehajtotta a fejét, az arca vörösre színeződött. Amikor újra felnézett, azt mondta: – De segít nekem. Minden nap együtt dolgozunk.

A homlokomat ráncoltam, amíg rá nem döbbentem. – Te játszol a gálán?

A mosoly villanása húzódott a szájára. – Igen. És azt hiszem... – A szemembe nézett. – Szerintem jó lesz, kicsim. A szimfónia, amit komponálok...

Kicsim. A becézés keringett a fejemben, hogy aztán lebegve elfoglalja az őt megillető helyet az új szívemben. Ahogy leülepedett, megnyugodtam. Melegen és biztonságban a fiú mellett, akit szerettem.

– Easton írt nekem egy levelet. – Lehunytam a szemem, még mindig éreztem a szomorúságot, amit okozott, de... – Most már nyugalomban van. – Megpróbáltam mosolyogni. – Már nem kísértik a démonok, akik elvették az örömét. – A tekintetem a sírjára szegeződött. És azon tűnődtem, vajon lát-e minket most itt, hogy vele kell lennünk. Annyira hiányzott, hogy az már fájt.

Cromwell felé fordultam. – Milyen színt látsz a sírja körül?

Cromwell kifújta a levegőt. – Fehéret – mondta. – Fehéret látok.

– És ez mit jelent számodra? – A hangom alig volt suttogás.

– Békét – mondta, megkönnyebbült nyugalommal a hangjában. – Én békét látok benne.

Az utolsó kötelék, amely a bánathoz láncolt, amit nem tudtam elengedni, elúszott a felettünk lévő sötét égboltra. Cromwellnek dőltem, és elégedetten felsóhajtottam, amikor átkarolt, és szorosan magához szorított.

Így maradtunk, amíg az éjszaka lehűlt, és én elfáradtam. – Gyere, kicsim. Itt az ideje, hogy visszamenjünk. – Cromwell felkapott, és a kocsihoz vitt. Betett a kocsijába, majd visszament a székemért. Az álom magával ragadott, és nem ébredtem fel, amíg az ágyamba nem kerültem. Arra nyitottam ki a szemem, hogy Cromwell megcsókolja az arcom. Összetalálkozott a tekintetemmel, arckifejezésében könyörgés tükröződött. – Gyere el a gálára.

A szívem összeszorult. – Nem tudom, Cromwell. Nem tudom, hogy képes vagyok-e rá.

– Charlestonba kell mennem. A zenekarral dolgozni. De kérlek, gyere. Szükségem van rá, hogy lásd. Tudnom kell, hogy ott vagy a közönségben... a lány, aki visszahozta a zenét az életembe.

Válaszolni akartam, de mielőtt megtehettem volna, Cromwell lehajolt és megcsókolt. Azzal az egyetlen édes csókkal elrabolta a lélegzetemet és a szívemet. Az ajtóhoz sétált, majd megállt az ajtóban. – Szeretlek, Bonnie. Megváltoztattad az életemet – mondta anélkül, hogy hátranézett volna, majd elsétált.

Biztos voltam benne, hogy magával vitte a szívemet, ahogy a léptei elhalkultak. És tudtam, hogy csak úgy kaphatom vissza, ha néhány hét múlva Charlestonba megyek, hogy megnézzem a fellépését.

Az én fiúm, akinek újra zene volt a szívében.

 

Huszonhetedik fejezet

Fordította: Jane

Cromwell

Pár héttel később…

Hátradőltem a székemben, lehunytam a szemem, és mély levegőt vettem. A mellkasom feszült, de a szívem úgy vert, mint egy nagy, nehéz dob. Az adrenalin átszáguldott rajtam.

Valami átkapcsolt bennem, abban a pillanatban, amikor Charlestonba jöttem, hetekkel ezelőtt. Amikor beléptem a próbaterembe és szembesültem egy ötvenfős zenekarral. Azzal a zenekarral, amelyik az én zenémet fogja játszani a gálán.

