10.-11.-12. Fejezet

 

Tizedik fejezet

Fordította: Shyra

Bonnie

Nem tudtam, mit is kellene gondolnom, miközben Cromwell mellett ültem.

Ahogyan nézett, amikor a fa mellett dohányzott. Mintha valami rémálom csapdájába esett volna. Remegett. Az arca sápadt volt, ahogy a zongoristát bámulta, mintha az egy szellem lenne. Olyan volt, mint aznap este a zeneszobában. A félelem villanását láttam benne, amikor a művemet nézte a kávézóban. Mintha csak a hangok hangja, látványa és a hangjegyek olvasása valami olyan borzalomba taszította volna, amivel nem akart szembenézni.

Ilyenkor viselkedett a legkegyetlenebbül. A legkeményebben. De a szívem is ilyenkor sírt érte a legjobban. Mert megértettem, hogy a félelem mit tud tenni az emberrel. Láttam, hogy valami rabságban tartja őt. Csak azt nem tudtam, hogy mi. Nem tudtam, hogyan segíthetnék.

Amikor a zenekar befejezte, felálltam és tapsoltam, amennyire csak tudtam. Cromwell a fűben maradt. A szívem hangosan vert a mellkasomban, ahogy lenéztem rá. Engem figyelt. Kék szemei rám szegeződtek. Tetoválásai olyanok voltak a csupasz karján, mint értékes festmények. Piercingjei megvillantak a színpadi fényekben. Izmos testalkata és magas termete mintha az egész füvet elfoglalta volna, jelenléte pedig felemésztette volna az összes levegőt a közelünkben.

Elfordítottam a fejem, és a meghajlásukat végző zenekarra koncentráltam. Éreztem, hogy a tekintete még mindig rajtam van. Ideges borzongás futott végig a gerincemen. Mert akárhányszor láttam Cromwellt, akárhányszor beszéltünk, mindig a megtört fiút hallottam a hangjában. És láttam őt a zongora fölé görnyedve, sírni. És hallottam a zenét, amit olyan tökéletesen játszott, ahogy az agyamban kering.

Nehéz volt nem szeretni valakit, ha tudtad, hogy szenved.

Amikor a zenekar elhagyta a színpadot, az emberek elkezdtek szétszéledni. Lehajoltam, hogy összeszedjem a holmimat. Mindent elpakoltam a kosaramba, és végre megengedtem magamnak, hogy Cromwellre nézzek. Egyenesen előre bámult, a karját a behajlított térdére kulcsolta. Azt hittem, mostanra már elment. Ez volt a szokásos viselkedése. De most már semmit sem értettem Cromwellből.

– Jól vagy? – kérdeztem, mire ő felnézett rám, a szeme még mindig üveges és elveszett volt.

Cromwell bólintott, majd némán felállt, és mellém lépett, ahogy a kijárat felé sétáltunk. Előrenyúlt, és kivette a kosaramat a kezemből. A szívem erre egy kicsit megolvadt.

Magam köré fontam a karomat, mert úgy éreztem, megfagyok. – Azt hittem, ma este kimozdulsz. A bárba. Vagy a Pajtában. A zenédet játszod.

– Nem. – Nem részletezte.

Amikor a főkapuhoz értünk, dudaszót hallottam. Az útra néztem, és megláttam anyámat a kocsijában. – Arra vagyok – mondtam, és Cromwell felé fordultam. Összevonta a szemöldökét. – Az anyukám az. – Lehajtottam a fejem, az arcom lángolt. – A héten náluk voltam, amíg beteg voltam. – A fenébe. Úgy beszéltem, mint egy gyerek, akinek a legkisebb bajnál is haza kell rohannia a mamájához.

Tizenkilenc éves voltam. Tudtam, minek látszik. Utáltam arra gondolni, hogy Cromwell szánalmasnak tartana. De ahogyan rám nézett, nem hittem, hogy így gondolja. Sőt, ahogyan rám nézett, elakadt a lélegzetem. Intenzív volt, és nyílt. Cromwell mindig zárkózott volt, egy sziget önmagában. De ma este megváltozott, holott korábban csak villanásokat láttam.

Egy dolog volt, amit a szívem biztosan nem bírt elviselni, és ez az volt, hogy Cromwell Dean kedves volt hozzám. Nem voltam felkészülve arra a fajta érzelemre, amit ez kiváltott belőlem.

Kivettem a kosarat a kezéből, és a lábamon ringatóztam. – Köszönöm, Cromwell. Hogy hoztad a kosarat.

Cromwell bólintott, majd a válla fölött átnézett, ahogy egy csapat ember kiözönlött a Wood Knocksból. Sóhajtottam. Tudtam, hogy ezután oda fog menni. Ez volt az élete.

Nem az enyém. Jól tenném, ha ezt nem felejteném el, mielőtt a gondolataim elszabadulnak a fejemben.

– Jó éjt. – Megfordultam, és elindultam anyám kocsija felé.

– Ezen a héten újra jársz órára? – Megtorpantam. Cromwell Dean az órákról kérdezett?

A vállam fölött rápillantottam. – Kellene – mondtam, aztán nem bírtam megállni, hogy meg ne kérdezzem: – Miért?

Cromwell a tetovált tarkóját dörzsölgette. Az állkapcsa összeszorult. – Csak kérdeztem.

– El kell kezdenünk azt a projektet, emlékszel? – bólintott. Úgy tűnt, mintha mondani akarna valamit. De nem tette. Csak állt ott, és kínosan vagy engem, vagy az utat figyelte. Ahogy végigpásztáztam a szemem a körülöttem nyüzsgő embereken, Cromwell kitűnt a tömegből. A tetoválásai, a piercingjei, a ruhái, a sötét haja és a sötétkék szemei.

– Találkozzunk szerdán? – kérdeztem, mire a vállai megmerevedtek.

Cromwell a nyelvgyűrűjét forgatta a szájában. Észrevettem, hogy mindig ezt csinálta, ha olyasmivel kellett szembenéznie, amiben nem volt biztos, hogy meg kellene tennie. Ha bizonytalan volt, különösen, ha a zenéről volt szó. Néztem, ahogy küzdött ezzel az egyszerű kérdéssel, mielőtt találkozott a tekintetemmel, és egyetlen bólintással válaszolt. – Jó éjt, Cromwell – mondtam újra.

Cromwell nem szólt vissza. Elfordult a bár irányába. Nem mentem anyám kocsijához, amíg ő be nem nyomta az ajtót, és a kinyíló ajtóból nem szűrődött ki egy zenei fuvallat. Megfordultam, és beszálltam a kocsiba.

Anyám is a bárt figyelte. – Ki volt ez? – kérdezte, amikor kikanyarodott az utcára.

– Cromwell Dean.

Anyukám szeme tágra nyílt. – A bátyád új lakótársa?

– Igen. És a társam a zeneszerzés órán. – És a fiú, aki nagyjából minden éber gondolatomban ott volt, mióta megláttam a zeneteremben. Amióta percek alatt lélegzetelállítóvá módosította a zenémet. És mióta mellettem ült egy klasszikus koncerten, és vitte a kosaramat.

Cromwell Dean egy rejtély volt.

– Nos... – mondta anyám. – Érdekes ember.

– Mmm-hmm.

– És milyen volt a koncert?

– Csodálatos. – Vettem egy mély lélegzetet. Nehezen kaptam levegőt. Megdörzsöltem a mellkasomat.

– Jól vagy? – kérdezte anyu aggodalommal az arcán. – Még mindig fáradtnak érzed magad? Ugye nem hajtod túl magad?

Elmosolyodtam. – Jól vagyok. Csak fáradt vagyok. Hosszú volt ez a hét. – Mama erre nem szólt semmit. Csak a kezét az enyémbe tette, és erősen megszorította.

– Talán jövő héten is otthon kéne maradnod.

Tudtam, hogy ezt kellene tennem. De, szerdára visszamegyek – mondtam. Kizárt dolog volt, hogy kihagyjam a közös munkát Cromwellel. Már így is jobban le voltam maradva az iskolai munkával, mint valaha életemben. De az igazi ok az volt, hogy látni akartam, hogy megnyílik-e még a zenéjével. Örökké a szakadék szélén álltam, és vártam, hogy meghallgassam a zsenialitása bármelyik villanását, amit felajánl.

– Oké, drágám. De ne erőltesd meg magad túlságosan.

– Nem fogom.

Mama behajtott a kocsifelhajtóra, és tíz perc múlva már a szobámban voltam. Kimerült voltam. Az ágyam a nevemet kiáltotta, de én az elektromos zongorámnál találtam magam. A Cromwell által módosított kottapapír az állványon volt. Bedugtam a fejhallgatómat, és a kezemet a billentyűkre tettem. És ahogy egész héten tettem, követtem a kuszán rajzolt hangjegyeket. És mint minden alkalommal, a mellkasom megtelt a szépség legcsodálatosabb érzésével. A kezeim úgy táncoltak a billentyűk felett, mintha nem lett volna más választásuk, mint hangot adni a tollal írt jeleknek, amelyeket Cromwell oly könnyedén jegyzett le.

Túl hamar ért véget a zenemű rövid szakasza. Ezért újra lejátszottam. Hatszor játszottam el, mielőtt a fáradtság kezdett túlságosan elhatalmasodni rajtam. Végigsimítottam a kezemmel a kéziratos papíron. Nem tudtam megállni, hogy ne rázzam meg a fejem. Cromwellnek ez olyan természetes volt. Azt hitte, nem láttam, hogy átdolgozza a kezdő taktusokat, de én igen. Láttam, ahogy harcolt magával, hogy hozzányúljon.

A keze megrándult, és a tekintete ide-oda kalandozott rólam a lapra, míg végül valami kétségbeesett szükség győzött benne. Ugyanaz, amit aznap este láttam a zeneszobában. Olyan kifejezés ült ki az arcára, amit nem tudtam megmagyarázni, miközben írt. Aztán úgy dobta a tollat és a lapot az asztalra, mintha puszta lángok lobbantak volna a kezében.

Levettem a fejhallgatómat, és az ágyamhoz mentem. Újra lejátszottam a fejemben a zenekar előadását. Aztán eszembe jutott Cromwell mellettem a fűben. Megráztam a fejem. Szürreális volt.

Újra felidéztem a tekintetét, ahogy a zongoristát figyelte.

A kézremegését.

Az idegen, békés tekintetet, amit az arcán láttam.

Az undor a Twizzler miatt, amit a kezébe nyomtam.

És elmosolyodtam.

* * * * *

– Ma nincs kávézó? – Cromwell zavartnak tűnt, amikor a zenei tanszék gyakorlótermeihez irányítottam magunkat. Itt volt az ideje, hogy elkezdjünk valamit csinálni.

Lehúztam az igazolványomat, és az általam lefoglalt terembe kísértem. Cromwell az ajtó mellett lézengett, miközben én a középen lévő asztalhoz mentem. A sarokban egy zongora állt.

Elővettem a jegyzettömbömet, az üres kéziratos papírt és a tollamat, és megpróbáltam nem tudomást venni a fejemben lévő fájdalomról. Elővettem egy üveg vizet a táskámból, és ittam néhány hatalmas kortyot.

Cromwell a mellettem lévő székre pottyant. Ránézésre azt hihetnénk, hogy egy kivégzőteremben van. Nála volt a laptopja. Előhúztam a zenét, amin a múlt héten a kávézóban dolgozott. Egy pillantást vetett rá, és csalódottan felsóhajtott.

– Nekem tetszik. – Végigsimítottam rajta a kezemmel. Cromwell szemébe néztem. – Gyönyörű. És csak néhány taktusból áll. – Nem rejtettem véka alá, hogy csodálom a tehetségét. Ő tudta. A pár héttel ezelőtti reakcióm szavak nélkül is erről beszélt. Csak néhány sietve lekottázott ütem volt. Mégis lélegzetelállító volt. Elmosolyodtam, próbáltam leplezni a gondolatokat a fejemben. – Szerintem ez egy remek kezdet. – Cromwell üresen bámulta az asztallapot. – Mire gondoltál? – kérdeztem, a lapra koppintva. – Amikor ezeket feljegyezted?

– Nem gondoltam semmire – mondta. Visszatért a korábbi Cromwell, az, aki nehezen nyílt meg. Bár volt benne valami megközelíthetőség, ami fokozatosan épült, mióta hallottam játszani.

– Csak elolvastad a jegyzeteimet, és aztán? – erőltettem a dolgot.

A kezét a feje mögé tette. – Nem tudom.

– Nem tudod? – kérdeztem. Megrázta a fejét, de láttam, hogy hazudik.

– Sápadtnak tűnsz – mondta, teljesen eltért a tárgytól.

– Mindig sápadt vagyok.

– Nem. Nem így.

– Beteg voltam, Cromwell. Ez hozzátartozik.

– A kompozíciódban nem volt semmi új – fakadt ki. Eltartott egy másodpercig, mire felzárkóztam a beszélgetés hirtelen váltásához. A szám szólásra nyílt, de a gyomromba nyilalló hirtelen szúrás megakadályozta, hogy kicsússzon belőle egy szó is. – Hiányzott belőle az intenzitás. – A csapásokat összeszorított fogakkal közölte, lágy hangja kissé könnyebben elviselhetővé tette a kemény kritikát. Mintha máshol akart volna lenni, mint itt, hogy darabokra tépje a kemény munkámat. Mintha egyáltalán nem is akarta volna ezt az értékelést adni nekem. – A hangjegyek nem egészítették ki egymást annyira, amennyire lehetett volna.

– Szóval alapvetően rossz volt – mondtam egy önfeledt nevetéssel. Vagy ez, vagy megmutatom, mennyire feldúlt vagyok.

– Nem rossz, csak... semmi különleges. – Megrándult, ahogy kimondta.

Bámultam rá, és próbáltam nem teljesen gyerekesnek tűnni a kritikája miatt. Nem sikerült. Beszívtam a levegőt. – Oké. – Körülnéztem, majd felálltam. Szükségem volt egy percre. A zongoránál találtam magam. Leültem a zsámolyra, és felemeltem a fedelet.

Ujjaim végigsimítottak a billentyűkön. Lehunytam a szemem, és azt játszottam, ami a szívemből jött. Az általam megalkotott ütemek hangjai szétáradtak, és a fülembe szálltak. Amikor véget értek, egy újabb sorozat kezdődött.

Azok, amelyeket Cromwell írt.

És én hallottam. Tisztán hallottam, mint a nap. A különbséget.A minőség összehasonlítását. Az övé egy vibráló álom volt. Az enyém egy enyhe délutáni szunyókálás. Sóhajtottam, és lehunytam a szemem. A kezem leesett a zongoráról.

– Hogy csinálod? – suttogtam inkább magamnak, mint Cromwellnek. Engem figyelt, hátradőlve a székén. Nem tudtam a tekintetéből olvasni.

– Te... – Szünetet tartott, szemmel láthatóan küszködött, hogyan magyarázza el, amit mondani akar. – Te nem jelentéssel játszol.

– Micsoda? – Nem számítottam rá, hogy ezt mondja.

Cromwell a zongora irányába bökött az állával. – Ahogy ülsz, túl merev vagy. A tested túlságosan feszült. Kényelmetlenné teszi a játékot. Ha a játék kényelmetlen, a hangzás is kényelmetlen lesz.

– Én nem... Nem tudom, hogyan kell másképp játszani. – Utáltam, ahogy a szemem megtelt könnyel. Utáltam, ahogy a hangom remegett. Utáltam, ahogy a szívem összeszorult. Az volt az álmom, hogy jól zongorázzak. Megelégedtem volna azzal is, ha csak fele olyan jó leszek, mint Cromwell volt.

Cromwell hallgatott. Hallottam a hangszerüket gyakorló emberek távoli hangját a többi szobában. Mélyen belélegeztem, aztán kifújtam. A szemem becsukódott. Hirtelen éreztem, hogy valaki mellettem van. Kinyitottam a szemem. Cromwell állt tőlem jobbra.

– Húzódj arrébb, Farraday. – A szívem úgy vert a mellkasomban, mint egy dob, ahogy magas termete fölém tornyosult. Mert azt akartam, hogy Cromwell mellettem üljön a zongoránál. Látni akartam, mit fog csinálni.

Nem mertem megengedni magamnak, hogy abban reménykedjek, hogy játszani fog.

A gyomrom összeszorult a közelségétől. De megtettem, amit mondott, és arrébb csúsztam a zsámolyon. Cromwell megingott. Kíváncsi voltam, hogy meggondolta-e magát, de egy pillanattal később mellém huppant.

Jó illata volt. Fűszeres. És bár utáltam a dohányzást, nem tagadhattam, hogy a ruhájára tapadó dohányillat csak még vonzóbbá tette az illatát. – Túl merev a kezed. – Cromwell nem nézett rám, miközben beszélt. Ironikus módon az ő keze is merev volt. A testtartása mereven egyenes volt. – Jobban el kell lazulnod.

Nevettem. – Nem éppen te vagy a lazaság mintaképe, Buddha. – Cromwell a szeme sarkából rám sandított. Mintha láttam volna, hogy megrándul az ajka. De túl gyors volt ahhoz, hogy megerősítsem, valóban megtörtént-e.

Cromwell a kezem után nyúlt, félholtra sokkolva engem. Visszatartottam a lélegzetem, ahogy a keze megfogta az ujjaimat, és a billentyűkre tette őket. A keze meleg volt, de az ujjai durvák. Azon tűnődtem, vajon ez a sokéves hangszeres játékától származik-e. Nem kérdeztem meg tőle. Tudtam, hogy csak elveszíteném ezt a különös oldalát, ha megkérdezném.

– Játssz – parancsolta.

Fintorogtam. – Mit játsszak?

Úgy nézett rám, mintha egy másik nyelven beszéltem volna, amit nem ért. – Amit csak akarsz.

– Muszáj? – Megráztam a fejem. Annyira össze voltam zavarodva.

– Játssz. – Összehúzta a szemöldökét. – Csak játssz.

Lehunytam a szemem és elkezdtem. Nagyot nyeltem, amikor rájöttem, hogy a Cromwell által írt ütemeket játszom. Amikor abbahagytam, vettem egy mély lélegzetet, majd szembenéztem vele. Fekete szemöldökét zavartan húzta össze. Aztán megvilágosodtam... – Csak azt játszod, ami a szívedben van, ugye? Nincs szükséged kottára? Egyszerűen csak... játszol.

Az üres arca mindent elárult. Fogalma sem volt róla, hogy más emberek nem ezt csinálják. Nem tudták ezt csinálni. Szédültem. Szédültem a tudattól, hogy Cromwellnek egy zongorára kell néznie, és egyszerűen csak játszania kell valamit, ami csak és kizárólag az övé.

A keze végigsuhant a billentyűkön. Néztem a tetovált ujjait. A tetovált koponyák és a számok éles kontrasztot alkottak a billentyűk tisztaságával. Mégis úgy illeszkedtek egymáshoz, mintha rég elveszett lelki társak lennének.

A mellkasom összeszorult. Egész idő alatt szorított, amíg beteg voltam, és nem mutatta jelét, hogy enyhülne. De mindez nem volt semmi ahhoz a feszesen csábító húrhoz képest, amely beszippantott, miközben a leggyönyörűbb zene áramlott a hangszerből. Úgy éreztem, mintha kívülről hallgattam volna. Eszembe jutott az az este, amikor egy olyan szomorú darabot láttam játszani, amitől könnyekig meghatódtam. Most közelről figyeltem őt, mellette éltem át ezt. És úgy éreztem, mintha megízleltem volna az isteni ízét. Nem lehetett másképp megfogalmazni.

Megkockáztattam egy pillantást az arcára. A szemei csukva voltak. Az a tekintet... a tiszta béke tekintete kirajzolódott az általában barázdált és feszült arcán. A szívem megdobbant. A szemem kitágult.

Cromwell Dean olyan gyönyörű volt.

A gyomrom megremegett, és a mellkasomban olyan bizsergés kerekedett, amit nem tudtam megmagyarázni. Pánik tört rám. Meg akartam dörzsölni a mellkasomat. Megfordulni az ülésen, és elfutni az elől, ami az agyamban dolgozott. Nem, nem, nem, nem, nem... Nem tudtam... Nem engedhettem, hogy odamenjek...

Cromwell egy gyors tempóváltással elvonta a figyelmemet a kiakadt gondolataimból. A teste a ritmusra ringatózott, és tudtam, hogy fogalma sincs róla, hogy ezt csinálja.

Ez – a játék, az alkotás – olyan természetes volt számára, mint a légzés.

Nem mertem levegőt venni, nehogy megtörjem a varázslatot, amiben volt. Ha tehettem volna, inkább itt ültem volna ezen a zsámolyon, amíg Cromwell teljesen bele nem fárad a játékba. Csak akkor engedtem meg magamnak, hogy kifújjam a levegőt, amikor a keze abbahagyta a játékot, és a darab, amit még sosem hallottam, csak visszhangként csendült fel a néma szobában.

Ahogy az utolsó hang a levegőben lógott, Cromwell szeme kinyílt. Pár pillanattal később összeszorult az álla és a szomorúság sűrű hullámai elmosták a boldog derűt, amely játék közben megszállta. Újra tudatában volt annak, hogy ismét ebben a szobában van velem, és nem ott, ahová a zenéje az imént vitte. Megint gyötrődött. Az arckifejezése fájdalmasnak tűnt.

Ilyen közelről, a játékát látva rájöttem, hogy valóban fáj neki a játék.

– Cromwell... – suttogtam, küzdve a késztetés ellen, hogy a karjaimba zárjam. Ebben a pillanatban olyan magányosnak tűnt. Teljesen egyedül a fájdalmával.

– Ez... nincsenek rá szavak... Hogy...?

– A koncert volt – mondta olyan halkan, hogy alig hallottam.

– Mi?

Cromwell lehajtotta a fejét. Ujjaival végigsimított borostás arcán. – Arra gondoltam... – sóhajtott. Nem voltam biztos benne, hogy be fogja fejezni a mondatát, de szerencsére mégis megtette. – A koncertre gondoltam. – Ajkait összeszorította, mintha vissza akart volna tartani, amit mondani akart... Nem. Ki kellett mondania. – Arra az estére... a zenére... – Az előttünk lévő csupasz fehér falra koncentrált. – Én...