A zenét, amit én komponáltam.

Megráztam a fejem, és ittam egy kortyot a Jackemből. Hetek óta nem ittam. Abbahagytam a dohányzást aznap a kórház előtt, amikor a szemetesbe dobtam a cigarettás dobozomat.

De most szükségem volt néhány feles Jackre.

Felálltam, magammal vittem az italt, és kisétáltam az öltözőből a folyosón át a színházba. Az ajtó csukódásának hangja visszhangzott a hatalmas térben. Bámultam fel a festett mennyezetre és le a vörös bársony ülések soraira. Felmentem a színpadra és az elejéhez sétáltam. Végignéztem a színháztermen, és a vérem felpezsdült a forró száguldástól.

A színház közepén lévő helyre összpontosítottam. A székre, amit lefoglaltam Bonnie-nak. A kétely ólomgolyóként ült a gyomromban. Alig beszéltem vele az elmúlt hetekben. Eltelt a karácsony és az újév. Felhívott

Karácsony napján, és úgy beszélt, mint a régi Bonnie. A hangja erős volt, és azt mondta, hogy a szíve hevesen ver. De hallottam a hangjában a szomorúság sűrű csipkézettségét. Alig kérdezett a zenéről. Az én zenémről. – Hiányzol, Cromwell – suttogta. – Az élet nem ugyanaz nélküled.

– Te is hiányzol, bébi – mondtam válaszul. Szünetet tartottam.– Kérlek, gyere el a gálára. Kérlek...

Erre nem válaszolt semmit. Még most, a show előtti este sem tudtam, hogy eljön-e. De el kellett jönnie. Hallania kellett ezt a darabot. Neki írtam. Miatta. Minden az életemben róla szólt.

Nem is akartam, hogy másképp legyen.

Leugrottam a színpadról, és leültem az első sorban lévő székre. Felbámultam a színházra, a díszletre, amit az előadásomra építettek. Sóhajtottam, és nagyot ittam a Jackből.

Lehunytam a szemem, beszívtam a színház illatát. Emlékeztem erre az illatra. Éltem érte. A színpadon a helyed, fiam. Apám hangja körbejárt a fejemben. Ugyanúgy elvarázsolod őket, mint engem.

A gombóc, amely mindig a felszínre tört, eltömítette a torkomat. Aztán éreztem, hogy valaki lehuppan mellém. Kinyitottam a szemem, és megláttam Lewist. Ő velem volt az elmúlt hetekben. Soha nem hagyott el. Velem dolgozott, éjjel-nappal a szimfóniámon. Nem beszélt velem arról, amire rájöttem. Csak dolgozott velem, mint egyik zeneszerző a másiknak, szinesztéziától szinesztéziáig.

Jobban megértett engem, mint azt valaha is gondoltam volna. Érezte minden hangot, amit játszottam. És átérzett minden érzelmet, amit a zeném közvetíteni próbált. És, ami még jobb, támogatott, amikor úgy döntöttem, hogy más leszek. A darabom holnap este meg fogja osztani a véleményeket. Tudtam. De meg kellett tennem.

El kellett mondanom a történetet, az egyetlen módon, amit tudtam, hogyan.

– Ideges vagy? – Lewis halkan beszélt, de a hangja mégis visszhangzott a színház falaiból, mint a mennydörgés.

Sóhajtottam. Először nem válaszoltam neki, de aztán azt mondtam: – Nem az előadás miatt...

– Azt akarod, hogy Bonnie itt legyen.

Összeszorítottam az állkapcsomat. Nem voltam jó abban, hogy beengedjem az embereket a lelkivilágomba. Abban, hogy megmutassam az érzelmeimet. De Lewis látott alkotni. Végig segített nekem. Tudta, miről szól a darabom. Nem volt értelme eltitkolni előle.

– Igen. – Megráztam a fejem. – Nem biztos, hogy itt lesz. Az anyja próbálkozik, de még mindig rossz állapotban van. – A gyomrom összeszorult a szomorúságtól. – Mélyen legbelül szereti a zenét. De Easton óta ez elveszett, és nem tudja, hogyan szerezze vissza.

– Ha ezt meglátja… – mondta Lewis, és a színpadra mutatott, amely holnap egy teljes zenekarral, fényekkel és... velem lesz tele –, halát téged azon a színpadon, amint egy általa ihletett darabot vezényelsz, akkor rájön. A zene újra megtalálja az utat hozzá.– Megfordultam, amikor elhallgatott. – Soha nem láttam vagy hallottam olyat, mint, amit alkottál, Cromwell. – Lewis hangja rekedt volt, és a hangjától megfeszült a gyomrom.

Az elmúlt hetekben jól viselkedtem. Sikerült nem gondolnom az igazságra. Arra, hogy ki volt ő nekem. A komponálás felemésztett. A napjaim és a perceim a hangjegyek, vonósok és crescendók töltötték ki. De itt, itt nem tudtam volna ellene küzdeni, még ha próbáltam volna sem.

– Te jobb vagy nálam. – Lewis nevetett. – Nem könnyű egy zeneszerzőnek ezt beismerni. De igaz... és ez rohadtul büszkévé tesz. – A hangja megszakadt, és össze kellett szorítanom a fogaimat, hogy megállítsam a gombócot a torkomban. A pulzusom gyorsabban vert.

– Önző voltam – mondta, és a hangja rekedt volt. Megragadtam a Jackes üvegemet olyan erővel, hogy biztos voltam benne, hogy összetörik a kezem alatt. Lewis végigsimította a kezével a haját. – Fiatal voltam, és az egész világ a lábam előtt hevert – mélyet lélegzett, mintha szüksége lett volna a szünetre. – Az anyukád olyan valaki volt, akire nem számítottam. – Lehunytam a szemem, majd a padlót bámultam. – Besétált az életembe, mint egy tornádó, és a felborította a világomat. – A kezem megremegett, a borostyánszínű folyadék lötyögött az üvegben. – És én beleszerettem. Nem csak egy kicsit sem. Ő lett az egész világom.

Lewis elhallgatott. A szemei lecsukódtak, az arca eltorzult, mintha fájdalmai lennének. Csukva tartotta a szemét, miközben azt mondta: – De nekem ott volt a zeném... és ott volt az ital és a drogok is. Anyukád nem tudott erről, később szerzett tudomást róla.– Megveregette a mellkasát. – Az érzelmek miatt volt. Segítettek elnyomni az érzelmeket.

Lenéztem a kezemben lévő Jackre. Arra gondoltam, hogy csak ezt ittam, amikor elvesztettem az apámat. Amikor minden túl sok lett.

– A zenémre kezdtek felfigyelni, és a nyomás egyre nőtt. És anyukád mellettem maradt, segített azzal, hogy egyszerűen csak ott volt és szeretett engem. – Megdermedtem, ahogy ezt bevallotta. Elképzeltem a fejemben az anyámat. Megpróbáltam elképzelni őt, amikor még fiatal és gondtalan volt. Olyan csendes és visszafogott volt egész életemben. Nehezen értettem meg őt, de most már láttam, hogy van értelme. Lewis összetörte a szívét. Évek óta először éreztem úgy, mintha ismerném őt.

Aztán Bonnie jutott eszembe. Mert Bonnie volt az a személy számomra, aki ugyanezt jelentette. Akit beengedtem. Az, aki átsegített az érzelmeimen, amikor már túl sok volt. Aki hitt bennem. Az, akit megpróbáltam eltaszítani magamtól. De ő mellettem maradt. Most éppen sajnáltam Lewist, mert elvesztette a saját Bonnie-ját. A gyomrom összeszorult, amikor arra a távolságra gondoltam, ami Bonnie és köztem volt. A fájdalom elviselhetetlen volt.