Nagyot nyeltem, amikor nem fejezte be. Rám? Akartam kérdezni. De ez a kérdés soha nem hagyta volna el a számat. Különösen most nem. Főleg ezután. Be kellett fejeznem a találkozót. El kellett tűnnöm Cromwelltől. Amikor először találkoztam vele, és goromba volt, amikor barátságtalan volt a félév első napjaiban, könnyű volt nem észrevenni a jóképűségét. Könnyű volt figyelmen kívül hagyni, ahogyan az izmai megfeszültek a karján, élő, lélegző műalkotásokká változtatva a tetoválásait.

De látni az igazi énjét azon az estén a zongoránál, a küzdelmét a munkám javításával, és most, ahogy próbál segíteni nekem, hogy jobban játsszak... Olyan halkan, olyan sebezhetően beszélt hozzám, a hangja mély és rekedtes volt, mintha egy másik szimfónia kelt volna életre. Tökéletesen megalkotott zenéjének ujjlenyomata még mindig vastagon ott volt körülöttünk a levegőben, túl könnyű volt meglátni az igazi énjét.

Látni, milyen jóképű volt valójában.

– Én... – Megköszörülte a torkát. Ez volt az a lökés, amire szükségem volt, hogy kitisztuljon a Cromwell okozta köd, amely elhomályosította az elmémet. A szempilláim alól néztem rá, remélve, hogy azok egyfajta védelmet nyújtanak attól, amit most éreztem. De elhallgatott, amikor találkozott a tekintetemmel. Az arca vörösre színeződött.

– Te mi? – suttogtam. Úgy hangzott a néma szobában, mint egy sikoly.

– Van még több is – vallotta be, mintha ez lenne a legrosszabb vallomás.

– Több?

A zongoránál lévő lapra mutatott. A gyomrom összeszorult az izgalomtól. – A kompozíció?

Cromwell egyszer, feszülten bólintott.

– Hallhatom? – Cromwell oldalra nézett. Széles vállai megmerevedtek. Visszatartottam a lélegzetemet. Nem mertem levegőt venni, ahogy végignézett a szobán, a tekintetét mindenre vetette, csak rám, a zongorára és az igazságra nem – hogy erre született.

Könnyes lett a szemem, ahogy néztem őt. Mert bármi is volt az, ami visszatartotta őt attól, hogy ezt megadja magának, hogy felvállalja azt, aki ő volt, az mindenre kiterjedt. Megfojtotta őt.

Úgy tűnt, hogy elpusztítja őt.

Abban a pillanatban rokonszenvet éreztem iránta. Soha nem tudhatja meg, de ő és én... nem is voltunk annyira különbözőek.

Nem volt szándékos. A kezem felemelkedett, és a csupasz vállán landolt, a családi címer élénk színekben pompázott az olajbogyószínű bőrén. Ösztönös volt. Az volt a vágyam, hogy segítsek ennek a bezárkózó fiúnak, és szavak és magyarázatok nélkül megmutassam neki, hogy megértem.

Cromwell megdermedt az érintésem alatt. A szememet a kezemre szegeztem. A libabőr úgy terjedt a bőrén, mint a futótűz. Egy vörös rózsa a koponya szemgödrében megrándult az ujjaim alatt.

Cromwell lehunyta a szemét, és nagy levegőt vett. Nem mozdítottam a kezemet, hátha ez volt az az energia, amire szüksége volt ahhoz, hogy kimutassa nekem. Hogy megadhassa magának ezt. A keze a billentyűkhöz vándorolt, ujjai a megfelelő pozícióba kerültek. Nem kellett látnia, hogy hová helyezi őket; pontosan tudta, hogy melyik billentyű hol van, ez olyan biztonság, amit csak az éveken át tartó gyakorlással lehetett megszerezni.

Cromwell kifújta a levegőt, és elkezdett játszani.

Megdermedtem. Csapdába esve a világa külső oldalán, befelé nézve, de nem tudtam áthatolni a buborékon. A mellkasom gyorsan emelkedett és süllyedt, de nem adtam ki hangot. Nem akartam beszennyezni a dallamot, nem akartam elrontani a lelkéből áradó szépséget a szaggatott légzésem hangjával.

Figyelni akartam őt. Élvezni akartam a látomást, amit Cromwell Dean jelentett a zongoránál. De a szemhéjam lecsukódott, nem hagyva más választást, mint hogy felébredjen a hallásom. És elmosolyodtam. Hallottam mindent, amit érzett. A bánatot a lassú hangokban. Az öröm villanásait a magas hangok gyorsaságában, és a teljes pusztulást a mélyekben.

Eszembe jutott, amikor először láttam Cromwellt. Ezen a nyáron, a klubban, amikor hagytam, hogy az ütemei így átjárjanak. Nem volt semmi összehasonlítási alap. Nem éreztem mást, csak csalódást azon a nyirkos, ragacsos táncparketten. Most... Az érzések szivárványa árasztott el. A kiszámíthatatlanul dobogó szívem képtelen volt tartani bármilyen ritmust, küzdött, hogy mindazt, amit Cromwell adott nekem, beengedje gyenge falai közé.

És akkor történt valami. A jegyzetek és az alkotás, amit Cromwell adott nekem, valami mássá változott. A darab megváltozott, egy hirtelen változás. A szemem felpattant, és a kezét bámultam. Olyan gyorsan mozogtak, a teste úgy ringatózott, és magával ragadta a zene, mintha egy másik síkban lett volna. Nem mozdultam, és figyeltem, ahogy a homlokán kiütközik az izzadság. A szemei összezáródtak, de az ajkán egy rövid mosoly villant fel.

A szívem a mellkasomban ugrált a látványtól.

De aztán a mosoly lehervadt, és az ajkai összeszorultak. Nem tudtam, mit tegyek, mit gondoljak. Tisztában voltam vele, hogy a szemem előtt történik valami. A szobát betöltő zene olyan volt, amilyet még soha nem hallottam.

Soha nem éreztem még ehhez hasonlót.

A torkomban gombóc keletkezett, amikor láttam, hogy egy könnycsepp kezd lecsordulni Cromwell arcán. Az ajkam megremegett az együttérzéstől. A zene gyönyörű volt, olyan, mint amikor a nap az arcodra süt, áttörve a tél zord szelét, és üdvözölve a tavaszt.

Cromwell még jobban ringatózott, a teste előre-hátra dőlt, ahogy eggyé vált a zongorával. Nem volt se eleje, se vége neki és a zenének.

Biztos voltam benne, hogy bepillantást nyertem a lelkébe.

A kezem lecsúszott a válláról, amikor egy könnycsepp a billentyűkre csöppent. A kezem eltűnésétől Cromwell szemei felpattantak. Azonnali volt. A szemei kinyíltak, a keze pedig megdermedt, és megállt a billentyűkön. Cromwell hátraugrott a zsámolyról. Felugrottam, mielőtt a zsámoly a padlóra dőlt volna. A zongorához szorítottam magam, hogy egyensúlyban legyek, miközben Cromwell tekintete az enyémre szegeződött. Tágra nyíltak. A pupillák olyannyira kitágultak, hogy elnyeltek minden sötétkéket.

A nyakán kidudorodtak az erek, és az izmai olyan feszesek voltak, hogy hatalmasnak tűntek tőle. Nehezen lélegzett, szédültem a hirtelen sokktól.

A tekintete a zongorára, majd a kezére siklott. Ujjai ökölbe szorultak, és remegett a hirtelen haragtól. Könnyek tarkították az arcát, annak a bizonyítékául, hogy bármit is játszott, megszakadt a szíve.

Tönkretette őt.

Cromwell az asztalhoz sietett, és összeszedte a holmiját. Csendben néztem őt, fogalmam sem volt, mit mondhatnék.

Ez a második zenemű volt. Amelyikre átváltott. Elvesztette magát. Ez okozta ezt a változást benne. Olyat, amivel nyilvánvalóan küzdött. A tenyerem még mindig meleg volt a vállától. Ahol összekapcsolódtam vele, miközben a remekművét játszotta. A perifériás látásomban láttam, hogy lecsillapodott, és ránéztem. Cromwell a kezemet bámulta... a kezemet, amely támogatta őt, miközben játszott.

Mostanra már ismertem a tekintetét. El akart futni. Amikor Cromwell az ajtó felé indult, elálltam az útját, és elé álltam. Cromwell megállt, a laptopját pajzsként szorította a mellkasához.– Ne! – könyörögtem, a hangom megtört a pániktól.

Nem akartam, hogy ennek vége legyen. Nem akartam, hogy újra elmenjen. Nem így. Zavart arcát fürkésztem. Az állkapcsa megfeszült, a szemei pedig tágra nyíltak. A teste remegett.

Nyeltem egyet, éreztem, ahogy a hőmérséklet emelkedik közöttünk. Nem tudtam, mi történik velem. Nem is engedtem magamnak, hogy túl sokat gondolkodjak rajta. Nem is tudtam. Mert az értelem kirepült az ablakon. Cromwell egy szobor volt, az egyetlen mozdulatot a gyorsan áramló lélegzete jelentette.

Remegett a kezem, ahogy az arca felé emeltem. Cromwell nem szakította meg a tekintetemet. Szédülés vett erőt rajtam, ahogy a tenyerem az arcához ért. Lábujjhegyre emelkedtem, és megpróbáltam Cromwell szemébe nézni. – Ne fuss el. – Hallottam a hangomban a remegést. Olyan idegesnek hangzott, mint amilyennek éreztem magam. – Semmi baj – suttogtam. Behunyta a szemét, és szinte néma, fojtott hang hagyta el a száját. Ez az egyszerű hang megsemmisített engem. Bepillantást engedett abba a gyötrelembe, amit a szíve mélyén hordozott.

Hirtelen kinyílt a szeme, és ő előre lépett, olyannyira szorosan hozzám simult, hogy a mellkasunk összeért, és ugyanazt a levegőt lélegeztük be.

A laptopja a földre esett, és összetört a kemény padlón, miközben a keze megragadta a csuklómat. – Nem tudom ezt tenni, Bonnie – suttogta rekedt hangon, erős akcentussal. Az arca még mindig könnyáztatott volt, a szemei kivörösödtek. – Nem tudok szembenézni az egésszel. Nem tudok megbirkózni azzal, amit miattad érzek. Amikor a közelemben vagy. Amikor hozzám érsz. – Az arca eltorzult, és mély levegőt vett. – Nem tudok megbirkózni a fájdalommal.

Mondani akartam valamit. Meg akartam nyugtatni. Elmondani neki, hogy tudom, milyen érzés ez a fajta kísértő szenvedés. De semmi ilyesmi nem jött ki belőlem. Csak egy elkínzott kiáltás hagyta el az ajkaimat. Egy sebesült "Cromwell..."

Ahogy a neve kicsúszott az ajkaim közül, hátratántorodott. Még csak egy pillantást sem vetett a padlón heverő, összetört laptopra. Csak elmenekült, a pusztulás levegőjét hagyva maga után.

A falnak dőltem, próbáltam megnyugodni a pillanatnyi feszültségtől. A táskámhoz rohantam, és elővettem az üveg vizet. Ittam és ittam, amíg a pulzusom le nem csillapodott, és a hirtelen jött szédüléshullám el nem hagyott.

Mit csinált velem Cromwell? Nem szabadott volna így éreznem senki iránt. Megfogadtam, hogy senkit sem engedek túl közel magamhoz. De ahogyan játszott, ahogyan mélykék szemei az enyémre meredtek, mintha némán segítségért kiáltanának. ...ez a megtört fiú belopta magát a gyenge szívembe.

De a kételyek szikrája kúszott belém, miközben rá gondoltam, ahogy elment. Most már felismertem az arckifejezését, amikor futott. Eltaszított magától. Mint ahogyan azt már számtalanszor tette.

Lenéztem a kezemre. Látatlanul bámultam a tenyeremet, és egy felismerés csapott le rám. A kezemmel a vállán játszott. Elveszett volt, a saját alkotásába burkolózott, miközben én megérintettem... amíg el nem vettem a kezem, és az egész darabokra nem tört.

Ökölbe szorítottam a kezemet, és félrenéztem. Fogalmam sem volt, hogy ez mit jelent.

De hogy így megérintettem... hogy láttam a mosolyának egy villanását, és hallottam a zenét, amit a koncertre gondolva alkotott...

– Cromwell – suttogtam a néma szobába. Aztán vártam, hogy a szívem megnyugodjon, hogy kiszoríthassam őt a fejemből.

Sötét volt, mire elmentem.

És mint egy örökké tomboló tenger, a szívem nem csendesedett le.

 

Tizenegyedik fejezet

Fordította: Jane

Bonnie

A szemhéjam nehéz volt, ahogy pislogni kezdtem. A sötét szobát csak a sarokban lévő éjjeli lámpa világította meg. Rácsaptam az éjjeliszekrényre, ahogy a mobilom hangja áthatolt a csendes éjszakán.

Hunyorogva néztem a képernyőre. A gyomrom összeugrott. – Matt?

– Bonnie – mondta kifulladva. – Jönnöd kell. Eastonról van szó.

A lábaim már a matrac szélén voltak, mielőtt még kimondta volna, a bátyám nevét. – Mi a baj?

– Rosszabbul van, mint valaha. – Matt elhallgatott. Hallottam, ahogy távolodik a zene és a nevetés hangjaitól. – Ott vagy még, Bonn?

– Igen. – Kihangosítottam a mobilt, miközben felkaptam magamra a farmeromat.

– Megütötte az egyik diákszövetségi tagot. A srác visszaütött.

Felvettem a pulóveremet. – Jól van?

– Véres. De senkit sem enged a közelébe. – Matt szünetet tartott. – Én még sosem láttam őt ilyennek, Bonn. Teljesen össze van zavarodva.

– Hol vagy? – Felkaptam a kocsikulcsomat. Egy pillanat erejéig megnéztem az arcomat a tükörben. Szörnyen néztem ki. Hátrafogtam a hajamat egy kontyba, és erőltettem a fáradt lábaimat, hogy kimozduljak a szobából.

– A Pajtában.

– Mi van? – kérdeztem, miközben lélegzetvisszafojtva a kocsihoz igyekeztem. – Szerdán? – Megnéztem az időt. – Hajnali három óra van, Matt!

– Cromwell volt az. Pörgetni akart. Egyikünknek sem akarta kihagyni, hogy lássa őt élőben. Ma este korábban visszajött a kollégiumba, bulizni készült, pokolian részegen. East szólt, és mindannyian eljöttünk. Fenomenális volt! – Cromwell nevének említésekor elakadt a lélegzetem. Megint berúgott. Kétségtelenül a whiskytől, amit újra és újra láttam, hogy ivott. – Bonn? Ott vagy?

– Tizenöt perc múlva ott leszek.

Kihajtottam az egyetemről a mellékútra, amely a Pajtához vezetett. Minden egyes mérfölddel küzdöttem, hogy ébren maradjak. Egyre fáradtabb voltam a késő esti órákban. Rájöttem, hogy kilencven percig aludtam, mielőtt Matt felhívott.

Cromwell... mi bánt téged ennyire? Elmélkedtem. Nem voltam képes a ma estét kiverni a fejemből. Most Easton miatt kellett aggódnom.

Bűntudat tört rám, amikor a bátyámra gondoltam. Aztán a rettegés, majd a teljes gyomorforgató fájdalom. A kezem a kormánykerékre szorult. Könnyek homályosították el a szemem. Letöröltem őket, mielőtt lehullottak volna.

– Ne most, Bonn – mondtam magamnak. – Szedd össze magad Eastonért.

Megráztam a fejem, és kinyitottam az ablakot, hogy beengedjem a friss levegőt. Miközben vezettem a csillagokat néztem a sötét égbolton. Mindig jobban éreztem magam tőlük.

A Pajta fényei magával ragadtak. Részeg diákok tódultak ki az ajtókon.

Gyors dübörgő zene szólt, és azon tűnődtem, hogy vajon még mindig Cromwell játszik-e.

Valaki integetett. A fényszóróim fényében láttam, hogy Matt az. Hátul, egy régi siló mellett megálltam a kocsimmal. Déja vu érzésem volt, ahogy kiszálltam a kocsiból. Mély levegőt vettem, figyelmen kívül hagyva az enyhe új megerőltetést, amit belégzéskor éreztem. Ahogy Matt és Sara felé sétáltam, megláttam egy ismerős pár lábat a siló mellett.

Elrohantam Matt mellett egyenesen Eastonhoz. A szemei nem voltak képesek egy pontra fókuszálni. Letérdeltem. – Easton? – Megpaskoltam az arcát. Visszanéztem Mattre. – Mi a fenét vett be?

Matt megrázta a fejét. – Nem tudom. Nem láttam, hogy bármit is bevett volna, de feleseket és sört ivott.

Végigsimítottam az ujjamat a bőrkarperec alatt, amit mindig viselt, és végigsimítottam a sebhelyes bőrén, a pulzusát keresve. Gyorsan vert a szíve, de nem őrülten.

Kinyílt a szeme. – Bonn. – mosolygott, a szája véres volt. Feltételeztem, hogy a verekedés miatt. Easton arca a boldogságtól a megtépázottságig változott néhány pillanat alatt. Közelebb húzott magához. – Mi történik?

– Részeg vagy, és szerintem be vagy lőve, Easton. – Megfogtam a kezét.

– Nem. – A tekintetemet kutatta. Úgy tűnt, mintha egy pillanatra kitisztult volna. – Úgy értem, mi történik? – Egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Egyszer csak bármi vidámság nélkül felnevetett. – Tudom, hogy van valami. – Megfogta a fejemet és közel húzott magához, homlokomat az övéhez érintette. – Rejtegetsz valamit előlem. Tudom.

Könnyek szúrták a szemem, amikor az övé ismét ködössé vált. Fájdalom nyilallt belém, és sikítani akartam. Ehelyett Matt felé fordultam. – Segítenél nekem, kérlek? Vissza kell vinnem a kollégiumba.

– Bonn? – Egy másik hang hallatszott a hátam mögül. Bryce odakocogott hozzánk.

– Szia, Bryce!

– Minden rendben?

Matt talpra emelte Eastont, de a bátyám súlya túl sok volt neki. Bryce segített Eastont megtámasztani. – Hová? – kérdezte Bryce.

– A kocsimba, kérlek! – A kocsimhoz vezettem őket, és kinyitottam a hátsó ajtót. Bryce becsúsztatta Eastont, és becsukta az ajtót. Hirtelen szédülést éreztem, nekidőltem a kocsinak, és a fejemhez szorítottam a kezem. Túl melegem volt. Bármennyire is küzdöttem ellene, tudtam, hogy ez kezd túl sok lenni.

– Bonn? Jól vagy?

Mosolyt színleltem. – Igen. Csak fáradt vagyok.

Bryce rám mosolygott, és a kezével megdörzsölte a tarkóját. – Majd követlek vissza a kocsimmal. Nem ittam.

A pajtára pillantottam. – Pörgettél?

– Igen. De ez nem számít. A bulinak úgyis vége.

– Biztos? – Bryce kedves mosolyra húzta a száját. Kíváncsi voltam, vajon Cromwell mosolya milyen lenne... Megráztam a fejem. Most nem gondolhatnék rá.

– Bonn? – Bryce a fülem mögé tolt egy hajtincset. Megfeszültem. – Bocsánat – mondta, és elpirult. – Nem kellett volna... Én…

– Semmi baj. – Megszorítottam a kezét. Nem volt olyan érzéketlen, mint Cromwellé. Nem voltak tetoválások az ujjpercein.

Kétlem, hogy ő is képes lenne a semmiből mesterművet alkotni.

Elengedtem Bryce kezét, és kinyitottam a kocsim ajtaját. – Találkozunk a kollégiumában. – Becsusszantam a kocsiba, miközben Bryce az övéhez kocogott. Néztem, ahogy elmegy, és fájdalmat éreztem a mellkasomban. Soha nem engedtem be, soha nem engedtem közel magamhoz. Egész idő alatt ott volt, a pálya szélén. És én sosem engedtem be. Soha senkit nem engedtem be.

Nem teheted, mondta egy belső hang. Nem lenne igazságos.

Áruló agyam Cromwell képét hozta vissza a fejembe. Hogy milyen érzés volt mellette ülni. Milyen érzés volt megérinteni őt. Hallgatni őt. Ahogy mosolyogva küzdött, ahogy a koncerten a fűben ültünk.

– Bonn? – Easton elmosódott hangja a hátam mögül jött.

– Itt vagyok, Easton.

– Mi történik?

– Hazaviszlek. – Befordultam a Fő utcára. – Már nem tart sokáig.

– Nem, veled. Mi történik?

A gyomrom megint összeszorult. Már másodszor kérdezte. Mintha sötétség telepedett volna a kocsira. Úgy éreztem, mintha nem kapnék levegőt, miközben a visszapillantó tükörbe néztem. Easton arca elgyötört volt. A keze a vállamon landolt. – Elmondanád nekem, Bonn, ugye? Az igazat.

– Easton. – Egy Jupiter méretű csomó eltömítette a torkomat. – Jól vagyok. – Gyűlöltem magam abban a pillanatban, amikor kimondtam ezeket a szavakat. – Csak pihenj.

Easton megkönnyebbülten mosolygott, de láttam, hogy az aggodalom vonala még mindig kirajzolódott a homlokán. Bizonyára, már egy ideje ezen gondolkodott. A kezem remegett a kormányon, ahogy hazafelé vezettem. Beálltam egy parkolóba a szobája előtt.

Bryce beállt mellém. Leállítottam a motort, és csak ültem csendben egy pillanatig. Az egész kezdett túl nehézzé válni. Kezdett túl sok lenni. Néztem a diákokat, akik részegen tántorogtak vissza a kollégiumba, és éreztem, hogy a gyomromban üresség tátong. Ilyet még sosem tapasztaltam. Soha nem is fogom tudni, hogy milyen érzés.

Nem voltam az a fajta, aki dagonyázik. De abban a pillanatban hagytam, hogy a gyász amiatt, amit ki kellett hagynom, felemésztett.

Egy kopogás az ablakomon kizökkentett a szomorúságomból. Bryce arca jelent meg. – Nyisd ki az ajtót. Kihúzom.

Kilöktem magam a kocsiból, és megpróbáltam nem tudomást venni arról, hogy a lábam ólomnak éreztem.

Bryce Easton karját a nyakába vetette. Én mutattam az irányt. Előhúztam a kulcsomat, de megtorpantam, amikor eszembe jutott, hogy Cromwell hogyan reagált korábban.