– De minél inkább felemésztett a zene, az alkohol és a drogok egyre inkább az életem középpontjába kerültek.

– Így ment ez hónapokig, amíg rajta nem kapott. – Az arca eltorzult, és a hangja elvesztette erejét. – Könyörgött, hogy hagyjam abba, de nem tettem. Akkoriban azt hittem, hogy nem tudom megtenni, a zene miatt. De önző voltam. És ezt bánom életemben, a legjobban. – Végre találkozott a tekintetünk.– Amíg tudomást nem szereztem rólad. 

– Terhesen hagytad? – kérdeztem, a fekete, forrongó düh, amit éreztem a hangomból is kicsengett.

– Először nem tudtam, hogy terhes – mondta.– Függő voltam, Cromwell. És az anyád azt tette, ami akkor a legjobb volt mindkettőtöknek. És az pedig az volt, hogy én nem voltam az életetekben.– Lewis végigsimított a kezével az arcán. Kimerültnek tűnt.– Hat hónapos terhes volt, amikor megtudtam.

– És?

Szemtől szemben állt velem, és hagyta, hogy lássam a szemében a szégyent. – Semmi. Én semmit sem tettem, Cromwell. – Remegő lélegzetet vett. – Ez volt a legnagyobb hiba az életemben. – Előrehajolt, és a tekintete elveszett a színpadon.– Az életem a zene volt. Ez volt mindenem. Elhitettem magammal, hogy csak ez van nekem. Később hallottam, hogy anyád találkozott valakivel, egy brit katonatiszttel, amikor terhes volt. A férfi itt állomásozott, az Egyesült Államokban.

Megfeszültem. Ez volt az a rész, ami apámat érintette.

– Megtudtam, hogy Angliába költözött, hogy vele lehessen. Hogy összeházasodtak... és te megszülettél. Egy fiú. – Rám nézett. – Egy fiú.

A hangja megtört, és láttam, hogy könnyek gyűlnek a szemében. – Belehaltam, de mint minden mást, ezt az érzést is alkoholba és a drogokba fojtottam. – Hátradőlt a székében. – Bejártam a világot, teltházas koncerteken játszottam és életem legjobb zenéjét alkottam. – Sóhajtott. – Mindent kizártam. Alig mentem haza.

Összetette a kezét. – Mígnem egy nap mégis elmentem, hogy meglássak egy halom levelet. Levelek Angliából. – A gyomrom felfordult. – Az apádtól jöttek, Cromwell. – Visszafojtottam a könnyeket, amelyek azzal fenyegettek, hogy lezúdulnak. Elképzeltem az apámat, és csak királykéket láttam. Láttam a mosolyát, és éreztem milyen volt a közelében lenni. Hogy ő mindig mindent sokkal jobbá tett. Hogy mindig büszke volt arra, hogy helyesen cselekszik. Ő volt a legjobb ember...

– Levelek voltak tőle, amelyekben mindent elmondott rólad. – Egy könnycsepp hullott le az arcán. – És képek is voltak. Képek rólad… – A csomó a torkomban egyre nagyobb lett, és a látásom is elmosódott. Lewis megrázta a fejét. – Bámultam azokat a képeket olyan sokáig, hogy a szemeim kiszáradtak. Te, Cromwell. Az én kisfiam, az én színemmel, az én fekete hajammal.

A szívem a mellkasomhoz csapódott. – Évekig küzdöttem azért, hogy kijózanodjak, az után, hogy láttalak. Ez egy olyan harc volt, amit csak akkor vettem kézbe, amikor már jóval idősebb voltál. – Elhallgatott. – Azokért a levelekért éltem. Azokért a képekért éltem. Azok lettek az egyetlen igazi dolog az életemben... és aztán egy nap jött egy új levél. Egy, amiben egy videó volt. – Lewis megrázta a fejét. – Már nem is számoltam, hányszor néztem meg azt a videót.