Bekopogtam az ajtón. A szívem túlórázott, miközben vártam, hogy lássam, vajon válaszol-e. Csak órák teltek el azóta, hogy faképnél hagyott. Mégis úgy éreztem, mintha egy egész élet lett volna. Senki sem válaszolt. Biztos még mindig a buliban volt.

Becsúsztattam a kulcsomat a zárba. Ahogy ezt megtettem, a kilincs elfordult, és az ajtó kinyílt.

Előre tántorodtam, és az utolsó pillanatban jobbra fordultam, kezemmel az ajtókeretre támaszkodtam.

Eltartott egy darabig, mire felemeltem a fejem, de amikor sikerült, akkor egy kemény, széles mellkassal néztem szembe, amelynek minden centiméterét tetoválások borították. Beszívtam egy mély lélegzetet, amikor megláttam, hogy Cromwell csak egy fekete boxeralsóban áll előttem.

A mellkasa hevesen emelkedett és süllyedt, és rájöttem, hogy kifulladt.

Sötétkék szemei üvegesek voltak a piától, és nehezen tudtak rám szegeződni.

– Mi a fasz? – morogta.

– Cromwell, sajnálom. Easton az, ő... –  A hangom elakadt, amikor hallottam az ágy nyikorgását. A tekintetem azonnal Cromwell ágyára vándorolt, és a szívem teljesen összetört a mellkasomban. Nem tudtam, hogy ez lehetséges. Nem tudtam, hogy a szívem még mindig képes így működni.

– Cromwell? – Egy ismerős hang vitorlázott felém az ágyból. Kacey feküdt a paplan alatt, csak a melltartó pántja látszott ki.

Az arcom lángra lobbant. Az orcám égett, és nehezen kapkodtam a levegőt. Ránéztem Cromwellre, és láttam, hogy még mindig engem figyel. Csak most már az arca elsápadt. Az ajkai szétnyíltak, mintha mondani akart volna valamit, de az egyetlen, amit suttogott: – Bonnie…

Hallottam valamit a hangjában. Láttam valamit a szemében, ahogy rám nézett, valamit, amit nem tudtam megmagyarázni. Bűntudat? Szégyenérzet?

Nem tudtam, hogy ez csak vágyálom volt-e.

Mivel mindig is kínoztam magam, nem tudtam abbahagyni, hogy tovább tanulmányozzam őt. A mellkasa vörös volt és csillogott. A haja, ami, hogy őszinte legyek, mindig is valamilyen formában rendezetlen volt, most még rendezetlenebb és ápolatlanabb volt. És akkor én az ajkaira koncentráltam. Nem tudtam, miért, de a vörös és duzzadt ajkak taglóztak le a legjobban. Amikor ma este a kollégiumba értem, ostoba módon hagytam, hogy elgondolkodjak azon, hogy milyen lenne megcsókolni őket. Érezni, ahogy az enyémhez simulnak. Hallani a nevemet suttogni, ahogy a kezemet fogja...

Rávettem magam, hogy az itt és mostra koncentráljak, és elnyomjam ezt a fájdalmas látomást a fejemből. Cromwell gyakorlatilag meztelen volt. Ahogy Kacey is. Gyorsan rájöttem, hogy Cromwell nem törődött vele. Amit ma este megosztottunk egymással, az nem jelentett neki semmit. Nem, ha csak órákkal később elmehetett, és megtehette ezt.

– Ó, szia, Bonnie. – Kacey felült az ágyban. A tekintete elkerülte az enyémet. Arca lángolt a zavarában.

– Szia – sikerült kierőszakolnom. Cromwellről tudomást sem véve megfordultam. – Ööö... Én csak... hazahoztam Eastont. Túl sokat ivott. – Visszasétáltam oda, ahol Bryce Cromwellre bámult. – De velem maradhat a szobámban. Látom, hogy el vagy foglalva.

Bryce vállára tettem a kezem, és visszatereltem. Nem akartam megfordulni, hogy lássam, Cromwell becsukta-e az ajtót, vagy nézte-e, ahogy elmegyünk. De úgy tűnt, ma este semmi sem úgy alakul, ahogy én szeretném. A büntetés mohósága miatt, átnéztem a vállam felett, és láttam, hogy Cromwell az ajtóban áll, tetovált teste feszes, miközben kezei fekete hajába markoltak. De azok a mélykék szemei. Azok a szemek, amelyek olyan sötétek, mint egy nyári éjszaka, és az enyémre szegeződtek, részeg kétségbeesés ragyogott a mélyükben, ami teljesen megsemmisített.

Minden egyes lépéssel egyre jobban összezavarodtam. Csak akkor, amikor lekéstem a kollégiumi szobámba való befordulást, rájöttem, hogy mennyire fel voltam dúlva. Egy gödör képződött a gyomromban.

Legszívesebben kivájtam volna a szemem, amikor csak Cromwell kipirult bőrét és rózsaszín arcát láttam magam előtt. A mellkasát verejték borította a... a... a...

– Bonnie, erre van. – Bryce a kollégium ajtajában várt rám. Elmosolyodtam, és elővettem a kulcsomat. – Bocsánat. Olyan fáradt vagyok. – Nem tudtam, hogy Bryce beveszi-e vagy sem, de kötelességtudóan követett az ajtómon keresztül, és Eastont az ágyamra tette.

Easton pillanatok alatt elaludt. Ráterítettem a paplant, aztán szembefordultam Bryce-szal. – Köszönöm – mondtam, és végre rávettem magam, hogy ránézzek.

– Jól vagy?

– Igen. – sóhajtottam. – Aludnom kell. Én… Még mindig nem érzem magam túl jól.

– Oké. – Bryce kínosan megállt a helyén, mielőtt lehajolt és egy csókot nyomott az arcomra. Beszívtam a levegőt, ahogy az ajkai a bőrömhöz értek.

A mellkasom nem bizsergett a remegéstől, és a gyomrom nem rándult össze úgy, ahogy Cromwell közelében, de édes volt. Bryce édes volt.

És nem állt szándékában az önpusztítás. Vagy, hogy engem elpusztítson.

– Holnap találkozunk, Bonn. – Kisétált az ajtón. Én pedig ringatóztam ahogy néztem, ahogy elmegy. Visszagondoltam Cromwellre és Kaceyre. Nyilvánvalóan nem érzett irántam semmit, ahogyan azt gondoltam. A zene, amit megosztott velem, nem jelentett semmit; egyszerűen csak a tehetségének a bemutatása volt. Szomorúan nevettem. Azt hittem, valahogy segítettem Cromwellnek szívből játszani, valami varázslatos módon. Kiderült, hogy ez csak az én szememben volt igaz.

– Bryce? – Még mielőtt végiggondoltam volna, megszólaltam. De amikor Bryce megfordult, nem törődtem az arcomra kiülő pírral, és azt mondtam: – Tudod, hogy mindig kérdezed... – Megráztam a fejem, a hangom megingott. Felemeltem az állam és találkoztam a tekintetével. – Ha akarod, elmehetnénk pénteken valahová? – Ránéztem a padlóra. – Úgy értem, ha akarod...

– Igen – mondta, mielőtt még esélyem lett volna befejezni a szavaimat. Közelebb lépett hozzám. – Szívesen elvinnélek valahová.

Nem kaptam meg a lélekben várt tűzijátékot. De kaptam egy boldog virágzást, és feltételeztem, hogy ez elég volt.

– Jó. – Zsebre dugtam a kezem, csak, hogy legyen mit csinálnom.

– Jó. – Elmosolyodott. – Holnap találkozunk, Bonn.

A fürdőszobában átöltöztem pizsamába, majd lefeküdtem a kis kanapéágyra, amit anyám tett a szobámba, amikor beköltöztem. A plafont bámultam, amikor az alvás nem talált rám. Akartam, hogy az agyam kikapcsoljon, mert nem akartam érezni. De elárult engem. Nem segített nekem azzal, hogy hagyta, hogy a testem megpihenjen, holott a végtagjaim túl nehezek és fájdalmasak voltak. Ehelyett úgy mutatta meg nekem ezt az estét, mint egy filmforgatást. Az elejétől a végéig.

Mikor véget ért, azon kaptam magam, hogy kifulladok. De kényszerítettem magam egy mély lélegzetvételre, és nem voltam hajlandó feladni. Olyan sokáig küzdöttem, soha nem adtam fel. Még mindig harcoltam.

Most sem adtam fel.

Ahogy elnehezült a szemem, nem sikerült kitörölnöm Kacey képét Cromwell ágyában, kipirult arccal és ragyogó szemekkel.

A kezemre meredtem, arra, amelyik korábban megérintette. És gyorsan elvesztette fényét. Úgy tűnt, mintha Cromwell bárkinek megengedné, hogy megérintse, csak nekem nem.

És, bár utáltam bevallani magamnak, ez fájt.

* * * * *

– Bonnie – Lewis professzor lassan kifújta a levegőt.

Egyenesen találkoztam a tekintetével. – Nem tudok... – Megráztam a fejem, éreztem a lüktetésszerű dobolást a mellkasomban. Megdörzsöltem a szegycsontomat. – Lewis professzor, megértem az álláspontját a partnerek cseréjével kapcsolatban. Tényleg. De Cromwell-lel együtt dolgozni... – sóhajtottam. – Őszintén szólva, ez volt a legnehezebb tanulmányi dolog, amit valaha csináltam.

Lewis tanulmányozta az arcom. – Ms. Farraday...

– Megnézte ma az e-mailjeit? – Az órára pillantottam; az óra fél kilencet mutatott. Lewis professzorral akkor találkoztam, amikor tíz perccel korábban kinyitotta az irodáját. Tudtam, hogy valószínűleg még nem.

A homlokát ráncolta. – Miért lenne ez fontos?

– Kérem. – Lenyeltem az idegességet, ami kezdett felkapaszkodni. – Lesz ott valami a dékántól.

Lewis professzor továbbra is zavartan nézett, miközben bekapcsolta a számítógépét, és elolvasta a dékántól kapott e-mailt. Tudtam, hogy megkapta, mert láttam, hogy az arca lesüppedt az együttérzéstől – ezért nem mondtam el senkinek.

Kinyitotta a száját, hogy megszólaljon. Én megelőztem. – Cromwell-lel dolgozni több stresszt okoz nekem, mint amennyit el tudok viselni. – Elmosolyodtam. – Szeretem az óráit, professzor úr. Ez a kedvencem. – Erre visszamosolygott. De utáltam, ahogyan most rám nézett. Mintha sérült lennék. Mintha egy törékeny baba, aki bármelyik pillanatban széttörhet.

Körülnéztem az irodában, a falon lévő képekre. A festményre, ami az íróasztala fölött lógó, élénk színekkel teli örvénylő festményen. Easton egyik művére emlékeztetett. Továbbra is a képet bámultam, miközben beszéltem. – Zenét szeretnék alkotni. – Kiengedtem egy nevetést. – Őszintén szólva, nem vagyok olyan jó benne.

– Te dalszövegíró vagy – mondta Lewis professzor. Az aktámra mutatott. – Elolvastam.

– Az vagyok. – vettem egy nagy levegőt, éreztem, hogy felforrósodik az arcom. Ez valami olyasmi volt, amit nem osztottam meg. A szavak iránti szeretetemet. A szavak, amelyek a zenéhez kapcsolódtak, amíg a jelentésüket csak a dalban lehetett hallani.

– Elszánt vagyok, professzor úr. Hogy befejezzem az óráját. – Egyenesebben ültem a székemen, remélve, hogy ez megadja azt az önbizalmat, ami abban a pillanatban hiányzott.

– Azt tervezem, hogy év végén beadom a kompozíciómat, mindenkivel együtt.

– Biztos vagyok benne, hogy így lesz – mondta bátorítóan. Felszította a szikrát, amely mindig is benn volt, és segített reménnyel megtölteni.

– De ezt nem tehetem meg Cromwell Deannel. – Megráztam a fejem. – Sajnálom. Tudom, hogy bízott bennem, hogy segítek neki. Hogy rávegyem, hogy dolgozzon ezért a feladatért…de…

– Nincs szükség további magyarázkodásra, Ms. Farraday. Teljesen tisztában vagyok Cromwell hozzáállásával. – firkantott valamit az aktámba, majd hátradőlt a székében. – Rendben. El van intézve. – Megdörzsölte borostás állát.

– Nem baj, ha egyedül dolgozol?

– Jobb így. – Megvontam a vállamat. – Az évek gyakorlata kényszerítettek rá.

– Akkor, Ms. Farraday, már alig várom, hogy halljam, hogyan állította össze a kompozícióját.

Egy olyan teher, amiről nem is tudtam, hogy hordozom, lekerült a vállamról, ahogy Lewis engedélyt adott, hogy elszakadjak Cromwelltől. Ezt gyorsan felváltotta nagy félelemmel. Félelem, hogy soha nem leszek képes olyasmit produkálni, mint, amit Cromwell játszott nekem tegnap este. De ez nem számított. A legfontosabb, hogy megszabadultam tőle.

Nem törődtem a tompa fájdalommal, ami az erős, bensőm alatti megkönnyebbülés érzése mögött fészkelődött. Felálltam, látva, hogy mindjárt kezdődik az óra.

– Sok szerencsét kívánok, Ms. Farraday. Mindenhez.

Feszülten mosolyogtam Lewisra. – Köszönöm.

Kiléptem az irodájából, és lesétáltam az osztályterembe. Bryce már ott volt, a szokásos helyén ült. Széles mosolyt villantott rám, amikor felmásztam a lépcsőfokokon, hogy csatlakozzam hozzá. A gyomrom felfordult, de nem az idegességtől, vagy az izgalom miatt. Tudtam, hogy azért, mert végre beleegyeztem, hogy randizok vele. Tényleg nem kellett volna. Arra az éjszakára reagáltam. Cromwellre és Kaceyre.

De látva, hogy Cromwell pontosan az ő feltételei szerint éli az életét, elhatároztam, hogy elkezdek olyan dolgokat csinálni, amiket még sosem tapasztaltam, amíg még lehet.

Egyszerűen nem hagyhattam, hogy Bryce vagy én túlságosan belekeveredjünk.

– Gyönyörű vagy – mondta Bryce szégyenlősen, amikor helyet foglaltam mellette.

– Fáradtan nézek ki – mondtam, és felnevettem. A sötét karikák a szemem alatt egyre rosszabbak lettek. Ezen nem segített volna semmilyen alvás. De neki ezt nem kellett tudnia.

Bryce figyelme az osztály elejére irányult. A mosolya eltűnt és az arca kipirult. Már abból tudtam, hogy ki lépett be, Bryce reakciójából. A szememet a jegyzettömbömre szegeztem. Firkálgattam a margóra, értelmetlen örvényeket. Amikor Cromwell elhaladt mellettem, megéreztem a kölnije fűszeres illatát, vagy bármi is volt az, amitől ilyen illata volt. A szívem a torkomra ugrott, amikor rájöttem, hogy megállt. A légzésem ritmusa felgyorsult, és a kezem gyorsabban dolgozott az értelmetlen rajzokon.

Nem akartam felnézni. Nem tudtam, akkor... – Bonnie.

Behunytam a szemem, ahogy Cromwell hangja a fülembe csapott. A hangja szomorúsággal volt tele, mint annyiszor, amikor rövid időre hagyta, hogy belelássak egy kicsit. Amikor megrepedt a páncélja egy része.

De most nem engedhettem be a durva hangját. Látni őt Kacey-vel fájt. Így hát lehunytam a szemem. Ez, és a fáradtság, ami elszívta az energiámat, túl sok volt. A vállam megfeszült, hideg borzongás futott végig a hátamon. Végül, Cromwell felsétált a maradék lépcsőn a helyére.

– Faszfej – motyogta Bryce az orra alatt. Úgy tettem, mintha nem hallottam volna.

Lewis belépett a terembe. – Lapozzanak a kétszáztízes oldalra. Ma a versenyműformáról tanulunk.

Úgy tettem, ahogy utasítottak, és sikerült teljesen kizárnom Cromwellt. Ez egészen addig sikerült, amíg Lewis nem szólította a nevét az óra végén. – Cromwell, holnap a nap végén találkoznunk kell.

Összeszedtem a holmimat, és amilyen gyorsan csak tudtam, elhagytam az osztálytermet. Tudtam, hogy miről szól az a találkozó. – Bonnie! – Bryce utolért.

– Hali!

– Szóval holnap? – Bryce megint megdörzsölte a nyakát. Rájöttem, hogy ez az idegességéről árulkodik.

– Holnap – ismételtem meg.

– Mit szólsz a nyolchoz a Jefferson Coffee-ban?

– Tökéletes. – Kicsit megnyugodtam. A kávézót kívülről-belülről ismertem. Segíthetett abban, hogy a randi, könnyebben menjen. Szombaton is ott lennék, de a szombati közönség sosem állt egyetemistákból. A szombat a Pajtában volt. Így a kávéházba járás két egymást követő este még inkább elviselhetőbbé tette. Senki sem ismert engem.

A karomra tette a kezét, és megszorította. – Akkor találkozunk ott!

– Rendben! – néztem, ahogy elmegy. Kedves volt. Édes. És pontosan ez az, ami kellett ahhoz, hogy kipipáljam ezt az élményt a listámról. Valaki, aki nem kényszerített arra, hogy rosszabbul éreztem magam, mint amilyen már voltam. Ehelyett megmutatta volna, milyen egy igazi randi.

A táskámba nyúltam a rágógumimért. Amikor felnéztem megláttam Cromwellt a falnak támaszkodva a folyosó túloldalán, Lewis irodája előtt. Elég közel volt ahhoz, hogy meghallotta volna, a Bryce-al való beszélgetésemet.

Rám meredt, arca komor volt, szinte dühös arckifejezéssel. Nem érdekelt. Mert amikor ránéztem, csak azt láttam, hogy Kacey félig meztelenül az ágyában hever, és a zihált állapotát, ahogy kinyitotta az ajtót.

Kihúzva magam sétáltam el mellette az őszi levegőbe. A hűvös szellő nem vigasztalta kiéhezett tüdőmet. Nem voltam benne biztos, hogy van ellenszer arra, ahogy a testem mindig reagált Cromwellre. A távolság volt az egyetlen dolog, ami segíthetett volna.

Ezért azt terveztem, hogy messze, nagyon messze maradok tőle. Ahogy hátranéztem, megláttam őt, ahogy az ajtó mellett dohányzott, a tekintete rám szegeződött. Csak ebben a fényben láttam a szomorúságot, ami úgy ragyogott át, mint egy jelzőfény. Ettől elakadt a lélegzetem.

Így hát lehajtottam a fejem, és elsétáltam a következő órámra.

Nem néztem vissza többé.

 

Tizenkettedik fejezet

Fordította: Jane

Cromwell

– Mi van? – Nem voltam biztos benne, hogy jól hallottam.

– Mostantól egyedül fogsz dolgozni – mondta Lewis. – Úgy döntöttem, hogy szétválasztalak téged és Ms. Farradayt. A párosítás nem működött. Nem produkáltatok semmit, amit be lehetett volna nyújtani. – Megvonta a vállát. – Néhányan egyszerűen nem alkalmasak a kreatív együttműködésre. Vezetői döntést hoztam, ezért megengedtem neked, hogy egyedül dolgozhass a kompozícióidon.

Döbbenten bámultam Lewisra. Már nem akart velem dolgozni. A gyomrom összeszorult, és mocorogtam a székemen. Az arca villant fel a fejemben, amikor szerdán láttam. Amikor az ajtóban állt, és meglátott engem, meglátta Kacey-t az ágyamban. Újra megmozdultam a széken, amikor egy szúrás hasított a mellkasomba.

Bonnie-t bántották. Láttam a barna szemében.

Megbántottam őt.

Kacey-t még aznap este hazaküldtem. Meg sem próbáltam visszamenni hozzá. Visszatérni ahhoz, amit a kopogás előtt csináltunk. Nem tudtam. Csak Bonnie arcát láttam. Még részegen is tudtam, hogy elbasztam.

Ahogy most itt ültem, égett a vállam. Pontosan azon a helyen, ahová a kezét rám tette, és én elvesztem a zenében. Magába szippantott, hogy már nem is tudtam, mit játszom. És én azt a darabot játszottam. Azt, amelyikhez soha többé nem akartam hozzányúlni.

Bonnie hallotta.

Senki más nem hallotta, csak én.

– Cromwell – mondta Lewis, és kirángatott a saját fejemből.

– Jól van. Mindegy. – Kiléptem az irodájából, és végigviharzottam a folyosón. A néhány ott lézengő zenészhallgató tudta, hogy messzire elkerüljenek. Bonnie eltűnt az életemből. Meg kellett volna békélnem ezzel. Ezt akartam. Eltaszítottam magamtól, mint mindenki mást.

De a testemben feszültség uralkodott. És nem tudtam elengedni. Jobban dolgoztam egyedül. Mindig is így volt. De a gondolat, hogy ő nincs ott…

Rágyújtottam és hazasétáltam. De minden egyes lépéssel egyre idegesebb és zaklatottabb lettem. Tudtam, hogy Bonnie tette ezt valahogy. Elérte Lewsinál, hogy válasszon szét minket. Belöktem a kollégium ajtaját. Easton nem volt otthon. Helyes.

Leültem az asztalomhoz, és beindítottam az új laptopomat. Kinyitottam az ablakot, hogy ne szólaljon meg a tűzjelző, amikor rágyújtottam egy újabb cigire. A fejhallgatómat a fülemre húzva, kizárva a világot, hagytam, hogy a színek vezessenek az ütemek között.

Behunytam a szemem, és az élénk színek lüktető alakzatai formát öltöttek. Követtem a mintákat, hagytam, hogy irányítsák az ujjaimat, ahogy a billentyűket csapkodtam és pörgettem a dobgépet, üldözve a festményt a fekete vásznon.

Dolgoztam és dolgoztam, amíg a cigarettám el nem fogyott, és az ujjaim nem fájtak. Aztán megittam az utolsó doboz sört, és kiürítettem egy kétliteres kólásüveget. De amikor letoltam a fejhallgatót, és láttam, hogy kint sötét van, semmi sem változott bennem. Nem számított, hogy olyan zenéket kevertem, amelyektől a klubokban úgy hajlonganának előttem, mintha isten lennék.

Még mindig dühös voltam, hogy elszúrtam. A düh végigfutott az ereimben, készen arra, hogy lángra lobbanjon, mint a benzin. Hátrahajtottam a fejem, és hangosan felnyögtem a frusztrációtól.