– Mi volt rajta? – Kérdeztem, érdes hangon.

– Te. – Lewis letörölt egy lehullott könnycseppet az arcáról. – Te zongoráztál. Apád leveléből tudtam meg, hogy soha nem jártál zongoraórákra. De, hogy tudsz játszani. –A szeme elmerült az emlékeiben. – Néztem, ahogy játszol, a kezed olyan ügyes... és a mosoly az arcodon és a fény a szemedben, úgy éreztem, mintha egy tíz tonnás teherautó ütött volna el. Mert ott, azon a képernyőn, ott volt a fiam... egy olyan zenekedvelő, mint én.

Elfordítottam a fejem. Nem tudtam, hogy akarom-e hallani ezt. –Apád beszélt a szinesztéziáról. Tudott az angliai turnémról, az Albert Hallban, és olyasmit kérdezett, amire sosem gondoltam volna. Megkért, hogy találkozzunk. Hogy segítsek neked. ...úgy gondolta, hogy ismernem kell téged. Azért, mert különleges vagy. – A fejem előrebukott. Az én apám is különleges volt. Annyira szeretett engem. Bárcsak elmondtam volna neki, hogy mennyire szerettem, amikor itt volt.

– Tudta, hogy neked is szinesztéziád van. Tudta, hogy képes leszel segíteni nekem.

Összeszorult a szívem, amikor arra gondoltam, hogy apám mennyire le kellett nyelje a büszkeségét, hogy segítséget kérjen Lewistól, az apától, aki nem akart engem. De megtette.

Értem tette meg.

Egy könnycsepp futott végig az arcomon.

– Aznap este – mondta Lewis, a hangja remegett. – Már józan voltam néhány éve... – Rám nézett. Ez volt az első alkalom, hogy igazán ránéztem.

És megláttam magam az arcában. Láttam a hasonlóságokat és a közös vonásokat.

– Amikor megláttalak... fiam, ahogy ott álltál előttem, az anyukád nagylelkűsége, hogy találkozhattam veled, mindazok után, amit tettem... Hazamentem aznap este, és annyira túladagoltam magam, hogy a kórházban ébredtem fel maradandó májkárosodással.

A szemeim tágra nyíltak. Lewis könnyei most szabadon potyogtak. Nem bírtam elviselni. Nem bírtam ezt az egészet.

– Az, hogy láttalak, megmutatta, mennyire elszúrtam. És a fiam, aki tehetségesebb volt, mint én valaha is leszek, nem ismert engem. Valaki mást hívott apának. – A kezével megtörölte az arcát. – Tönkretett engem. És attól a pillanattól kezdve ígéretet tettem magamnak. Hogy mindent megteszek, hogy segítsek neked… – Lewis elhallgatott, és én tudtam, hogy mi történt ezután. – Cromwell, amikor megtudtam, hogy az apád…

– Ne tedd – mondtam, képtelen voltam meghallgatni.

Lewis bólintott, és a csend súlyosan lógott közöttünk. – Soha nem találkoztam nála becsületesebb emberrel életemben. Az apád… – Megfojtott a gombóc a torkomban. – Ő jobban szeretett téged, mint bármi mást a világon. És emiatt engedett bepillantást az életedbe, amit nem érdemeltem meg. Még mindig nem érdemlem.

Lehajtottam a fejem, és a szememből a könnycseppek a padlóra hulltak.

– Most itt kellene lennie –  préseltem ki. – Ezt látnia kellene. Engem, holnap. – Egy kezet éreztem a hátamon. Megfeszültem. Majdnem azt mondtam neki, hogy vegye le, hogy menjen a picsába, de nem tettem. Minden után – apa, Bonnie és Easton után –, csak hagytam, hogy megtörténjen. Szükségem volt rá. Tudnom kellett, hogy nem vagyok egyedül. Hagytam, hogy minden kizúduljon belőlem. A színház emeletén, ahol holnap vezényelni fogok, hagytam, hogy minden, ami oly sokáig volt bezárva bennem, a felszínre törjön.