Azért dobott, mert bántottam őt.

Miután ott hagytam, berúgtam. Annyira berúgtam, hogy csak pörgetnem kellett, elfoglaltságra volt szükségem. A következő dolog, amire emlékszem, hogy a Pajtában voltunk. Lenyomtam egyik whiskyt a másik után, hogy elfelejtsem Bonnie-t. Hogy ne kelljen visszarohannom oda, ahol hagytam, hogy elmondjam neki az egészet. Túl közel került hozzám. És valami történt velem, amikor a közelében voltam. A védőfalam leomlott. Nem hagyhattam, hogy leomoljon.

Kacey a Pajtában volt, és úgy ragadt hozzám, mint egy pióca. Amikor nem tudtam kiverni Bonnie-t a fejemből, tudtam, hogy egy másik lánnyal kell lennem. De amikor az ajtóm előtt állt, barna szemei tágra nyíltak a fájdalomtól, tudtam, hogy elcsesztem.

Soha nem működött volna. Bonnie Farraday bebetonozódott az életembe, az agyamba.

Mit szólnál nyolchoz a Jefferson Coffee-ban? Annak a faszfejnek a szavai átfutottak a fejemben millió mérföld per órával. Az órára néztem. Most már biztosan vele van. Kilenc óra volt. A sötét gödör, ami a gyomromban kezdett kialakulni attól a gondolattól, hogy Bryce McCarthy-val van, és egyre csak nőtt és nőtt, míg a következő pillanatban kiléptem az ajtón, és a járdán trappoltam, amíg el nem értem a Main Street-ig.

A barna szemei betöltötték az elmémet, és arra ösztönöztek, hogy menjek tovább. A mosolya, és ahogy kimondta a nevem. A keze lenyomata még mindig a bőrömre égett, és a tenyerét még mindig éreztem az arcomon. Az őszibarack és vanília illata, még mindig az orromban volt.

Édes íze volt a nyelvemen.

A kávézó előtt hirtelen megálltam. Előre néztem, és azt mondtam magamnak, hogy menjek haza, és ne csináljam ezt. De a lábam nem hallgatott rám. A gyomromban lévő gödör nem tűnt el. Bonnie ott volt Bryce-szal.

És ezt utáltam.

Összeszorítottam a fogaimat, aztán oldalra fordítottam a fejem, és benéztem az ablakon keresztül. Valami kőhöz hasonlító dolog zúdult le a mellkasomban, amikor megláttam Bonnie-t a szokásos asztalánál Bryce-szal. A haja leengedve és begöndörödve lebegett körülötte, félig lelógott a hátán. Még sosem láttam a haját leengedve.

És úgy nézett ki... Nem tudtam félrenézni.

Az a lila ruha volt rajta, amit Brightonban viselt.

Valaki kijött az ajtón, kezében egy eszpresszóval. A férfi a kezével tartotta az ajtót nekem. –Be akarsz jönni?

Nem gondoltam végig, csak beléptem az ajtón, a pörkölt kávébabok illata csapódott az arcomba. Mikor megláttam Bryce-t, amint Bonnie felé hajol, Bonnie pedig mosolygott, valami elpattant bennem.

Áttrappoltam a kávézón, és kihúztam a széket a mellettük lévő asztalnál. Hátradőltem a székben. Bonnie barna szemei tágra nyíltak és rám szegeződtek. Az ajkai szétnyíltak. Lassan vörösre színeződött az arca.

Olyan volt, mintha egy gisz hangot látnék a sápadt bőrére tetoválva.

Sam, a pultos, aki korábban kiszolgált minket, odajött. Érdektelen pillantást vetettem rá. Összeráncolta a homlokát, rám majd Bonnie-ra nézett. – Fekete kávét – mondtam, majd ismét Bonnie-ra néztem.

Elhúzta a fejét előlem. De Bryce minden figyelmét rám irányította. Az arca füstölgött a dühtől. Iszonyúan feldúlt volt. Helyes.

Közelebb hajolt Bonnie-hoz, és mosolygott rá. Az ujjaim belevájtak a tenyerembe, amikor ő visszamosolygott rá. Megérkezett a kávém, és elfordítottam a fejem. Lélegeznem kellett. Össze kellett szednem magam. Mert a látványuk az őrületbe kergetett.

Hallgattam a beszélgetésüket, minden mást kizárva. Beszélgettek az egyetemről. A zenéről. Amikor Bryce arról beszélt, hogy mit alkotott Lewisnak, legszívesebben megütöttem volna. De amikor Bonnie elmondta neki, hogy elkezdte a sajátját komponálni, megdermedtem.

Már el is kezdte nélkülem.

Körülbelül öt perccel később Bryce felállt, és a vécék felé indult. Bonnie fáradtan fordította felém a fejét. – Cromwell, mit keresel te itt?

Nem tetszett, hogy milyen szomorúan szólt a hangja. Tengerészkék volt. – Szomjas voltam.

A válla megereszkedett, és a pohár fogantyújával játszott. Bonnie hátracsapta a haját a válláról, feltárva egy nagy ezüstkarikát a fülében. Több smink volt rajta, mint amennyit valaha is láttam rajta. Mocorogtam a helyemen, amikor eszembe jutott, hogy szerintem gyönyörűen néz ki.

Biztosan észrevette, hogy bámulom. Előrehajolt, halk hangon szólalt meg.

– Cromwell. Kérlek – könyörgött. – Hagyd abba, bármi is ez. – Lehunyta a szemeit. – Ez az állandó huzavona... Nem bírom tovább. Megvan az életed, nekem pedig az enyém. És ez így van rendjén.

– Dobtál engem, mint társadat – mondtam, mire ő döbbenten pislogott.

A vécék felé nézett. Amikor Bryce-nak nyoma sem volt, megszólalt.

– Lewis nem gondolta, hogy jól dolgozunk együtt. Egyetértettem vele. Megengedte, hogy megcsináljuk a projektet egyedül. – Mély levegőt vett. – Így a legjobb.

Hallottad, akartam mondani neki. Soha senki más nem hallotta, csak te.És te elsétáltál. Hagytad, hogy ellökjelek magamtól...

– Ajándékot kaptál, Cromwell. Egy gyönyörű ajándékot. És amikor hagytad, hogy a falaid lehulljanak, az tiszta és gyönyörű... – Az arca megtelt együttérzéssel. – De te olyan keményen küzdesz. Küzdesz az ellen, hogy bárkit is beengedj. –Megrázta a fejét. –Te menekülsz, Cromwell. Menekülsz a zene elől. Te pedig elmenekültél előlem, mert hallottam. Kortyolt egyet a mellette lévő pohár vízből.

Bryce kilökte a férfi mosdó ajtaját, és Bonnie oldalpillantást vetett rám.

– Kérlek, menj el, Cromwell. – Megragadta a poharát. – Élvezni akarom a mai estét.

Hátat fordított nekem, nehezen lélegzett. Bámultam őt, a mellkasom fájt attól, amit mondott.

Bryce visszaült. A szeme összeszűkült, ahogy ránk nézett. – Minden rendben, Bonnie?

– Igen. – Hallottam a hamis mosolyt a hangjában. – Cromwell épp indulni készült.

A düh egy pillanat alatt felgyülemlett bennem. Figyeltem őt Bryce-szal, és hagytam, hogy a tűz felemésszen. Három éve egy két lábon járó pokol voltam, és látni, hogy Bonnie Bryce-t választotta helyettem, annyira fellobbantotta a lángot, hogy nem tudtam megállítani. – Nem, nem hiszem, hogy elmegyek – mondtam, és visszaültem a székembe. Bonnie rám nézett, zavarodottság öntötte el az arcát.

Sam odajött, és újratöltötte a kávémat. Bryce és Bonnie újra beszélgetni kezdtek.

Odanyúltam az asztalukhoz, és lecsaptam a cukortartóra. A tettem megszakította a beszélgetésüket. Bonnie több volt, mint dühös; láttam, hogy tajtékzott. – Kell a cukor – mondtam.

Bryce keresztbe fonta a karját az asztalon. Közelebb hajoltam és hallgatóztam. Szórakozottan játszottam a csésze fogantyújával. – Egy Írországból Amerikába érkező bevándorló útjáról szól – mondta Bryce. – Elkezdjük egy ír hegedűszólóval, aztán jön egy fuvola, majd még több vonós. – kuncogtam. Fogadjunk, hogy remekül hangzott.

Bryce vetett rám egy pillantást. Aztán a kezét Bonnie kezére fektette, és a figyelmét újra rá fordította. Bonnie megpróbálta arrébb tenni a kezét, de Bryce átfűzte az ujjait az övén, és megtartotta az érintést. Bonnie bámulta az összefonódott ujjakat, és a homlokát ráncolta.

A faszfej nem vette észre. Két ellentétes dolog történt bennem. Ostoba megkönnyebbülést éreztem, hogy nyilvánvalóan nem vonzódik hozzá. De a vérem lávává változott attól a ténytől, hogy megérintette.

Lehajtottam a kávémat, remélve, hogy a koffein és a cukor okozta tüske segít. Összerezzentem. Rohadtul utáltam a cukrot a kávéban. Amikor visszatettem az üres csészét az asztalra, semmi sem változott.

– Örülsz, hogy most már egyedül dolgozhatsz, ugye?

Fogalma sem volt róla, mi a fenét csinál. Ennyit én is tudtam. Mert ha tudta volna, hogy ilyen közel állok ahhoz, hogy az öklöm a szájába vágjam, akkor befogja.

– Igen – mondta Bonnie. Volt annyi esze, hogy nem mondott mást.

– Vannak emberek, akiket egyszerűen nem a klasszikus zenére teremtettek, tudod? – Én pedig végighúztam a fogaimat az alsó ajkamon. De a seggfej nem hagyta abba. – Vannak emberek, akik össze tudnak dobálni néhány ütemet egy laptopon, és azt zenének hívják. Elhajóznak, és mindenkivel elhitetik, hogy ők valamiért különlegesek. Mindeközben az igazi művészeket figyelmen kívül hagyják.

Nevettem. – Művész? Te? – Az ajkai összeszűkültek. Megráztam a fejem. – Még mindig duzzogsz amiatt, hogy eljöttem a Jeffersonba, és lepisiltem a máglyádat?

– Ez meg mi a fenét jelent egyáltalán?

Összefontam a karjaimat, és hátradőltem a székemen. – A Pajta. Az a tény, hogy én hallás nélkül és csukott szemmel is jobb vagyok nálad. Azzal, hogy felhúztad magad, amiért én zöld utat kaptam, te meg nem. Felálltam, és fölé tornyosultam. – Féltékeny vagy, hogy a vécécsészébe csapódó vizeletem miatt jobban szólna, mint bármi, amit te össze tudnál állítani. – Rávigyorogtam. – Bűzlesz a középszerűségtől, a keserűségtől és a féltékenységtől.

Visszaültem, és jeleztem, hogy hozzon még kávét. Csend volt mögöttem, amíg meg nem hallottam egy szék csikorgását. Hátranéztem, és Bryce talpra pattant.

– Bocsánat, Bonn. Áttehetnénk máskorra.