Amikor a szemem felduzzadt és a torkom kiszáradt, felemeltem a fejem. Lewis ott tartotta a kezét, ahol volt. – Nincs jogom bármit is kérni tőled, Cromwell. És meg fogom érteni, ha soha nem akarsz tőlem többet, mint a segítségemet az elmúlt hetekben. – Ránéztem, és láttam benne a kétségbeesést.

– Nem vagyok olyan jó ember, mint az apád. És soha nem tudnék a helyébe lépni. De ha valaha is szükséged van rám, vagy akarod a társaságomat, vagy lennél olyan kegyes, hogy beengedj az életedbe, akár csak egy kicsit is... – Elhallgatott, és tudtam, hogy nehezen tudja befejezni. – Akkor... az lenne a legnagyobb ajándék, amit valaha is kaphatnék.

Ahogy Lewisra néztem, rájöttem, hogy fáradt vagyok. Belefáradtam abba, hogy engedjem, hogy minden elhatalmasodjon rajtam. Hogy a szomorúságot és a haragot hordozzak a zsigereimben és a szívemben. Bonnie-ra és Eastonra gondoltam, és mindarra, amit átéltek. Hogy Easton nem tudott megbirkózni vele. Nem akartam ezt az életemben. Három évig fojtogatott a düh és a szomorúság... a megbánás, amelyet az apámnak mondott utolsó szavak miatt éreztem, és nem akartam megint ezt a helyzetet átélni. Bonnie egy új utat mutatott nekem. És nem voltam hajlandó visszatérni ehhez az állapothoz.

Vettem egy mély lélegzetet. – Nem tudom, mennyit adhatok neked. – Ez volt az igazság. Lewis úgy nézett, mintha megütöttem volna, de bólintott. Próbált felállni. – De megpróbálhatom… – mondtam, és éreztem, hogy újfajta könnyedség költözik a mellkasomba.

Lewis visszanézett rám, és vett egy gyors levegőt. Könnyek gyűltek a szemébe.

– Köszönöm, fiam – mondta, majd elindult.

Fiam.

Fiam...

– Köszönöm – mondtam, ahogy a kijárathoz közeledett. Lewis megfordult, homlokát ráncolva. – Mindent, amit tettél az elmúlt hónapokban. Nem tudtam volna megcsinálni nélküled.

– Nem tettem semmit, fiam. Ez mind a te műved volt. És holnap este is csak te leszel újra.

Lenéztem a kezemben lévő Jack Danielsre. – Rendben leszel? Holnap? – Szívességet kértem Lewistól, a darab kedvéért. Ő rögtön elfogadta, gondolkodás nélkül.

Lewis felnézett az üres színpadra, ami holnap tele lesz hozzánk hasonló zenészekkel. – Ott leszek melletted, Cromwell.– Egy tétova mosolyt küldött felém. – Gondolom, tökéletes állapotban leszek, jobba, mint valaha is voltam az életemben.

Azzal kisétált az ajtón, magamra hagyva a gondolataimmal.

Ott ültem még egy órán át, és a fejemben lejátszottam a darabot, újra, hogy hogyan nézett ki a próbákon. Amikor már épp indulni készültem, elővettem a telefonomat és írtam Bonnie-nak.

Remélem, holnap eljössz, kicsim. Ez mind értted van. Szeretlek.

Zsebre vágtam a mobilomat, és visszasétáltam a szállodába. És minden egyes lélegzetvételemmel Bonnie arcára gondoltam, a barna szemei csillogtak a zenémtől. És imádkoztam Istenhez, hogy ott legyen.

Remélhetőleg ismét mosollyal az ajkán.