– Elmész? – suttogta. Nem tetszett a kavargás, amit a gyomromban éreztem, ahogy hallottam a hangjában a zavart remegést. Nem tetszett a sápadt szürkeség, amit a szavai hallatán láttam. A szívem még mindig hevesen dobogott. De ahogy a vörös köd lehullott a szememről, és megfordultam, és megláttam Bonnie sápadt arcát, valami sajnálkozáshoz hasonló érzés kerekedett ki belőle.

– Igen. Én... Majd hívlak, oké?

Hallottam, hogy a kávézó ajtaja becsukódik. Bonnie szemei sértődötten csillogtak. – Miért? – kérdezte az orra alatt. – Miért kellett ma este idejönnöd? – A táskájában kotorászott, és egy maréknyi bankjegyet és érmét dobott az asztalra.

– Csak azért, hogy bosszút állj azért, hogy már nem vagyunk társak? – humor nélkül nevetett. – Szép munka, Cromwell. Elrontottál mindent.

Olyan gyorsan felállt a székről, hogy úgy tűnt, elveszti az egyensúlyát. Sam odarepült hozzá, és megragadta a karját, hogy megakadályozza, hogy elessen, miközben én felugrottam a helyemről. – Jól vagy? – kérdezte.

A lány a fejére tette a kezét. – Jól vagyok. Túl gyorsan keltem fel. – Bonnie hátra húzódott, és kisietett az ajtón.

Samre pillantottam, aki rám sandított. Egy húszast dobtam az asztalra és felálltam. Megragadta a karomat, ahogy elhaladtam mellette. – Hagyd őt békén!

Megtorpantam a parancsa hallatán. Lenéztem a kezére, ami a kezem köré fonódott.

– Talán jobb lenne, ha levennéd a kezed rólam.

Sam tágra nyílt szemmel visszahúzta, én pedig ellöktem magam mellette, és kirohantam az ajtón. Végigpásztáztam a Fő utcát, de sehol sem láttam őt. Ahogy átkeltem az úton, megláttam a távolban, egy régiségkereskedés falának támaszkodva egy utcai lámpa alatt. A ruhája fölött farmerdzsekit viselt, barna bokacsizma volt a lábán.

Bonnie felemelte a fejét, ahogy felé sétáltam. Fáradtnak és megviseltnek tűnt.

– Elment. – A figyelme a sötét útra terelődött. Amikor visszafordult, hogy szembe nézzen velem, könnyek csillogtak a szemében. – Csak ezt az estét akartam – suttogta. – Mindazok után... Csak ezt az egy éjszakát akartam, hogy jól menjen.

A megtört hangja valamit kiváltott a mellkasomban. Megrepesztette valahogy. Letörölt egy könnycseppet, ami az arcára hullott. – Soha nem engedtem meg magamnak ilyesmit. Soha nem voltam képes rá. – Elfojtott egy elakadt lélegzetet. Kihúzta magát, és a szemembe nézett.

– De tudni akartam, milyen érzés. Azt akartam, hogy ne kelljen arra gondolnom egy átkozott éjszaka erejéig…

Bámultam rá, nem volt mit mondanom. Mi a fenéről beszélt? Mit akart elfelejteni?

Végigsimítottam a kezemmel a hajamon. A könnyei egyre erősebben jöttek, amíg el nem húzódott a faltól, és felém fordult. A könnyek ott voltak, de most már valami más is volt, amit túlságosan is jól ismertem – a dühöt. – Ma este kegyetlen voltál, Cromwell Dean. Hideg, kegyetlen és számító voltál.

Közelebb lépett. Az arca majdnem megérintette az enyémet. – Csak hagyj engem békén. – Lehajtotta a fejét. – Kérlek. – Megfordult és elindult a kocsija felé indult.

De a sértett hangját hallva, látva, hogy elsétál, elpattant valami bennem. A vérem olyan gyorsan száguldott az ereimben, hogy szédültem. Nem gondoltam végig, csak ösztönösen cselekedtem. Kinyújtottam a kezem és megragadtam a karját. Ahogy megfordult, addig löktem hátra, amíg a háta nekicsapódott a falnak.

– Cromwell, mi...? – kezdett bele. De mielőtt megtehette volna, az ajkaim az övét ostromolták. Amint megízleltem a nyelvemen, a szívem elkezdett kalapálni a mellkasomban. Egy meglepett hang hagyta el a száját, és én magamba szívtam. A mellkasom hozzá simult, és éreztem a teste melegét, ahogy összeért az enyémmel.

Aztán elkezdett visszacsókolni. Az ajkai szétnyíltak, és én belenyomtam a nyelvemet a szájába. Bonnie hozzám dőlt, miközben ostromoltam a száját. Ahogy magamba szívtam. A kezei a karjaimba markoltak, a körmei a csupasz bőrömbe vájtak.

Lángoló tűz voltunk a falnak támasztva. Nem tudtam megállni. Bonnie sem, az ajkai egyre gyorsabban és erősebben mozogtak, minél tovább csókolóztunk. Míg végül elszakadtam, megdöbbenve. Bonnie szemei kinyíltak, és találkoztak az enyémmel.

Egy örökkévalóságnak tűnő ideig bámult rám, aztán a szemét elöntötték a könnyek, teljesen összetörte a szívemet. Nem szólt semmit. Az arca kipirult, a légzése szaggatott volt. Aztán elment, a kocsijához sietett. Másodpercek alatt beindította a kocsit, és kihajtott az utcára. Figyeltem, ahogy a hátsó lámpái eltűnnek a szemem elől.

Az út szélén álltam, és mélyeket lélegeztem, amíg egy zaj nem hallatszott a hátam mögül, kiragadott abból a pokoli ködből, amiben az imént találtam magam. A szél végigfújt az arcomon, és azonnal felébredtem.

Kényszerítettem a lábaimat, hogy egyiket a másik után tegyem, amíg el nem indultam az úton hazafelé. De minden egyes lépésnél eszembe jutott. Megízleltem a barackillatát a nyelvemen. Lenéztem, és láttam a körömnyomokat, amiket ott hagyott, ahol szorosan megragadott. A mellkasom még mindig meleg volt attól a helytől, ahol hozzám nyomódott.

– A francba – mormoltam, miközben megnyaltam az ajkaimat, a nyelvgyűrűm forró volt a nyelvétől. Nem vettem észre senkit körülöttem, ahogy sétáltam. Még csak nem is vettem észre, hogy hazaértem, amíg meg nem álltam a kollégiumunk ajtaja előtt.

Amint beléptem a szobámba, megláttam Eastont a festőzsámolyán, a ruhájára fröccsent festékkel, és egy sötét tónusokkal borított vászonnal. Bámultam a vásznat. Hozzászoktam, hogy a rikító színeit látom, nem pedig a szürkéket, barnákat és sötét vöröseket ábrázoló műalkotáshoz.

Easton átpillantott a válla fölött. – Cromwell.

Az államat felbiccentve válaszoltam. De csak ennyit kapott. Tele volt a fejem. Tele az ikertestvérével és az ízzel, amit a számban hagyott. Ledobtam magam az ágyamra és a plafont bámultam. Behunytam a szemem, és láttam őt a fejemben. A hosszú barna haját. A lila ruháját és a barna csizmáját. Tenyeremmel eltakartam a szemem, próbáltam megszabadulni a képtől.

Ma este kegyetlen voltál, Cromwell Dean. Hideg, kegyetlen és számító voltál…

A szavak mélyre hatoltak, a mellkasomban szúrtak. De a sebek ellágyultak, amikor a csók után a szemeire gondoltam. A duzzadt ajkaira és kipirult arcára.

Kinyitottam a szemem. Easton még mindig ugyanazon a helyen ült, és bámulta a festményt. – Easton? – Úgy tűnt, a hangom kizökkentette abból, amire éppen gondolt. Mostanában furcsán viselkedett. Inkább magának való volt, mint, hogy beleszóljon az életembe, akár akartam, akár nem.

Easton megfordult. – Mi az?

– Szólítottalak. – Easton letette az ecseteit és a festékpalettát.

Végigsimított az arcán. A festményére néztem. – Mély.

A vászonra pillantott, aztán hatalmas mosolyt húzott az arcára. Megvonta a vállát, felállt a zsámolyról, és leült az ágyam végére.

– Ha festék kerül a takaróimra, akkor kimosod őket.

A szemöldöke táncolt. – Miután Kacey itt volt, ki kell mosnod őket amúgy is.

Kacey... az emlék savanyú ízt hagyott a számban. Bonnie emlékét akartam ott tartani, ameddig csak tudtam. Nem voltam benne biztos, hogy valaha is képes leszek arra, hogy elengedjem.

– Nem dugtam meg.

– Bonnie nem ezt mondta.

– Téved. – Ismét a festményhez fordultam. – Hol van az összes neon?

Easton mély lélegzetet vett. – Jelenleg nem érzem. – Valami más volt a hangjában. Nem tudtam hova tenni. De erdő zöld volt a színe. – Hol voltál? – kérdezte, témát váltva.

Elmozdultam az ágyon, és elővettem a laptopomat az éjjeliszekrényemről. Épp most töltöttem fel még több mixet. Megnéztem a letöltéseket – több ezer. – Elmentem egy kávéért.

– Láttad Bonnie-t? Mindig ott van hétvégén. A Pajta nem az ő terepe.

Megráztam a fejem, nem néztem vele szembe. – Nem. Nem láttam őt.

– Valószínűleg hazament. Holnap lesz a nyílt mikrofonos est. – Olyan lazán tette a megjegyzést, hogy majdnem nem vettem észre.

– Nyílt mikrofon?

Easton lehámozta magáról a pólóját, és bebújt az ágyába. Elővette a tabletjét és betöltötte a következő epizódot abból a sorozatból, amit éppen nézett.

– Elmegy és megnézi? – kérdeztem, miközben megnyitottam a zenémet.

– Ott játszik. – Easton felemelte a fejhallgatóját. – Mindjárt eltűnök.

Bólintottam, ahogy feltette a fejhallgatót, és elmerült a filmbe. A homlokomat ráncoltam, azon tűnődve, hogy mi a fenét keresett Bonnie egy nyílt mikrofonos estén. Azt hittem, hogy klasszikus zeneszerzéssel foglalkozik. Elkezdtem befejezni a mixeket, de a fejben nem voltam ott.

Folyton Bonnie-ra gondoltam. A csók. A szemei. Az, ahogyan azt mondta, hogy hagyjam békén Bryce-szal. És, ahogy nézett a csók után. Ahogy a barna szemei rászegeződtek az enyémre.

Bezártam a keverőprogramomat, és előhívtam a kávézó honlapját. Nyílt mikrofon est. Holnap nyolckor kezdődött. Becsuktam a laptopot, és lehunytam a szemem. Csak Bonnie csinos arcát láttam, és a látványtól meglazult bennem a kötelék.

– Cromwell? – Easton hangja ébresztett fel a majdnem álomból.

Kipattintottam az egyik szemem. – Mi az?

– Holnap pajta est. Keverni fogsz?

Kinyitottam a számat, hogy igent mondjak, de ehelyett szünetet tartottam, majd azt mondtam: – Nem lehet. Terveim vannak.

– Forró randi, mi?

Lassan kifújtam a levegőt. – Csak el kell mennem valahova.

– Remek. Megint Bryce-szal ragadtam. – Easton visszatért a tabletjéhez.

Ébren feküdtem, amíg fel nem kelt a nap.

Az ajkaimon lappangó barackízre fogtam.